MENÜ

Szekértámadás

 

A vaskos, sötét felhők mögé rejtőző nap késő délelőttre győzedelmeskedett, aranyló sugarai bárányfelhőkké szelídítették az esőt ígérő, komor égtakarót. Odafönt enyhe szél tolta maga előtt a bodros szélű pamacsokat, és az alatta keringő parlagi óriás, a sasok fejedelme, unottan nézte a gazdag felvidéki tájat. A majd’ egybefüggő erdő sötétzöld lombszőnyegét csak néhol szakították meg utak keskeny csíkjai, és a nemrégiben lezúduló eső miatt állandó párafelhő lebegett a fák koronái fölött. A sas már hajnalban degeszre ette magát a távolabbi völgyek terített asztalánál, de akkor érezte legjobban magát, ha odafentről figyelhette a földközeli világot. Ölni szeretett, és akkor is kereste a lehetőségeket, ha nem hajtotta éhség.

Az alaposan átázott föld párafelhőt izzadt ki magából, a fák leveleiről még a hajnali harmat sem tudott fölszáradni. Ilyenkor az átázott avar elnyeli a ragadozók lépteit, sok legelésző állat esik áldozatul a húsevőknek, de ezen a tavaszon nyugodtan táplálkozó őzekkel, szarvasokkal volt tele az erdő. A gidák önfeledt ugrálással ünnepelték az életet, és az aggódó anyák feleslegesen kémlelték a sűrűt. Ezúttal nem támadtak a ragadozók, mert dögevőkké válva legelték a hússal terített mezőket. Legfőbb ellenfelük, az ember, háborúban élte ki gyilkolás-vágyát. Félnapi ember-járóföldre innen temetetlen halottak lepték el a szántókat, és annyi volt belőlük, hogy a Pozsony megye majd’ összes ragadozói odacsábultak. Emberhús került terítékre, ami nem olyan finom, mint az izmos szarvasoké, a jóízű nyulaké, de ha sok van belőle, ez is megfelelően táplálja a dögevőket. Főleg, mert ezúttal senkitől sem zavartatva ehettek, nem élte túl annyi ember a háborút, hogy a húsevők helyett temessenek. A sajátjaikat is elég volt végső búcsúban részesíteni, az ellenfél testét meghagyták állateleségnek.

 

A hatalmas szekér kerekeibe kapaszkodó emberek izzadva feszültek neki az utolsó kátyúnak, és a hat ökör vontatta alkalmatosság végre kigördült a jókora tisztásra. A menet elején két, teljes láncvértbe öltözött lovag haladt, két fegyverhordozó és ugyanannyi felfegyverzett szolga kíséretében, a végén könnyebb páncélt viselő katonák dagasztották a sarat. A tisztáson a napsütés valamennyire megszikkasztotta a latyakot, de amikor a szekér középre ért, Wilhelm von Langen, az ifjú lovag magasra emelt kézzel parancsolt megálljt a csapatnak.

– Megállunk, megvárjuk, amíg felszárad valamennyire az út! – kiáltotta németül a szekeret toló tucatnyi parasztruhás ember felé.

– Nagyúr, most már elengedhetnél minket! Kitoltuk a szekeredet az erdőből, innen már kövesebb a föld, könnyedén elhúzzák az ökrök! Továbbmennénk, ha megengeded, esedezve kérünk…

– Nem lehet, szükségem van az erőtökre! – A fehéres szőke ifjú gőgösen meredt maga elé, majd átnézve az előtte görnyedező kopasz, sáros parasztemberen, ingerülten legyintett. – Sőt, itt maradtok a tisztás közepén, nehogy valami helytelen gondolat szülessen a fejetekben!

– Valami ennivalót, ha adnál… mármint a miénkből, ami már nálad van, nagyúr! – A paraszt is a lovag anyanyelvén válaszolt, itt Pozsony megyében majd’ mindenki értett a magyaron kívül németül és csehül is. Az ifjú szó nélkül rántotta ki kardját, és annak lapjával verte agyba-főbe a szerencsétlen embert.

– Jó, hogy nem már követelőzöl, szemtelen senki! Adj hálát az Úrnak, hogy életben hagytalak! Mégis, minek hiszed magad…

– Azt a szép kis barnát rendeld felszolgálni! – szólt közbe Rudolph von Tegetthoff a másik ifjú lovag, és sokadszorra is meghúzta a borostömlőt. – Őt majd én megetetem… kolbásszal! – markolászta meg duzzadozó ágyékát röhögve az aranyszőke, angyalarcú fiatal férfi. Szerették a nők, és erőszak nélkül is megkaphatott volna bárkit, de ő jobban kedvelte, ha jajgat az, akit maga alá gyűrt.

– Urak! – a kocsi kísérésére kirendelt féltucatnyi őrt vezető őrmester nem állta meg szó nélkül. – Studenberg nagyúr erős parancsba adta, hogy keveset tétlenkedjünk… persze csak nekünk szól a parancs, nem az uraknak, én tudom – motyogta félénken, saját magát félbeszakítva –, de amúgy is, ellenséges területen vagyunk, igyekezni kéne kijutni innét, mielőtt baj lesz!

– Ugyan már – torkolta le fölényesen a bátortalan wachmeistert a lovag –, Frigyes hercegúr már az egész megyét meghódította, az Úr 1242. évének májusától ez is a hercegség területe. Sőt, Studenberg báró grófsága, bár ezt csak gondolom! Megfarkalom ezt a helyes kis barnát, eszünk és mehetünk tovább! Esetleg agyoncsapom a nagyszájú apját is, ha továbbra is tiszteletlen lesz a nála méltóbbal. Hogy lásd nagylelkűségemet, megkaphatod te is a lánykát! Jól kitágítom neked a nyílásait, hogy…

– A lányomat ne! Könyörgöm! – Egyszerű ruhájú asszony borult le elé a sárba, és jajgatva kiáltozott: – Egyebe sincs már, csak az ártatlansága, a hozományát nem sajnálom, de ezt ne vedd el!

– Ugyan már! Az én magvam csak hasznotokra válik, ha megfogan a lány, dicsőség övezi majd, hogy ilyen tisztesség éri… kapjátok el! – förmedt embereire, amikor a vékony, alighogy nőiesedni kezdő gyereklány menekülni kezdett.

A röhögő osztrákok elővigyázatosan körbefogták a nemrég foglyul ejtett és kifosztott magyarokat, így a menekülő csak feléjük tudott futni. Kitárt karú, testes katona ugrott elé, és a foglyul ejtés ürügyén alaposan megmarkolászta a levegő után kapkodó, rémült kislány mellét és fenekét. Rudolph is a lány után ugratott, érzéketlenül gázolva át a jajgató anyán, és észre se vette azt a halk roppanást, amikor lovának patája eltörte a nő lábát. Dühösen ordított a gyereklányt fogdosó katona felé:

– Veszed le a mocskos kezed az ágymelegítőmről! Nem neked teremtették ezt a zsenge szüzet, mocskos parasztja! Hogy merészelsz… – Az átkozódást félbeszakító nyílvessző oldalról érkezett, több fogát kiverve fúrta át az arcát, és az ifjú hang nélkül zuhant le a lováról.

 

Színes ruhájú, hegyes süvegű lovasok özönlöttek ki mögülük az útról, mindegyikük kezében felajzott íj, és halálos vesszőzáport indítottak a tisztás közepén tömörülő osztrákok felé. Kevesebben voltak, mint a tisztásbeliek, de a meglepetés nekik kedvezett. A katonák közül többen meglazították, sőt levették vértjeiket, a lovagok is a nyeregkápán tartották sisakjukat. Mire pajzsukkal fedezni tudták volna magukat, négyen is lezuhantak a lóról. Dühös ordítás, fájdalmas sikolyok hangzavarában kezdődött a harc, az első meglepetés után a gyakorlott osztrák katonák csapatba verődve rohamoztak.

Wilhelm von Langen lovag láncingébe több nyílvessző is belecsapódott, mielőtt a fejébe tudta volna húzni a sisakját. Az egyik félig leszakította a fülét, amikor hihetetlen ösztöntől vezérelve félrekapta a fejét, de egyelőre még nem érezte a fájdalmat. A sűrűre szőtt szemeken áthatoló nyílvesszők csak egy-két ujjnyi mélységben sebezték meg, ez kellemetlen volt, de nem túl veszélyes. A lovag majd’ egy évtizedes harci gyakorlata meghozta gyümölcsét, az első vesszők becsapódása után már harcra készen állt, nem habozott, nem rémüldözött. Üvöltve rendelte maga köré az embereit, és csuporsisakja szűk szemrésén keresztül igyekezett fölmérni az ellenfeleket.

Rudolph is túlélte az arcát átfúró vessző sebzését, és visszamászott volna a nyeregbe, de kapaszkodó karjára pányva hullott, és egy visongó, kócos, tizenkét év körüli gyerek rántotta ki katonái közül. Hiába kapkodott szabadon maradt kezével a pányva után, nem tudta magát kiszabadítani, tőrét is hiába kereste, mert az már a vontatás elején leszakadt. Rudolph fiatalsága ellenére sok csatában küzdött már, egy minutum alatt kitisztult fejéből a bor okozta mámor, de nem tudott mit tenni. Még sohasem érte ekkora megaláztatás. Egy gyerek bénította meg őt, a csataterek hősét, a lovagot. Annyi haszna volt csak a pányvázásból, hogy a nyílvessző kiszakadt az arcából, így vért fröcsögve, de szabadon ordíthatta a világba dühét.

 

Az időközben kilenc főre fogyatkozott csapat Langen lovag vezetésével rohamozott, de a színes ruhájú, magyarul rikoltozó íjászok gyáván megfutamodtak. Úgy spricceltek szanaszét, mint egy darázsraj, melynek támadó felhőjébe ügyetlen emberi kéz csap bele, és ugyanolyan gyilkos fullánkokkal válaszoltak a támadásra.

Menekülés közben nyergükből hátrafordulva tovább lőtték halálos vesszőiket. Csak lábukkal irányították lovaikat, és a bozontos szőrű, apró jószágok olyan sebességgel vágtattak, tértek ki a vaskosabb termetű osztrák lovak elől, mintha hátul is lenne szemük. Az ilyen fajta harchoz évtizednyi gyakorlás kell, sok ezer gyakorlással eltöltött óra, és rengeteg fáradtsággal lehet megfizetni a tudás árát. A puszta mélyéből előbukkanó magyarok harcoltak így hajdan, és a félelmetes tatár lovasíjászok, akik nemrégiben feldúlták az egész országot. Ezek a támadók nem Árpád fejedelemmel érkeztek erre a földre, de magabiztos mozdulataik felértek a hajdan Európát rettegésben tartó íjászokéval. Úgy tapadtak a lovak hátára, mintha egy test lennének, nem inogtak meg a legvadabb kanyarok közben sem, és fölényes nyugalmú elhajlásokkal kerülték el a feléjük vetett dárdákat. Mindegy, milyen vadul vágtatott a ló, egyenletes tempóban nyúltak tegezükbe a vesszőért, és lőtték az ellenfél testébe. Nem minden nyíl sebzett komolyan, sok fönnakadt a fölemelt pajzsokon, elsuhant az összegörnyedő testek fölött, de rengeteg sikeres találat esett, és érezhető volt az osztrákok zavarodottsága. Gyakorlott harcosokként sem bírtak a rájuk szakadó viharral. Sokkal több idő kell a felkészüléshez, miközben az elme és a test összehangolódik, és a legjobb képessége szerint tud válaszolni a támadásra. Nem elég a gyakorlottság, ha a kedélyes nyugalmat átmenet nélkül kenyerestársuk üvöltése váltja föl, ha hátasuk őrjöngve táncolja ki magából a nyílvesszők okozta fájdalmat. A biztosan védő páncéling ide-oda csapódik, mert kényelmesre eresztették az összekötő szíjakat, és a sasszemű ellenfél megtalálja a néhány ujjnyira kivillanó, védtelenül hagyott réseket. Akiken nem volt páncél, azonnal meghaltak vagy üvöltve haldokoltak a sebzésektől forgolódó lovak patái alatt. A túlélők támadásba lendültek, de csak egy rikító, vörös kaftánba burkolózott, torzonborz lovast tudtak megszorítani. Mielőtt azonban diadalmasan ledöfhették volna, az átkozódó magyar ügyetlenül leugrott a földre, még az íját, tegezét is magával tudta vinni. Csengő hangú női kacagás emelkedett ki a férfiak üvöltéséből, és egy nagymellű, cifra gúnyás asszony kiáltott a menekülő után:

– Hová szaladsz, Labolcs kedves? Engem kéne megvédened, nem ijedt kölyökként iszkolnod! Válasszak új lovagot magamnak, vagy megállsz valamikor, és visszajössz hozzám? – A sűrűbe menekült férfi nem válaszolt, de olyan sebesen és pontosan küldte ki halálos nyílvesszőit a fák közül, hogy az magáért beszélt. Egy katonát a pajzsa fedezékéből kilógó könyökén talált el a vessző, egy másikat a torkát védő lánccsuklyán keresztül jutva ölt meg. A könyökén megsebzett osztrák erőtlenül elejtette a pajzsát, de még három vesszőt beleeresztett az elhanyagolt külsejű férfi, mielőtt megszólalt volna:

– Istenúr azé’ adott lábat, hogy hasznájjuk! A fődön á’vva kilövöm a mókus szemit is, de nem való nekem ez az ugri-bugri íjászkodás… ne dobálózzál, te bolond, még eltanálsz a végin! – Ez utóbbit azért mondta, mert ketten is dárdát vetettek a hangja irányába, és az egyik meg is sebezte. Ezt támadót megölték a válaszul kilőtt vesszők, a másik meggondolta magát, és miután két találat érte ócska láncingét, inkább a harc sűrűjében kereste a boldogulást.

Wilhelm lovag körül ekkor már csak hárman verekedtek, és az ordító Rudolph is elhallgatott, amikor a gyereklány apja megtalálva a lovag tőrét, utána rohant, és levágta a pányváról. A lovag karját majd kiszakította a vontatás, jól össze is verte magát, és a fájdalom kábulata lelassította annyira, hogy az ordító parasztember a tőr nyelével – maradék fogait is kiverve – elcsendesíthette.

Wilhelm lovag, bátor ember lévén nem szokott elfutni a harc elől, de ekkorra már látta, hogy semmi esélye az íjászokkal szemben. Utolsó emberei fegyverüket elhajigálva esedeztek kegyelemért, de ő még nem adta meg magát. Kardjával vagdalkozva kijutott a tisztásról, és egy lándzsával rátámadó kistermetű asszonyt csak azért nem tudott levágni, mert egy bajszos magyar önfeláldozóan elébe vetette magát. A magyar lándzsaheggyel hárította a lezúduló pengét, de az ütés hatalmas ereje majd eltörte a karját. Fájdalmában hörögve is maradt annyi ereje a férfinak, hogy a menekülő lovag után vágtasson, és újra íjra kapva, hátulról lője bele a vesszőket. Wilhelm von Langen lovagnak kiváló páncélja volt, de az íjász tudta mit csinál. Ugyanarra a pontra lőtte ki nyilait, és a vágtázó ló hátáról is olyan pontos tudott lenni, hogy a sokadik találat áttörte a kisujj-köröm nagyságú láncszemeket, és beleállt a lovag lapockájába. A megrepedt csont iszonyúan fájdalmas tud lenni, a Felső-Stájerországbeli Langen ház reménysége is elejtette kardját, ordítva tűrte a második találatot, majd a harmadik, a páncélt áttörő lövedék kilökte a nyergéből. A ló megkönnyebbülve vágtatott tovább, Wilhelm haldokolva feküdt a földön, de nem adatott meg neki a nyugodt elmúlás kegyelme. Kerecse, a bajszos magyar a lóhátról egyenesen a Wilhelm hasára ugrott, amitől a lovag vért öklendezett, majd a sisakot letépve, csupasz ököllel törte, zúzta a haldokló arcát:

– Ne az asszonnyal kezdj, vadbarom! – üvöltötte közben. – Velem verekedj meg, tejfölfejű büdös sváb! Ne heveréssz itt nekem, kelj föl és harcolj férfimód! – A haldoklónak nem volt ereje harcolni, sőt válaszolni sem, de a férfi elvakult dühében ebből semmit sem vett észre. Tovább ütötte a lovagot, és ordított: – Megnémultál, te gyáva, asszonyokra támadó féreg? A válladig sem ér föl, mégis megütötted, de ezért szétvágom a pofád! Ugassál már valamit, ha hozzád pofázok, mocsokházi…

– Meghalt, és ilyenkor már bajos a beszéd! Ne üssed már, nem érzi! – Fiatal férfi állt fölötte, csillapítólag érintve meg vállát. Arca fél oldalát hatalmas sebhely uralta, de ettől nem vált torzzá. Épp ellenkezőleg, nagyon is vonzódtak hozzá az asszonyok. – Else már hiányol, gyere már!

– Előbb ellátom a baját ennek a gyávának!

– Lándzsa-párbajra hívta ki a másik lovagot, indulnod kéne… – Levente, a sebhelyes férfi nem tudta befejezni a mondatát, mert Kerecse barátja a holttest hasáról ugrott föl lovának nyergébe – a halott újra vért öklendezett –, és már vágtázott is a tisztás irányába.

– Képes rá, hogy kihívja az az ostoba… aranyos nőszemély! Nem fogja föl, hogy kicsi a lándzsaharchoz, de most megmondom neki a magamét! De meg ám! A térdemre fektetem… – a hang elhalt az erdőben, és Levente nevetve vetette föl magát lovának nyergébe.

– Méghogy a térdedre fekteted, és megmondod neki, te bamba jószág! Hisz az ujja köré teker az a pöttöm kis teremtés! Az a pöttöm, de formás… fuj, a legjobb barátod felesége, te eszement csődör! – szidta meg magát gondolataiért a fiatal magyar, azután visszaügetett a tisztásra.

 

*

 

Hat mordvin harcos, négy benefalvai[1] parasztember és egy gyerek indult el 1242 áprilisában, hogy a Felvidéken kelengyének való árut keressen. Ez segítette volna őket annak a háromszáz szürkemarhának a megvételéhez, amiben jövőbeli megélhetésüket látták. Akaratukon kívül belekeveredtek a Pozsony vármegyében akkoriban dúló harcokba, és egyikük, Lados, a kocsmáros, Studenberg stájer báró fogságába esve, elveszítette közös vagyonuk felét. A többiek Hont-Pázmány Ehellős Pozsony megye ispánjának szolgálatába kényszerültek, hogy társukat kiszabadíthassák. Azért kényszerültek és nem szegődtek, mert egy porcikájuk sem kívánta már a harcot ekkoriban. Falujukért verekedve élték túl a tatárdúlás poklát, harcból túl sokat is láttak már, de helytálltak. A tatárok rabságából hozzájuk menekült mordvinok segítségével kiszabadították barátjukat, Ladost, a volt katonát, és bosszút álltak legfőbb ellenségükön. Bár sokat tettek a harcok során a megyéért, elvesztett vagyonukat nem sikerült visszaszerezniük, hálát nem várhattak a hatalmasoktól:

 

[1] Ma Ladánybene, kis falu Pest megye határán.

 

 

Hírek

Weboldal készítés ingyen

Asztali nézet