MENÜ

Életem első írása egy ősember vadászatáról szólt. Egyszerű a történet – gondolhatnánk –, „az egyik lelőtte, a másik megfőzte…”. Igen ám, de ez a férfi, éhező asszonya elől ette el végső tartalékukat, hogy legyen ereje vadászni, és ha nem visz haza zsákmányt, pici gyermekükkel együtt éhenhalnak. Szürke hétköznap, melyet érdekessé a háttere tesz. Azt hiszem, már akkor megfogalmazódott bennem: azzal tudunk azonosulni, ami bármelyikünkkel megeshet. Gigászok csatája legfeljebb érdekes, de ha egy gyerek lóbázza lábát az erkély korlátján „megáll bennünk az ütő”. Ráadásul, ha a ma élő ember életének jelentéktelen eseményeit átteszem történelmi közegbe, az apróságok is életbevágóan izgalmassá válhatnak. Mindennapos, hogy egy gyerek szeretne összebújni a kutyával, de a valamikori kis koldus, Urlas megfagyott volna, ha nem sikerül neki. Közömbösen hagy minket a világ? Sokszor megesik, de az inkvizíció írnokától mellbevágóan embertelen.


Amikor már több történelmi novellát megírtam, és végiggondoltam ilyen témájú olvasmányaimat, arra is rájöttem, hogy sok nagy írónk, mint Móricz, Tömörkény az előttünk élt ember másságát írta meg. Azt, mennyire különböztek a mai embertől. Én inkább a hasonlóságot szeretném megvilágítani. Egy mai kamaszfiú gyorsasági motorversenyen bizonyítaná férfiasságát, Misó gyerek medvére vadászott nyíllal. Mindketten a „szívbajt” hozzák az anyjukra. Ugye milyen ismerős? Az emberi természet nem változott, csak a körülmények.

Mindig is ellenérzésem volt íróinknál, hogy amikor a magyar történelem kisemberének harcairól írnak, vesztesnek ábrázolják őket. Dózsa felkelői még rosszabb sorsba süllyednek, Rákóczi kurucai küzdenek, de elbuknak, híres betyárjainkat felkötötték, magyar szegényparaszt mindig veszített. Még himnuszunk is így szól „balsors, akit régen tép”. A nagyvilág felé ezt sugározzuk: „sírva vígad a magyar”.


Nos, én világ életemben különc voltam, most sincs kedvem vesztesekről írni. Történeteimben megkerestem azt a kort, amikor még nem gyötört minket török háború, osztrák megszállás, és megtaláltam a XIV.–XV. századot. A tatárjárás iszonyata már elmúlt, az állam erős, a betelepülők színes, tarka népegyveleget alkottak, rengeteg a téma. Zajlik a középkor „ipari forradalma”, számtalan praktikus találmány születik, a mezőgazdaság egyre több embert tart el. Még él a lovagi kultúra, de már van becsülete a polgárnak. Van egy alig ismert különlegessége ennek a kornak: a XIII.-XVIII. század között mi voltunk Európa innenső részének hússzállítója. A híres, magyar szürkemarhákat százezer számra hajtották a Német Birodalomba (Bécsen át), Morvaországba és Itáliába. Augsburgban másfélszer-kétszer annyit ért a húsa, mint a helyi ökröké. Nürnbergben szobrot állítottak a magyar szürkének. Földesuraink meggazdagodtak (Zrínyi, Bethlen, Nádasdy stb.), a marhaszállító tőzsérek nemessé váltak (Thököly). Történelmünk méltatlanul elfelejtett „vadnyugata” ez a kor, a győztesek világa. Száz éveken át terelték a marhákat a nyugat-európai piacra, közben számtalan kalandra volt lehetőségük, és a végén a hajtókból hajdúk, majd egyfajta nemesség lett. A szilaj pásztorok voltak a pásztorvilág krémje. Évi egyszer-kétszer átterelték óriási gulyáikat egész Magyarországon, megvédték rablóktól, farkastól. Útközben kalandok, nők, jó pénz, mulatság. Éjszakánként hozzájuk szöktek ki a kikapós asszonyok, hírhedten vad mulatságokat csaptak a csárdákban. Olyasmi lehetett bekerülni közéjük, mint a királyi testőrségbe. Egy surmók, falusi legénynek maga volt a megvalósult álom.

 

Ezt a kort kellene megírni! Hagyni a csudába a nagy történelmi eseményeket, csatákat, mesélni a hétköznapokról. Szerelmet, kalandot, sikert és tragédiát. Az, hogy pisztoly helyett bottal verekedtek, karikást vettek elő, nem csökkenti az izgalmat. Az ember ugyanaz, csak a borotvált angolszász fapofák helyett, konya bajuszú, borostás ábrázatok jelennek meg az ivók ajtajában. A férfilélek azóta sem változott, a lányok, asszonyok ugyanolyan kívánatosak voltak, az étel finom, a bor mámorító. Szeretnék én lenni az első, aki bemutatja a Magyar Vadnyugatot. Jövőre tervezett Nemtelen Nemesek c. regényemben már jelentős szerepe lesz egy összeszélhámoskodott gulyának, és felkérésem van a Historium kiadótól, e témában trilógia megírására. A többi már rajtam múlik.

 

Akinek tetszenek írásaim, kérem, szorítson nekem a sikerért! :)

 

 

Hírek

Honlap készítés ingyen

Asztali nézet