MENÜ

 

AZ ARANYHORDA

ÁRNYÉKÁBAN

részlet

 

 

 

Rajtaütés

 

Az égbolt kifehéredett a hőségtől, pedig még nem volt itt a nagy meleg ideje. A hírhedt orosz sár gőzölögve keményedett, harsogó zöld muhar és más gyom burjánzott a fölégetett falut övező, hajdan jól termő földeken. Az ősgyepnek évtizedek kellenek, míg visszafoglalja a sokszor fölszaggatott földet, bár a dudvák árnyékában már ott lapult a fű, mely egyszer majd győzedelmeskedni fog. A patkányok, egerek megpróbáltak megélni az ember nélkül, ám veszítettek a mezei pockokkal, ürgékkel szemben. Szükségük lett volna a gabonás zsákokkal feltöltött magtárakra, a füstölt hússal, liszttel megrakodott éléskamrákra, vagy legalább a csemegékkel teli emberi szemétre, melyből kipótolhatják a visszavaduló természet nehezen elérhető kincseit. Ahol a pocok jóllakott, ők éheztek, őket kapta el minden ragadozó, mert óvatlanul mozogtak. Az ügyetlen emberhez szoktak, nem a mozdulatlan szoborként álló, majd villámsebesen lecsapó rókához. Az ölyv, a bagoly annyi egeret fogott, hogy kerekre hízott, ugyanúgy, mint fölös számban fölnevelt fiókáik. A földig leégett házak hajdani pincéiben, a kiszáradt trágyarakások alatti járatokban tanácstalan patkányok dugták össze orrukat, és nem értették hová tűntek a föld feletti kincsek. Sehol egy eldobott kenyérvég, káposztatorzsa vagy szalonnabőr. Ennivaló helyett földi és repülő ragadozók jelentek meg, akik az ember idejében sohasem merészelték megzavarni a patkányparadicsomot. Az a kevés ember, aki visszatért a faluba majdnem mindig éhes volt, és nem akadt annyi ennivalója, hogy bármennyit is eldobjon belőle. Az ember társaira, a patkányokra szűk napok köszöntöttek ebben a faluban.

 

Három nappal később érkeztek a parányi faluba, ahol csak néhány megviselt kunyhó árválkodott. Árválkodott, mert élő embert nem találtak benne, pedig a tűzhelyeken vastagon állt a parázs, és az ólakba zárt állatok se voltak még éhesek.

– Elbújtak! – Danyiil mosolya keserű volt. – Nézzétek annak a tetejét! – mutatott egy nagyon magas nyárfára. – Néhány gallyat tettek keresztbe, hogy megkönnyítsék az üldögélést, onnan lesik, jön-e valaki, és ha igen, elbújnak!

– Hová? – értetlenkedett Lados. – Nincs hely ezen a laposon…

–… csak a föld alatt! – vette vissza a szót a fejedelem. – Gödröt ásnak, gallyakkal, avarral fedik, és földet hordanak rá. A bejáratot szeméttel, ágakkal takarják be, és egészen biztos, hogy, ha elég idejük van, jó távolra osonnak, az ottani vermükbe. Napokig kereshetik őket, amíg rájuk találnak, annyi munkát viszont nem ér meg az egész, hisz nincs semmijük. A jószágot szándékosan itt hagyják, hogy amiatt se keressék őket.

– Ötödik éve élnek így! – dörmögte Levente, és sötéten nézett maga elé. – A száraz ennivaló zsákban, az értékes szerszám a kezük ügyében. Füttyent a gyerek, az anya fölkapja a fazekakat, a csecsemőt, az apa az elemózsiás zsákot, a kapákat, és futás.

– Búvóhelyet ásnak a földeken kapáló férfiaknak, az otthon szoptató anyáknak és a gyereknek, aki távolabb legelteti a jószágot – intett a távolban, magában legelésző tehén felé Lados. – Fogadni mernék rá, hogy ott is kapartak valami búvóhely-vackot maguknak.

– Ez már a maradék maradéka! – bólogatott Danyiil. – A leggyanakvóbbak. A többieket elkapták, megölték vagy elhajtották! Még az is lehet, hogy a saját fajtája, orosz volt a tettes. A bojároknak ember kell, aki műveli a földet. Ha az övét levágta a mongol, szerez másikat. Ha önként jön, jó, ha nincs hozzá kedve, a lova után köti a gyerekeket, és az apák-anyák olyan szépen követik, mint akik vendégségbe indulnak. Itt egy virágzó, nagy falu volt, ötven-hatvan családdal. A fakunyhókat, ólakat lebontották az anyagért, eltüzelték a fagyos éjszakákon. A gyümölcsfák elvadultak, az utakat felverte a gyom. Az üszkös fa is fa, nem hagyják veszendőbe menni, a gyerek fölszedi a faszenet is, egy begyújtással kevesebbet kell elvenni a tartalékból. Nagyon utána kéne kutatni, ha tíz év múlva keresnénk a hajdani házhelyeket. Kijev városa sokáig sikeresen védekezett, sok ezernyi lakosából pár száz maradt, a fejedelemséget felégették, hogy megmutassák, hogy jár, aki ellenáll. Ahol megadták magukat, szintén égettek, dúltak, de nem ennyire alaposan! Ott minden tizedik ember halt meg, itt tízből egy maradt! No, ezért kell nekem a kán lábaihoz borulnom, és megtenni bármit, amit szeszélye parancsol. Ne kilenc, csak egy vagy kettő haljon meg a tízből! Olyan gazda leszek, aki odaadja az egyik lányát a rablónak, hogy a többit megkíméljék… és nem elég a mongol fekély, még a magyarok is átrándulnak dúlni egy kicsit! Rabolni, kakaskodni, virtusból verekedni. Azt sem tudják, mi kell az itteni népnek, más nyelven beszélnek, másként imádkoznak. Nem olyanok, mint az orosz emberek, nem értik ennek a földnek a nyelvét!

– Te érted, nagyúr? – Levente nagyon halkan, de megkérdezte.

– Igazad van – válaszolta rövid gondolkodás után a fejedelem –, hisz én is főleg uralkodni akarok, nem gondoskodni, de mégis… én jobban igyekszem, mert nekem csak az én népem van. Tucatnyi náció adózott hajdan Andrásnak, most Bélának, akkor sem tudnának idefigyelni, ha akarnának… bár azt bizton elmondhatom, hogy annyira nem törik magukat az odafigyelésben! – Danyiil úgy köpött, mint akinek valami undorító került a szájába, és még hozzátette: – Magyarok!

 

            Amikor a hangok elhalkultak, a sovány asszony, aki hangtalanul imádkozott, hogy a csecsemő ne sírjon fel, levette kisfia szája elől a kezét, és megkönnyebbülten szusszantott. Iszonyodott magától, tudta, hogy az éjszakát imádkozással fogja eltölteni. Nem követte el bűnt, amit elhatározott, de megtette volna, ha rákényszerül.

Elvettem volna a levegőt az egyik gyermekemtől, hogy megmentsem a másik kettőt! – gondolta magában, amikor a félhomályban felderengő arcokra nézett. Keze, melyet a csecsemő szájára tapasztott volna, hogy belefojtsa a hangot, hevesen remegett. Nem törődött vele, Isten bünteti a gyilkos eszközt, gondolta és a két lányt nézte. A sajátját elégedetten, a koloncot neheztelve.

 Az én Másám tizenhárom éves, és már gömbölyödik, ahol kell! A kolonc fiatalabb, tizenkettőnek mondja magát, de elöl laposabb, mint hátul. Hála néked Uram! Az arca elfogadható, úgy beszél, mint egy felnőtt, sőt, mint egy pap, de formája semmi! Nem fogja elvenni az egyetlen számba jöhető legényt Mása elől. Kibújt az erdőből, az a bolondul jószívű emberem meg befogadta, pedig a mi gyerekeinknek is kevés jut. Sebaj, amint „kivirágzik”, hozzáadom Mihailhoz, nagyon vágyik valami asszonyra. Legalább befogja valaki azt a nagy száját a leányzónak! Mondok neki bármit, van rá válasza, és addig csűri-csavarja a szót, amíg neki lesz igaza. Ha elengedhetném a kezem, nem lenne annyira okos, de a hites uram nem engedi, hogy felképeljem! Pedig anélkül nem lesz rendes ember belőle! No, majd az ura megtanítja neki hol a helye az asszonynak! Nehéz kezű ember, ahogy hallom, pont a kolonc mellé való. Igaz, hogy velem egykorú, de az a jó, ha a férfi idősebb, tapasztaltabb!

            Óvatosan lyukat kapart a száraz trágyarakásban, ami alatt a menedéküket ásták, félig kidugta a fejét, és hosszasan figyelt. Kamasz fia, Nyikolaj a szomszéd régen összeroskadt háza alatt bújt el. Az ő helye csak egy lyuk volt, kényelmetlen, szűk, de gyorsan bele tudott csusszanni, miután egy leveles gallyal eltüntette anyja és két húga nyomait. Ő a kiserdő felé, ellenkező irányba nézett, mint az anyja. Ketten megbízhatóan belátták a környéket. Jó idő elteltével a fiú előbújt rejtekéből, és egy fához lapulva körülnézett. Nem csak a szemére hagyatkozott, figyelte a madarak mozgását is, akik addig nem kezdik el megszokott életüket, amíg idegenek vannak a közelükben. Összesen három tyúkjuk volt, azok nyugodtan kapirgáltak, a verebek is a földön keresgéltek: nincs közvetlen veszély. Egy, a tenyerébe szorított fűszállal ügyesen tudott madárhangokat utánozni. A búbos banka erős hangjával megnyugtatta anyját és testvéreit, azután fölmászott a nagy nyárfára. Nyugodt volt, hisz látta távolban a porfelhőt, ahol a kereskedők belevesztek a messzeségbe. Mászás közben halkan fütyörészett, fejét ingatta a dal ütemére, és örült, hogy apja nem látja közben, mert megszidta volna a hanyag figyelésért. Félúton valami mozgást érzett a távolban, megmerevedve figyelt, de csak a nagy tölgyfáról felrebbenő egerészölyvet látta.

            A fa alsó ágán szokott lesni a makkra éhes pockokra. Ha ott üldögélt, mielőtt lecsapott, akkor nincs veszély!

Megnyugodva mászott föl a lesig, elhelyezkedett, és figyelt. Közben az anyja és a húgai előbújtak a trágya alól, apja is hazahajtotta a tehenet, lassan beesteledett. A nap utolsó sugarainál odaintett barátjának, aki akkor mászott föl a másik magas nyárfára, ami a falu közepén nőtt. Egymást váltották éjjel és nappal. A falut lakó négy család elegendő ennivalót adott össze nekik, csak az volt a dolguk, hogy éjjel-nappal az itteniek biztonságát vigyázzák. Borisz lesz éjfélig, ő azután, hajnalig. Az anyja ébreszti majd föl, mert magától nem tud felkelni. Vacsorára kivételesen hús is került, apja fogott hurokkal egy öreg nyulat, amit sokkal tovább kellett volna főzni, hogy megpuhuljon, de azért csuda jó ízt adott a vacsorára tálalt állandó köleskásának. Jó foguk volt, elbírt a szívós hússal, és még örültek is a hosszadalmas rágásnak, mert tovább tartott szájukban a jó íz. Elalvás előtt a fiú bosszúsan szólt rá viháncoló húgaira, akik nem bírtak magukkal.

            – Csituljatok már, tudhatnátok, hogy aludnom kell, vagy leesek a fáról!

            – Te igen, mert ügyetlen vagy, nem úgy, mint Borisz! – nevetett rá Mása, és álmodozó szemmel fésülgette a haját. Tetszett neki a nyurga legény, aki már a tizenhatot is betöltötte. A másik lány hallgatott, nem szívesen vették, ha sokat beszélt. Azt se, ha keveset!

            Ostoba teremtés a húgom – gondolta félálomban Nyikolaj –, addig jó neki, amíg lány! Borisz azonnal gyereket ültet a hasába, és karján a csecsemővel főzheti a kását!

 

Az ölyv tudta, hogy nincs egyedül a tölgyfán, de nem zavarta a facsúcs közelében lapuló férfi. Elég távol volt, és zajosan mozgott. Észrevette volna, ha közelít felé, és elrepül… vagy lecsap a kövér zsákmányra, mint most is. Jókora patkánnyal a karmai között szárnyalt föl a biztonságos magasba, és távoli fát keresett magának, ahol nyugodtan elfogyaszthatja a finom falatot. Eddig a tölgy magas pontján tette mindezt, de az most foglalt volt.

 

A sovány férfi időben észrevette a felfelé kapaszkodó fiút, és lassan, mert a gyors mozdulat feltűnt volna a gyereknek, hozzásimult a fa törzséhez. Előző éjjel mászott föl erre a kitűnő leshelyre, a hold fényénél valamelyest megritkította a lombokat, és alaposan megfigyelte a látszólag kihalt falut. Négy helyen látott mozgást, orrát megcsapta a gondosan elrejtett tüzek füstje. Legalább másfél tucatnyi ember mozgott a romok között. Etették a kevés jószágot, a férfiak kimerészkedtek a faluszéli földekre, ahol a gondosan kapált répasorok között felütötte fejét a dudva. Amikor az idegenek, a német kereskedők föltűntek, a leskelődő mohón megnyalta a szája szélét, de a kísérő fegyveresek száma láttán elkedvetlenedett. Ennyivel nem bírnak el, vagyis elbírnának, de jó páran belepusztulnának közben. Biztosabb áru a paraszt, gondolta, és elégedetten várta az estét. Ezen a vidéken élt hajdan, amikor még ő is a földet művelte, ismerte az itteniek makacsságát.

            – Olyanok, mint a házimacska, nagyúr! – magyarázta hatalmas termetű vezérének. – Megölhetik az apját-anyját, nem megy el innen. Kapaszkodik a földbe, nem tud máshol élni. Kéttucatnyian is lehetnek, csupa erős, egészséges ember! Jó pénzt adnak értük a bojárok!

            – Most a mongolokhoz megyünk – dörmögte válaszul a férfi, aki Kijevből érkezett négy marcona emberével –, főleg, ha összeszedünk még egy-két szűz lánykát! Minél fiatalabb, annál jobb! Különleges ízlésű vevőt találtam! Szereti a zsenge fehér húst!

            A sovány férfi nyelt egyet, mert nem szerette a különleges ízlést, de megtartotta magának a véleményét. Kicsit korábban kezdik az asszonyi sorsot, gondolta, túl fogják élni, beleszoknak hamar! Vigasztalta magát, de látott már néhány túl korán használatba vett lány-asszonyt, és borzadt a fénytelen tekintetű, merev arcú fiatal-öregektől. Felnőtt férfit és nőt bármikor megölt, de amikor régen eltávozott húgára gondolt, elgyengült. Azon az éjszakán halt meg, amikor a tatárok felégették a falut, és ő az udvarukban növő cseresznyefán bújt el. Ő túlélte, az asztalra kötözött húga nem… sokat sikoltozott, mielőtt meghalt.

            A mennyekbe jutott egyenest, hisz ártatlan volt!

Erőszakkal megszakította borús gondolatait, és az új őrhöz vezető utat tervezte. Kiválóan lőtt a hátán keresztbe vetett íjjal, az ő dolga volt elintézni a falu őrszemét, mielőtt társai megérkeznek.

            Milyen vékony volt, alig tíz éves!

Féltenyérnyi, tükörfényesre dörgölt bronzlapot vett elő rongyai közül, és leadta a hívójelet a távoli erdő felé: Jó zsákmány lesz, gyertek!

 

            Egyszerre csaptak le a négy kunyhóra, és az éjszakát hamarosan sikolyok, ordítás zaja töltötte meg. Az őrön kívül egy férfit kellett még megölni, aki kapával rohant ki az ajtaján, és megsebzett egy harcost. Az egyik feketesüveges[1] vesszője végzett vele. A hat hallgatag besenyővel kevés baja volt a vezérnek. Ölni szerettek, és ájult részegre vedelni magukat a talált lőrével. Mielőtt összeestek volna sírós énekléssel gyötörték harcostársaikat valami hajdanvolt hatalmas birodalomról óbégatva, melyben a büszke sasok minden csatában győzedelmeskedtek.

Elrejtett kincsek keresésével nem töltötték az időt, nem kínozták meg eldugott ezüstökért a férfiakat: tudták, hogy a puszta testükön kívül semmijük sincs.

A testük viszont értékes! – gondolta Dorofej, a hordótermetű vezér, aki hajdan Kijev város sikeres kereskedője volt. Akkor posztót árult, és titokban fegyvert, most embert. A békés évek alatt is belekóstolt az erőszakba, Kijev fölégetése után a hivatásává vált. – Az áru, az áru! Vigyázni kell rá, megóvni a rongálástól!

– Takarodsz onnan, te barom! – ordított fel, és korbáccsal csapott a fiatal lányt tapogató Ványára, a csapat legerősebb emberére. – Szűz még, te marha, az öregasszony megnézte! Többet ér, mint három erős férfi!

– Ismerik ezek a fogásokat! – röhögött a másik. – Meghasogattya magát odale’, oszt megvan a szüzesség! Folyik annyi vér belőle, hogy elhiggyék! Kényelmesebbre tágítom, mindenkinek haszon!

– Ezüstben fogod megfizetni, ha kárt teszel az áruban! Ott az anyja, használd azt!

– Fonnyadt vénség, senkinek se kell má’!

– Ezüstben, ne feledd! Jó a grivna és a magyar márka! Tízszer akkorát vágok le a férfitagodból, ha nincs ezüstöd!

– Kisegér az, amit a nadrágjában rejteget, főnök! Abból nem tudsz akkorát…

Tompa reccsenéssel ért célba Ványa, az erős ember ökle, és a gúnyolódó elterült a földön.

            – Kiverem a fogad, oszt a szádba eresztem a magomat! – röhögte Ványa. – Mit is mondok, hisz nincs akkora a pofád, hogy beleférjen! Majd lábbal taposok utat neki! – emelte magasra bocskoros lábát, és élvezettel röhögött a négykézláb menekülő férfin.

            – Jármot a férfiakra, hurkot az asszonyok, a gyerekek nyakába! A hurok elé csomót, hogy ne húzhassák le magukról! Reggelre utol kell érnünk a karavánt! – adta ki az utasításokat Dorofej.

            Összeszedték, ami kevés értéket és élelmet találtak, a tyúkok nyakát kitekerték, a teheneket besorolták a foglyok mögé, azután elindultak.          

Ez a vidék már az óriás sztyeppe eleje volt, dúsfüvű mező, itt-ott kisebb erdővel. A fű máris kezdett sárgulni, a nyár végére törékeny szénává fog száradni. Ha elegendő esőt kap, kiváló termőföld az itteni, de ha eső helyett szél érkezik a sok ezer mérföldnyi pusztából, az elvetett búzát sem adja vissza. Nomád állattenyésztőknek nincs ennél jobb legelő. Nekik majdnem mindegy, mennyi a fű, ha lehetőségük van továbbterelni a nyájat, a ménest vagy a gulyát. Az állattenyésztők azonban még nem érkeztek meg, a mongol birodalom területe sokszorosa volt annak, amennyi az állataiknak kellett. Az orosz falvak földművelő lakossága a töredékére csökkent, a kihalt vidék legjobban fizető üzlete az emberkereskedelem lett. Ha sikerült eljuttatni a vevőhöz, keletre vagy nyugatra a beszélni is tudó igavonót, nagy nyereséget hozott, ha elvesztették vagy elvették tőlük az erősebb rablók, kicsi volt a veszteség, mert nem ők gondozták, nevelték az árut.

Az őrök lándzsát, dárdát vagy felajzott íjat markoltak, és halkan ugyan, de vidáman beszélgettek. Ők voltak a környék, az éjszaka urai. Ha valaki szökni próbálna, akkor ledöfik, majd a biztonság kedvéért a torkát is elvágják, de ez nem ok arra, hogy rossz legyen a kedvük. Ez a munkájuk, túl vannak a nehezén, összeszedték az árut, ezután már csak annyi a dolguk, hogy épségben eljuttassák a vevőkhöz. A jókedvű gyilkosoktól közrefogva fel-felzokogó asszonyok siratták az elvesztett biztonságot: a tyúkot, aminek a tojását a szántani induló férfiak elé tehették, a tehenet, aminek édes tejét maguktól megvonva a gyerekkel itatták meg, hogy erősödjön, a kamrában tartott, szűkös időkre szánt, összekoplalt tartalékot, és azokat az apró falatokat, amikkel oly ritkán magukat kényeztették.

A gyerekek megszeppenve hallgattak, sejtették, hogy ezen az éjszakán a felnőttek világába léptek. Nem építenek többé várat, nem harcolnak fakarddal vitézül, nem dajkálnak játék babákat és nem etetik a babakonyhában agyag-kenyérrel. Nem ábrándoznak lányokról a fa hegyén, fél kézzel kapaszkodva, vagy fiúkról, vihogó barátnőkkel összebújva. A beszélő jószág dolgozik, eszik, ha van mit, és alszik, hogy legyen ereje másnap is hasznot hajtani.

 

A menet közepén gyalogló vékony felderítő, Szása gyanította, hogy Ványa gerjedelme parancsszóra nem múlt el.

            A gyereklány mellett megy, ez akar valamit!

Néhány lépéssel a hatalmas termetű férfi után ment, és közben szokatlanul hosszú nyelet erőltetett kisbaltájába. Amint elkészült, suhintott vele párat, nem lazul-e ki a fej.

            Nem is volt mit fogni rajta, mégis szétszaggatták!

Feszülten figyelte az előtte haladó Ványa széles hátát és az oldalánál lóbázott hatalmas kezét, amivel idegesen markolászott a levegőbe. Amikor a másik megsimogatta a fiatalabbik parasztlány, Nyina fejét, komoran bólintott, kilépett a sorból, és a sötétben előre sietett a vezér mögé. Halk szóval meg is szólította:

            – Vezér, unom magam, előremennék felderíteni…

            – Van, aki kiment, te csak pihenj, megszolgáltad már az ennivalódat! Sikeres éjszakánk volt, gondom lesz majd rád, amikor megkapjátok a részeteket!

            Szása belegyezően bólogatott a sötétben, és széles vigyorral jelezte, elégedett a kilátásba helyezett jutalommal. Fertályórával később vékony, tiltakozó hangokat hallott a menet közepéből, ahol a lányok gyalogoltak, elgáncsolta az előtte haladót, majd hangosan mentegetőzött.

            – Nem haragudj, nem akartam!

            – Ugye, hogy fáradt vagy, menet közben alszol! – mondta Dorofej a válla fölött visszanézve, majd újra előre figyelt. A menet közepén már elcsendesültek a tiltakozó hangok. Szása lassan közelített az ösvény széléhez, majd beleveszett a sötétbe.

A menet közepén Ványa diadalittasan vigyorgott, és odadörmögte az asszonyoknak:

– Nincs abba semmi rossz, ha fölveszem az ölembe a gyereket, láthassátok, hogy fáradt! Nem fogom elvenni azt a híres szüzességét, menet közben nem lehet!

– Látom, hol jár a kezed! – sziszegte az öregasszony, aki a nőket felügyelte és orvosolta a sebeket, odamutatva Ványa karjára, ami teljesen eltűnt a kislány ruhája alatt.

– Az a kezem, amivel pofán vágtam azt az okoskodó barmot? Ha te is okoskodsz, te is kaphatsz!

– Tapogasd, de a szüzességét ne…

– Áááá! – ordította a férfi előbb bikamély, majd elvékonyodó hangon, miközben a kislányt ellökve magától a lába közét markolászta. Nem sokáig, mert nem bírt talpon maradni. Szétzúzott heréje nem engedte beszélni, visított, hörgött, de értelmes hangot nem tudott kiejteni. Senki sem látta a bokrok közül, a sötétből előcsapódó hosszúnyelű kisbaltát.

A menet megtorpant, újabb fáklyák gyulladtak, de ekkorra Szása már újra a vezér mellett volt. A hosszú nyél futás közben egy bokor tövébe repült, a véres baltafej az iszákjában lapult.

– Mi a fenét csináltok? – kérte számon Dorofej a történteket, amikor odaért az ordító, visító férfihez.

– Ezt a lányt piszkálta, hiába szóltam rá! – vádaskodott az öregasszony rikácsoló hangja, és rámutatott a nőkhöz visszamenekült kislányra. – Ölbe vette, oszt tapogatta a gyereket! Montam neki, hogy ne nyú’káljon, de lehet, hogy oda a szüzesség!

– Micsoda? – ordított Dorofej, és rugdosni kezdte a földön vonagló férfit. – Nem megmondtam, hogy hagyd békén? Kiveszed az erszényemből a pénzt, te élveteg féreg? – előbb Ványa fejét taposta meg, azután igyekezett a gyomrába, sőt a lába közé rúgni. – Szétrúgom a töködet, barom kanja! Soha többé nem fogod bedugni sehová se, hallod?

Ezekkel a lányokkal fizetem le a mongol ellenőrt, hogy kisebb legyen a vám. Amint betörte őket, rájuk un, és várja a friss szállítmányt! Ha nem kap újakat, akkora vámot ró ki az árumra, hogy alig marad nyereségem! Agyonverem ezt a ganét!

Közvetlen találatot nem tudott elérni, a két hatalmas tenyér betakarta a szétzúzott férfitagot, de azokat rugdosva is jókora fájdalmat tudott okozni. A rúgás odanyomta a széthasított herére Ványa markát, ujjai között vér bukkant elő, és vörösre festette a kezeit.

– Nocsak! – hökkent meg Dorofej. – Ekkorát nem rúgtam!

– Nem látta a lánytól hová lép, megbotlott, és belezuhant valami ágcsonkba! – Szása lépett elő, és magyarázott.

– Tapogatta gyereket, hogy tán röfögött is az élvezettől, nem látott az semmit! – toldotta meg az öregasszony a féligazságot. – Reggel megnézem, megmaradt-e nekije az ártatlansága!

            – Ha elvesztette, kivágom azt a férget a lábad közül, amit annyira dédelgetsz – fejbe rúgta a továbbra is jajgató férfit –, és nem ordítasz, ha én beszélek! – Rugdosta, taposta majd lándzsanyéllel addig ütötte Ványát, amíg a jajgatás-visítás halk nyöszörgéssé csendesedett. – Nem ugat a kutya, ha a gazda nem akarja, és nem okoz neki veszteséget! Megértetted egy életre, vagy magyarázzam meg alaposabban a hegyével?

            – Mindent értek, és fogadom, hogy soha többé…

            Az biztos, hogy soha többé! – gondolt jóleső elégtétellel Szása a balta élén kitapintott kocsonyás anyagra, és a sírdogáló kislányra nézett. – Ennyi idős lehetett, nem is volt még nő mégis megtették vele, de neked már nem lesz mivel, annyi biztos!

 

[1] A „fekete süvegesek” elnevezés gyűjtőneve az orosz fejedelemségek sztyeppe felőli határát védő nomád népeknek. Ezek főleg a kunok által ideszorított úzok, besenyők és más töredéknépek voltak. Az orosz fejedelmekkel szövetségben részt vettek a belháborúkban, harcoltak a kunok, majd a mongolok ellen.

 

 

Hírek

Weboldal készítés ingyen

Asztali nézet