MENÜ

 

  Munkát keresek:BÁRMILYET!

 

 – Tíz deka parizer lesz, két tojás és fél kiló kenyér!

  – Bontsak meg egy dobozt? Hogy adom el utána? – a bizonytalan tekintetű nő elővette a pénztárcáját, belenézett, de válaszát megelőzte a boltos harsány hangja.
  – Értem, ne ragozza! Tizenkét deka, maradhat vagy…

  – Igen! – Anna fülig vörösen számolta elő az aprót –, nem kérek szatyrot, van nálam! Érezte, hogy a boltos kutató szeme észrevette, csak fémpénze van. Abból se túl sok.

  „Le vagy ejtve, te a fölényes disznó! Annusnak rántott parizere lesz tört krumplival… kár, hogy már csak két szem van belőle, de nekem jó a kenyér is! Belemártom az olajba, legalább az se vész kárba! Amilyen rossz szegénykémnek az étvágya, még a parizerből is jut nekem.”

Ránézésre a harmincas évei végén járhatott a vékony, magas nő, aki végigsietett az elhanyagolt mellékutcán. Normális sminkkel az arca akár vonzó is lehetett volna, de ilyesmire mostanában nem futotta. Néha a barátnőknél kikészítette magát, de egyre ritkábban volt hozzá kedve. Kinek, minek? Mozgása céltudatos volt, és nem túl nőies, ruhája divatjamúlt. Akkoriban vette, amikor még volt férje, állása, és tetszeni akart a férfiaknak. Aztán jött a gyerek, GYES-re ment, a könyvtárosi állás elúszott. Miska elment, új barátnője van, magára maradt a négy éves Annussal. Huszonnyolc éves volt, harminchatnak látszott, de ennél is öregebbnek érezte magát.

            Körfolyosós ház, szobakonyhás menedéke a másodikon. A levegőben ételek szaga áradt, talán kelkáposzta-főzelék és gulyás. Ilyesfélét főznek 2013-ban a Józsefvárosban, utcaszerte. Pedig a házak itt-ott már megújhodtak, sokat rendbetettek, azt hinné az ember, hogy elindult valami.

  „Annyira azért nem mentünk be Európába, hogy a melósnegyed is kikupálódjon! Amúgy meg hál’ istennek! Megemelnék a lakbért, mehetnék az utcára, ennyiért már sehol sem kapok lakást”

A lépcsőházban vedlett a fal, jókora darabok hiányoztak a zöldesszürke vakolatból, bár jó részük a fal tövében hevert. Graffitik tömege, a földszinten gyanús, húgyszagú foltok. Félhomály volt, a spórolós, negyvenes égőket már régen kilopták vagy összetörték. Bár sokszor jobb a sötétség; itt eltakarja a mocskot, a fejekben: megkönnyíti az életet – gondolta Anna, miközben fásultan kapaszkodott fölfelé a visszhangos, kietlen lépcsőházban. Lassan haladt, de így is fáradtnak érezte magát, mire felért a másodikra, pedig a cekkere könnyű volt. Tizenkét deka parizer, fél kiló kenyér, két tojás és egy majdnem üres pénztárca nem nagy súly.

  „Nem lenne itt baj, ha lenne munka! Akármilyen, most már nem válogatok. Nem okoskodnék – a vevőszolgálatnál is emiatt utasítottak el –, kedves lennék az emberekhez. El kell felednem a diplomás önérzetet, a vitatkozást. Csendesen éldegélnénk, szépen összeraknám a pénzt, kifesteném a lakást – nem lenne ilyen dohos szagú –, Ancsinak megvenném azt a nagy babát, talán még a játékházat is, hogy örülne neki!”

*

  – Egyél kicsim! Finom és van még sok!

  – Nem is igaz, csak kettő szelet! És tegnap is ez volt! Te miért nem eszel? Fogyózol, mint a Márti mamája?

  – Nem fogyózok, csak… nem kívánom! Tudod ma is hiába… ilyenkor nem esik jól az étel!

  – Akkor odaadom a cicának! – Anna ösztönösen nyelt egyet, amikor a megrágott rántott-parizer darab a macska elé repült. Ingerülten kiáltott a gyerekre:

  – Ne dobd az ételt a földre, nincs olyan sok, és nekem… összekened nekem a linóleumot! Malac vagy, fuj! Csikis malac! – ingerültsége tovaszállt, amikor megcsiklandozta az önfeledten ficánkoló gyereket. Nevettek, vihogtak, majd összeölelkezve megpihentek. Ancsi még fel-felkuncogott, Anna beletemette arcát a kislány nyakába, magába szívta az ismerős illatot. Szeméből könnyek törtek elő. Vigyázott nehogy a kicsi észrevegye, visszafojtotta a hüppögését is, de pár csepp leszivárgott a meghatóan vékony nyakra, a szöszke kislányfürtök tövébe.

  – Anya, te sírsz? – ijedt volt a hangja.
  – Dehogy, csak a nevetéstől! – görcsösen szorítva magához ölelte a gyereket.
  – Ne már, Anya! Fáj!

  – Huh de jót nevettünk! – letörülgette könnyeit, és egész hihetően mosolygott.

  – Sipirc az ágyba, én még megnézem a hirdetéseket, és adok föl egy párat! Eltegyem reggelire a parizert vagy inkább pirítóst ennél?

  – Majd reggel megmondom! Alszom rá egyet! – Mária mami, a nyugdíjas szomszéd vigyázott óvoda után (amikor éppen egészségesnek érezte magát), a kislányra. Ő szokta mondani, hogy jobb aludni a döntések előtt, tőle tanulhatta el a gyerek. Anna fejből mondta Annusnak az esti mesét, még ki is kerekítette itt-ott. Kedvét lelte abban, hogy kiszínezheti a túl egyszerű történeteket. – Valamikor még írni is próbált, meg is jelent néhány novellája internetes portálokon. – Mesélt a királylány hálószobájáról, az aranynyelű fogkeféről.

  – Nem, nem volt laptopja, még a tv-t se ismerték, de ha elunták magukat beültek a hatlovas hintóba, kimentek az erdőbe őzet nézni, és a vállára szálltak a galambok…
  – És lekakilták, mint a szobrot az ovi előtt?
  – Á, dehogy arra vigyáztak, hisz jóbarátok voltak.

Sokára aludt el a gyerek, nagyon beleélte magát a mesébe.

  – De ugye, mi is kimegyünk az erdőbe őzeket simizni, és ugye, ránk szállnak majd a madarak, mint az aranyhajúra, és ugye, az olyan, mint az enyém, és ugye…

Éjfélig böngészte a hirdetéseket. – Amikor már nem bírta tovább, kimártogatta az olaj alját a lábasból. Egy szelet kenyeret evett meg így, a többit eltette reggelire. Kell a pirítóshoz. – Feladott pár hirdetést is, de lassan haladt, az apróképernyős, olcsó telefonon nem volt hatékony az írás.

Hirdetés az Expresszben és másik nyolc ingyenes oldalon:

27 éves diplomás nő munkát keres! Középszinten beszélek angolul, németül, nyitott vagyok minden lehetőségre. Erotikus munka nem jöhet szóba.

  – Nem, köszönöm az ajánlkozását, de annyi a jelentkező, aki minden szempontból… nézze, egyedül álló anyákkal nem tudunk mit kezdeni. De ez nem hivatalos, letagadom! – Anna fáradtan szakította meg a hívást. Nem merte lekérni az egyenlegét – az is ötven forint –, inkább elindult a Rákóczi téri piac felé.

Ismerte a kofákat, néha beállhatott segíteni, ha túl sok volt a vevő. Jobb napokon összejött pár kiló krumpli, zöldség, néhány szem gyümölcs Ancsinak. A megszokott, ócska cekkere volt nála, az aljában külön zacskóban melegítő és egy öreg pulóver. Ha volt munka, gyorsan átöltözött valamelyik raktárban, vagy csak magára kapta az utcai öltözéke fölé. Nagyon vigyázott a ruháira, nem akart piszokfolt miatt elveszteni egy álláslehetőséget A mosógépe már egy éve lerobbant, de, ha este beáztatta, párszor megnyomkodta, hajnalban már könnyű volt kimosni kettőjük ruháját. A gyereké már érezhetően kopott volt – a sajátjával keveset foglalkozott –, ezért sokszor ki is vasalta őket. A vasalt ruha szeretetet, törődést sugall, helyettesítheti a csillogást – legalábbis ő így gondolta. Bal kezébe fogta a szatyrot – a házak felőli oldalon –, mert félt, hogy valaki kitépi a kezéből. A melegítőért, pulóverért nem kár – gondolta, mikor átvette jobbjából a szatyrot –, de a SIM-kártya és a telefon legalább hatezerbe kerülne, és ekkora kiadást nem engedhetett meg magának. Esetleg a következő „családinál”, bár akkor is nehéz lenne kigazdálkodni. Egyszerűbb vigyázni rá. Az óvatosság sohasem árt.
Igyekezett energikusan lépkedni, hisz csak a vesztesek kullognak – a férje mondott mindig ilyeneket –, de ma valahogy nem ment a szerepjáték. Nekidőlt a poros falnak, és a kezébe temette az arcát. Válla meg-megrázkódott a feltörő zokogástól. Jólesett, és már kicsit meg is könnyebbült tőle, amikor gyengéd kéz érintését érezte a haján.
  – Mi van csajszi, nem bírod tovább? Én se bírtam, de bizony mondom, jobb így nékem! – ijedten tágra nyílt szeme előtt erősen kifestett, jó negyvenes nő állt, a hivatásosakra jellemző miniszoknyában. Agyonsminkelt durva vonásait furcsán meglágyította a gyengéd mosoly.
  – Nem, köszönöm – miközben ezt mondta látta, hogy a másik arca megfagy a nyilvánvaló visszautasítástól, és hirtelen kedve támadt beszélgetni egy „túlélővel” –, kedves vagy, de nekem ez nem megy! Még a férjemmel se volt annyira… meg amúgy is gyáva vagyok én az ilyesmihez!
  – Te tudod, de hidd el, meg lehet szokni ezt is, nem is annyira szar, mint sokan gondolnák! Az exemmel se volt olyan csudamuri, nem is volt túlzottan hálás érte, most meg egész jó pénzt fogok egy pasin. Kikoptam már a nagyüzemből, nincs állandó standom – hál’ istennek, stricim se –, oszt amiko’ leadom az utcafőnöknek a részét – bökött a nem messze támaszkodó, vaskos termetű férfi felé –, még mindig elég marad! Nem dógozhatok akámikó’ itt a kocsisoron[1], de sokszo’ megengedi, ha elég madár van! – Furcsán jól esett hallgatnia a bőbeszédű, vaskos nőt, aki magabiztosan tekint a világba, és tudja, mit csinál. – Elég ócsó a ruhád, nincs pénzed, ugye? A gyerkőcök meg otthon bőgnek, gondulom! Szar ügy, nem kék annyira finnyásnak lenni! Aki a mai világban nem meri bevállalni a dógokat, annak biza hama’ fe’kopik az álla, én mondom!
  – Tudod, még az is lehet, hogy igazad van! – Zavarban volt, hisz egy igazi örömlánnyal beszélget, de valamiért fontosnak érezte, hogy megossza vele a bajait. – Bátor vagy, hogy ezt mered csinálni, és köszönöm, hogy megálltál mellettem! Elég egyedül vagyok, munka semmi, pénz annál is kevesebb, a barátok pedig… – legyintett –, még a rendesebbeket is fárasztja az élhetetlenségem. Segítenek, de el nem tarthatnak, nekik se megy annyira jól! Még az is lehet, hogy kijövök az utcára – idegesen nevetett –, de előbb még kipróbálok pár lehetőséget… hátha!
  – Te tudod, de ha meggondónád magad, itten van az elérhetösségem! – Elegáns, aranyszegélyű, dombornyomású névkártya került elő az óriási ridikülből, rajta egy név: Miss Bernadette magánzó, és egy telefonszám. – Hijjál bátran, érintőképernyős Eldzsim van, még filmeket is nézhetek rajta – mutatta föl az tenyérnyi okostelefont büszkén a gazdája. – Komolyan beszéllek, nem kamu, segítek, ha gondulod! Olyasmi korú lehet a lányom is, akit elvettek tőlem, mint te. Vagy kicsit fiatalabb, júniusban lenne harminckettő, ha jól emlékszek. Tök olyan, mintha nekije segítenék, híjjál csak bátran!

            Anna dermedten nézte, ahogy a legújabb „barátnője” elbilleg az extra-magassarkú cipőben, aztán elindult a piac felé. Most se energikusan, inkább vonszolódva.

  „Harminchatnak látszom, nincs munkám, lassan ennem se, és egy kiöregedett kurva sajnál! Ezt add össze lányom! Lehet ennél mélyebbre süllyedni?”

Lehetett!

Két órát bámészkodott a piacon, de alig volt vevő, senkinek sem kellett segítség. Az árusorok között, a betonon hevert egy szép fej fokhagyma, fölvette, körülnézett, majd elpirult, és a táskájába rejtette.

Délben beült egy kamaszkori barátja netkávézójába – teát töltöttek neki egy viszkispohárba, mellé kísérőnek nagy pohár csapvizet –, és délutánig böngészte a netes hirdetéseket. Három telefonhívás után – melyeket azonnal megszakított, amikor biztos volt a nemleges válaszban – összeszedte minden bátorságát, és megpróbált kurvás-kacéran visszanézni a méricskélő, tapogatózó férfitekintetekre. A legtöbben elkapták a pillantásukat, csak egy negyvenes férfinak csillant fel a szeme, de amikor megindult feléje, Anna rémülten kirohant az utcára Két butikban még megkérdezte az eladólányokat munkaügyben, majd elhozta Annust az óvodából, és hazamentek. Az esti mese Dávidról szólt, aki ugyanolyan szegény volt, mint ők, mégis legyőzte Góliátot, végül király lett, és aki nagyon-nagyon sokáig élt, mert sok fokhagymát evett. Ancsi örült, hogy ők is olajos-fokhagymás pirítóst esznek, és sokáig fognak élni. Álmában mosolygott a gyerek, talán azt álmodta, hogy galambok szállnak a vállára, és őzek nyomják bársonyos orrukat a tenyerébe.

Mosogatni nem kellett, mert Anna addig dörzsölte a lábast a maradék fél szelet kenyérrel, míg ki nem fényesedett. Az éhes macskát kitette a gangra – több ennivaló hever az utcán, mint a spájzomban – gondolta lemondóan –, eridj, Cirmi, találd föl magad, ha már a gazdád ennyire élhetetlen. Éjfélig böngészte a hirdetéseket, majd föladta a sajátját is. Megszokott szövegét kicsit megváltoztatta:

27 éves, diplomás nő BÁRMILYEN munkát elvállal! Középszinten beszélek angolul, németül, de minden érdekel, nem vagyok se válogatós, se finnyás!

            Álmában az „ősi mesterséget” űzte, izzadt, lihegő férfiak fogdosták, teperték maguk alá, többször is felriadt. Már hajnalodott, amikor módosította hirdetéseit, és visszatette a megszokott befejezést: Erotikus munkát nem vállalok! Délelőtt újra a piacon próbálkozott, jutalma két kiló krumpli, kétmaréknyi sárgarépa, petrezselyem, és nem vágta pofon a zöldségest, aki megmarkolászta a fenekét. Nem vágta pofon, de sokáig öklendezett egy kuka fölött, majd sírt egy kicsit a WC-ben.

            A kocsisoron újra összefutott Miss Bernadettel.
  – Jól vagy, csajszi? Mizu veled, szarul nézel ki! Mesélj! – Behúzódtak egy mellékutcába, és ő elmesélte a bölcsészkart, ami semmit sem ér, Misit, aki lelépett – pedig aranyos volt eleinte –, a hirdetéseket, a meddő mászkálást a butikokba, Annust, akin kívül már senkije sincs, és minden férfi rohadjon meg ahol van. A barátokat, akik nem érnek rá, a fölényes boltost, a fogdosós zöldségest…
  – Megtapogatta a segged, és nem fizetett? A kurva anyját, megtépem ezt a csávót, nyugizzál. Potyás bunkó! Szóval csajszi, itten az van, hogy nem való neked a mi iparunk! Nem vagy elég laza, túl komolyan veszed a dógokat, meg rinyálsz is a férfiaktól, pedig el lehet velük bánni, higgyél nekem! A lényeg az, hogy ott üsd őket, ahol nem várják! Ha a tökét védi, akkor vágd pofán, csak utána markolj bele a zsacskójába. Tegyél olyat, amit nem várnak, lepd meg őketet. Nesze, húzd meg ezt az üveget, ne kényeskedj, jófajta pia van benne, valami úrinevű angol, tudja franc mijaz!
  – Nem, köszi, a lányom…
  – Kicsit lehet, egyél rá fokhagymát, az elnyomja a szagát!
  – Az van bőven… csak az van bőven! Grrh! Erős nekem, de finom! Henessy, valóban jó márka. Drága lehetett! – Pár apró korty után jól meghúzta az üveget, és még néhányszor a beszélgetés során. Sohasem bírta az italt – legalábbis azt hitte magáról –, most mégsem ártott neki, sőt! Megnyugodott tőle, elmúlt régóta tartó ideges kapkodása, összeszedettnek érezte magát.
  – Az ember lánya nem érti, mi a bajod! Okos vagy, szép a pofid – adok majd jó sminkcuccokat –, jó a tested, a dudáid, csak el kén’ hagyni eztet a szégyellőséget! Na, jó, nem akarsz a seggeddel pénzt keresni, de attól ki kell használni, hogy jó bula vagy! – Beszéd közben Bernadette úgy gusztálta, mint mások a csirkét a piacon. – A kanok vadabbak, erőszakosabbak, azt kell használni, amink van. Kellesd magad egy kicsit, aztat nagyon bírják! Persze emellett ki kell tanálni valami okosságot is, hogy elszedd a péndzüket, ha már olyan szégyellős vagy. A’ lenne a legjobb, ha amolyan Dzsémsz Bondosat adnál elő! Fifikával kihúznál a szarból valami pénzes madarat – persze meg kell játszani mennyire kiizzadtál a melótól –, az meg hálából kitömne suskával. – Bernadette lelkesen tervezgetett. – Tanálj ki valami rafkósat, neked van diplomád, én, meg kitanítlak mellé a mozgásmüvésszetre. Tutti a frutti, meg a siker! Aztán miko’ előadod nekik a mesédet, rájukdüllesztel a didkóddal, kivillantod a bugyidat! Ha emellett megnyalintod a szádat is, bealélnak, oszt eléd öntik a lét. Aztán az lesz a legnagyobb gondod, hová dugod a suskát a stricid elől.
  – Esküszöm, jó hallgatni, ahogy előadod, de értsd meg, ez nem az én világom… bár az igaz, hogy nagyon le vagyok lakva, elférne némi smink. Aranyos vagy, ha kisegítesz valamennyi kencével, ki van száradva a bőröm, repedezett a körmöm…
  – Fakó a hajad, le is van nőve, meg kéne valami elegánsabb cucc is…
  – Köszi, de ilyen bátor ruhákat nem szoktam…
  – Angol kiskosztüm, nem kurvás kínálgató, nyugi! Olyan szolid, hogy nem mernek leszólítani benne a manusok! Tíz éve őrizgetem, hátha visszafogyok, de reménytelenebb, mint visszanöveszteni a szüzességemet. Igazi levendulát csomagoltam mellé, moly ellen, oljan illata van, mint egy öreg naccságának Lipótvárosból! Ne hálálkodjál nekem, úgysem tudok mit kezdeni vele. Holnap gyere korábban, összekapom a két legjobb barátnőmet, és megcsinálunk! Jobbak a kozmetikkába’ mint a profik. Még hajat is vágnak, festenek. Most menek, mert a nagyfiú már nagyon ideges – intett a nagydarab strici felé, aki már percek óta úgy állt széttárt karokkal a járdán, mint az élő szemrehányás –, nem szereti, ha lazítok, összeszarja magát a suskáért! Nesze a pia, neked adom, húzd meg, ha megkívánod. Én már nem ihatok többet, mer’ mindjár’ énekelni kezdek, és akko’ ugrik a biznisz!

Internetkávéház, tea-viszki, csapvíz kísérő, cekker szerényen a lábánál, de ezúttal nem vetette rá magát a hirdetésekre.

  „Valami szokatlan, váratlan ötlet kellene! Igaza van Bettinek – de fura, hogy egy örömlány szavára adok –, a meglepő dolgok hatásosak, még túltelített piacon is.”

Tekintete táskájára esett, melynek mélyén ott kotyogott üvegében az aranybarna Henessy. Egy határozott mozdulattal felhörpintette Dezső barátja teáját, majd az asztal alatt jócskán öntött poharába a konyakból. A nemes ital olajos-lustán mozdult, amikor – filmekből ellesett mozdulattal – meglögybölte, magába szívta a gazdag aromát, és kortyintott egy nagyot.

  „Hogy is mondta az a bolond lány? James Bond módján megmenteni valakit, aki bajban van, és megkérni az árát. Hisz ez nem is akkora butaság. Megírom és meglátjuk! Hátha…”

 *

            A Favorit vendéglő belső terme. Légkondicionált levegő, behűtött italok, hűvös eleganciával mozgó, figyelmes pincérek. Intimitást biztosító, kényelmes tér az asztalok között, frissen kárpitozott rokokó bútorok, beszélgetés halk moraja.

  – Bogáti Lajos nagyvállalkozó! Pénze, mint a pelyva, egészen biztos, hogy alám kínál és megszerzi a szerződést! – Két jólöltözött férfi beszélgetett mindenkitől távol, az egyik sarokban. Egyikük – kopaszodó, átlagos termetű negyvenes – közepesen tehetős építési vállalkozó, a másik ügyvéd. Gyerekkori barátok, sok-sok egymásnak tett szívességgel maguk mögött.
  – Azt értsd meg, Béla – mondta éppen az ügyvéd –, hogy nincs törvényes eszköz a kezünkben, sőt törvénytelen se, hacsak le nem löveted! Kiváló a szakmai múltja, ragyogó a marketingje, átgondolja minden lépését. Szolid családi háttér, nem kurvázik, nincsenek kilengései. Templomba jár, a munkának él. Egyszerűen nem találok fogást rajta, Jocó, a magánnyomozóm is hiába nézett utána a dolgainak, feleslegesen fizettünk annyi pénzt!
  – Fizettünk? Fizettem! Félmillió elszállt a semmiért! Nem az összeg fáj, ha megszerezném a projectet, nem számítana a sokszorosa sem! Egyszerűen besokalltam. Mindenemet beleöltem a felkészülésbe, kétségem se volt, hogy nyerek! Találtam egy belsőst, aki súgott, lementem a lehető legalacsonyabbra az árakkal, mindenkit lesöpörtem, gépeket vásároltam vagy kötöttem le – a bérletre rámegy mindenem –, és akkor belépett Bogáti. Csak érintőlegesen vesz részt a mi ágazatunkban, de, gondolom, terjeszkedni akar. Tőkéje végtelen, informátort szerzett, alám kínált.

  – Ha ennyire súlyos a helyzet, mi a véleményed némi erőszakról? Jocónak, vannak kapcsolatai. Nem olcsó, de…

  – Nem ismerek rád! Mintha a „Keresztapát” hallanám! Gyerekes vagy, de amúgy is, órákon belül kiderítené és visszavágna! Kisembereket el lehet riasztani, ekkora cápát nem. Amúgy már az interneten is kutattam ötleteket, extrém megoldást keresve, de csak marhaságokat találtam! Mint például ez a hirdetés is!– bökött rá nyitott laptopja képernyőjére:

Bajban van, segítségre szorul? Hívjon, megyek, és megteszem, amit kell! Csak törvényes eszközökkel élek, de a győzelem garantált. Még sohasem vesztettem! Díjazás csak siker esetén, az összeg arányos a bajjal!

  – Ez is csak olyan zugügyvéd lehet, mint te is, már bocsáss meg! Nem akartalak megsérteni, de kezdek besokallni! Szerinted felhívjam ezt a… nem is tudom kit? Végtére is, csak sikerdíjat kér, ergo, nem tud megvezetni! Vesztenivalóm nincs!

*

  – Halló! Maga hirdetett ezzel a hihetetlen szöveggel?
  – Igen kérem…

  – Ráadásul nő! No, hiszen… még hogy a győzelem garantált, ezt mire alapozza?

  – Szokatlan, de eredményes módsze…
  – Azt sem tudja…

  – Uram! – Az eddigi kulturáltan halk hang arrogánsan élessé változott. – Ha unalomból hívott, tegye le, ha gondja van, meghallgatom, de ne tartson fel, kérem!
  – Micsoda? Honnan veszi a…

  – Nagy a baj? – a női hang újra elhalkult és kulturálttá vált.
  – Na, de kérem? Miből gondolja?

  – Mert felhívott, és mert otthon vagyok a telefon-kommunikációban! Ne raboljuk egymás idejét, mondjon egy helyet, egy időpontot, ahol találkozhatunk, de le is teheti, ha gondolja! Amennyiben érdeklődik irántam… nem úgy értem… – itt a hang bizonytalanná vált, majdnem hebegett –, hagyjuk! Javaslom, maradjunk a tárgynál, és elnézést a kitérőért! Mint már olyannyira kedvesen észrevételezte, nő vagyok, fizikailag nem kell tartania tőlem. Amennyiben találkozunk, nem szükséges bemutatkoznia, konkrét adatok nélkül felvázolja a problémát, meghallgatom, átgondolom, meglátom, mit tehetek! – A hang újra magabiztosan csengett. – Legfeljebb nem vállalom, de ha igen, győzök! Természetesen, csak a szavam a garancia, viszont ön nem ruház be a… projektbe, enyém minden költség.  Ha nem vállalom, randevúzott egy csinosnak mondott… harmincas nővel, bár természetesen nem lesz ilyen irányban folytatás!
  – Hm! Nem is tudom, de voltaképpen kíváncsivá tett, találkozzunk Budán a… nem, nem… inkább felveszem valahol, és együtt megyünk… majd akkor megmondom hová!
  – Aranyos ez a bizalmatlanság – gondolom, krimirajongó –, de érthető! A részemről rendben! Hat tízkor a Vígszínház előtt. Vékony barna nőt keressen… középszürke nadrágkosztümben. Kérem, legyen pontos! Öt percet várok, nem többet! Első randevún nem szoktam! – a magabiztos hang jókedvűvé vált.
  – Fekete Toyota Versóval jövök, Pesten jobb a kisautó… nem szoktam késni, és hagyjuk ezt a randevú szamárságot, nem vagyok jókedvemben!

  – Rendben, és elnézést! Szerintem is felesleges kitérő volt! Találkozunk ott és akkor! – Anna kinyomta a hívást, és egy pillanat alatt leizzadt. Akkora levegőt vett, hogy megfeszülő blúzán majd elpattant a varrás. Rémülten vette észre, hogy többen is figyelik.

  „Hangos voltam? Mire gondolhatnak?”
A figyelő férfiak közül többen rámosolyogtak.
  „Á, csak felgerjedt hímek! A mellemet lesik! De mi van velem? Honnan ez a fellépés? Úgy beszéltem, mint egy ügyvéd, bár bepánikoltam a szexuális… Ezer éve nem gondoltam férfira… á, mellékes! Jól kivágtam magam… vagy elég jól… magamhoz képest. Szerintem! Összességében jó benyomást tehettem, de hogyan tovább… mit kéne tennem? És egyáltalán… mi lesz ebből?”

            Kiitta poharából a konyakot, sietősen búcsút intett Dezsőnek, a jó barátnak, és az utcáról felhívta Bernadettet. A telefon ötször kicsengett, majd bekapcsolt a hangposta. Újrahívás, öt csengetés, hangposta.
  „Biztosan kuncsaftja van vagy, hogy is nevezik! Én istenem, jó istenem, csak most az egyszer… Szűzanyám, mit csinálok?”

Megrántotta a vállát, kivette a Hennessyt, és meghúzta. Csak annyi engedményt tett régi, félénk énjének, hogy közben a fal felé fordult. Egy idősebb nő rosszallóan csóválta a fejét, de a többség nem foglalkozott vele. 2013 tavaszán nem az volt az emberek legfőbb baja, hogy egy nő iszik az utcán.
  „Kiveszem Ancsit az oviból, Mária mamival ellesz, amíg én… amíg én mit csinálok? Majd, ráér, először a gyerek…”
Már hazafelé tartott a kislánnyal, amikor a sokadik hívásra Betti rekedtesen búgó hangja szólalt meg a telefonban.

  – Miss Bernadette vagyok! Akarsz engem?
  – Nem igazán! Nőkkel is szoktál… hagyjuk, Betti, én vagyok az, Anna! Leteszem a gyereket, és rohanok! Feltétlenül beszélnünk kell! – Szinte vonszolta maga után a gyereket, annyira ment volna a barátnőjéhez, de azért megálltak Ancsi kedvenc kirakata előtt, és a kislány újra elmondta, hogyan fogja majd felöltöztetni azt a babát, amire már második hónapja vágyódott. Már nevet is talált az aranyfürtű csodának: Kisancsi, mert az Anna a világ legszebb neve. Immár sokadjára kérte meg az anyját: feltétlen írja meg a Mikulásnak, hogy „Őt” hozza neki, és ne olyan kicsit, mint tavaly. Második hónapja, majdnem minden nap lezajlott ez a szertartás.

 ***

  – Anyám, jól adod! Menő vagy, hallod-e! – hümmögött elismerően a vigyorgó örömlány, miután meghallgatta a történteket. Anna maga sem értette, miért, de hányaveti vidámsággal adta elő a történteket. Hangosan nevetett, amikor a randevús kitérőhöz ért. Talán a konyak, talán elege lett az állandó idegeskedésből, de kiválóan személyesítette meg az ideges, agresszív férfit és talpraesett, bár itt-ott bizonytalan önmagát. Mesélés közben jött rá, milyen jól adta el magát a férfinek.

  „Tényleg jó voltam! Hűvös, okos, nyugodt! Az a randis zavarodottság nem számít! Legfeljebb azt hiszi, vénlány vagyok, aki tart a férfiaktól. Lehet, hogy van ehhez adottságom és sikerül? De jó!”
  – Bettike! Ez a férfi bajban van, segítek neki, és megkérem az árát! Vagy, ahogy te mondanád: James Bondosra veszem a figurát, kihúzom a kátyúból és behajtom a lóvét. „Jé, tudok szlengesen beszélni!” Természetesen, mindezt akkor, ha van hozzá tehetségem. Ha ott és akkor nem látok megoldást, akkor hihetően hümmögök, és eltűnök. Elmegyek a találkozóra, de úgy kell kinéznem, mint egy ügyésznőnek! Segíts, kérlek!
  – No, végre feltaláltad magad! Amúgy meg az ügyésznő fajtából láttunk már párat a csajokkal – talán túl sokat is, simán lenyúljuk a figuráját! A kosztümömben olyan leszel, mint Margaret Tecsőr!
  – Ha segítesz, és sikerül… nem is tudom hogy háláljam meg!

  – Elmegyünk fagyizni Ancsival, meg az állatkertbe! – Betti nagyon komolyan nézett Annára. – Tök béna, de, hiányzik a babázás! Bulizok, jól élek, tényleg megvan mindenem, de olyan arik a csöppségek. Megölelgetném kicsit a tiedet… ne félj, van normális ruhám is, és befogom azt a nagy pofám! De most mennyünk próbálni, hívom a csajokat, és olyan ügyésznő leszel, hogy minden zsaru előre tiszteleg, meglásd!

*

Betti óriási válltáskájából előkapott egy vékony maxiszoknyát, valamennyit letörült a rúzsából, és normális középkorú nővé átalakult.

    – Eccerűbb, ha nem lássák rajtam a szakmát!

A barátnő lakása rövid sétányira volt a kocsisortól, a „polgári” negyed egyik szépen felújított házában. A lakásba lépve Anna meglepődött a viszonylag szolid berendezésen, nem ezt várta. Értetlen tekintetét meglátva, Betti elmosolyodott.

  – Tudod, kisanyám, csak odakint vagyok kurva, idehaza egy hétköznapi nő! Nem hozok haza kuncsaftot, itt a házban nem is igen tudják, mivel keresem a zsét! – Arcán széles vigyorral folytatta. – Na, jó, azért sejtik, nem is igen állnak velem szóba, de kinyalhatják! – Annának feltűnt, hogy eltűnt a nő vaskos beszédstílusa.
  – Bocsi, de mintha másként is beszélnél? Lehet, hogy… – Betti vihogott.
  – Ja, észrevetted? Ügyi vagy! Mondtam én, hogy nagy eszed van! Tudod, egyszerűbb, ha nem lógok ki a sorból, és megjátszom a bunkót. A hatelemis figurát játszom, így leszarnak, egy vagyok a sok luvnya közül. Tutkó, hogy rám másznának, ha megtudnák, hogy még szakmunkás papírom is van! Képzett felszolgálóval állsz szemben, kisanyám, úgy ám! Viszont nekem nem visszeres a lábam, és nem lehet potyán fogdosni a seggem, mint amikor dógoz… dolgoztam. Bocsi, de rájár a szám az utcai dumára! Előkapom azt a híres kosztümöt, és felhívom Maryt és Yvettet! – Újra nevetett. – Amúgy én Erzsi volnék, vagy inkább Zsú, nyugodtan szólíts úgy, de a többiek szeretik, ha a művésznevükön szólítják őket! Ne tudd meg, mekkora sznobok!

  – Nekem már mindörökre Betti maradsz! – válaszolta a „kisanyám” hatalmas mosollyal az arcán. – Sőt, mondhatok mademoiselle Bernadettet is, ha kívánod, de akár Betti királynő is lehetsz, ha úgy tetszik! – Anna felszabadultnak érezte magát a vaskosan szókimondó, de jószívű és barátságos „lányok” között.
            A szekrény mélyéről előkerült a híres-nevezetes szürke angolkosztüm, és Anna megkönnyebbülve látta, hogy tényleg elegáns, sőt konzervatív mind a szabása, mind az anyaga. Nem is egyszínű volt, hanem nagyon-nagyon apró fekete-fehér kockás, ami távolabbról szürkének látszott. A kabátkán három gomb, szolid szürke díszítő varrás, és valóban áradt belőle a levendula illat. Felpróbálta, és amikor a nagy állótükör elé állt, elöntötte a megkönnyebbülés. Egy elegáns üzletasszonyt látott maga előtt. Kicsit bő volt rá mellben, de ezen egyszerű segíteni.
  „De rég nem volt jó minőségű ruhám! Öregnek látszom benne, harmincasnak, de most nem is baj! Ha hátrafogom a hajam, olyan leszek benne, mint egy tanár néni.”

Csengettek, befutott a két barátnő. Ugyanaz a korosztály, erősen kifestett negyvenesek.

  – Hadd nézzelek – kezdte bemutatkozás után a vörös hajú Yvette –, te lennél Bernadett új kedvence?
Jóindulatúak voltak, eleinte elnéző fölénnyel, kívülállóként kezelték, de amikor Betti-Zsú pergő nyelvvel összefoglalta a lényeget, hamar fellelkesültek, és vihogva nekiláttak az „ügyésznő-készítésnek”. Hajfestés, manikűr, krémek, vastag alapozó – túl sok volt a ránc, kiszáradva Anna bőre –, és két órával később készen volt a „mű”! A kosztümöt addig ventillátor előtt szellőztették, hogy eltávozzon belőle az erős levendulaillat. Cipőt nem találtak, de Annáé nagyjából megfelelt, és amúgy sem nagyon látszott a bőszárú nadrág alatt. Némi szivacs a melltartóba, és máris pontosan simult rá az elegáns nadrágkosztüm. Szolid, bár nagyméretű táska (Yvetté), benne Betti telefonja, határidőnapló. Alaposan felkészítették, kapott rendes sminkkészletet, és elfogadta Mary valódi bőr pénztárcáját – a sajátja túl egyszerű és kopott volt. Félig elfordulva, félszeg mosollyal tette át kevés pénzét új helyére, de Betti észrevette a szégyenlősség okát.
  – Papírpénzed nincs is? Az ciki! Sőt, gáz! Olyan nincs, hogy egy „ügyésznő” csóró. Nesze, itt egy marék susi – nyomott Anna kezébe egy vaskos köteg pénzt a nő, miután sebesen átpörgette a kezében. – Asszongya, hogy hetvenötezer! Ennyi elég, ha fizetned kell vagy, ha a madár megsasolná a bukszádat. Mármint nem azt, amit a szoknyád alatt őrzöl – nevetett –, hanem az igazit. Kőthecc, illetve költhetsz is belőle, majd visszaadod…

  – És, ha eltűnök vele? – Anna elpirult a kétértelmű szavakon, zavarában kérdezte ezt az ostobaságot, és meglepődött Betti megmerevedő arcán.
  – Gondolod, sikerülne? – Betti meglepően fagyosan válaszolt. – Nem lehetsz ennyire naiv! A stricik már csak heccből is megkeresnének, és megvagdosnák a pofid. Ezzel ne játssz, aranyom! Minket mindenki le akar venni, zsaruk, kuncsaftok, bandatagok. Kitanúttuk a védekezést!
  – Bocsi! – Anna kissé megszeppent, bár, ha bátortalanul is, de mosolygott. – Azért nincs harag, ugye? – Betti legyintett.
  – Mary, drágám, add má’ neki kőccsö… kölcsön a Parkered! – mondta mintegy válaszul. – Nehogy már valami olcsósággal írjon.

Fél hatra mindennel elkészültek, még a telefon kezelését is átvették Bettivel.

  – Egyszerűbb, ha felveszed a telóra, mint ha írogatsz! Ma már senkise ír papírra! – mondta mosolyogva. – Persze, ha nem engedi, akkor muszáj írnod. Ja, nesze itt egy doboz tik-tak, a finomabb manusok nem bírják a szájszagot! Bár amilyen szép pofid van, lehet, hogy leszop… hm, mehetünk?
  – Már, hogy érted? – megint elpirult, amikor végiggondolta mit is akart mondani a szabadszájú barátnő, majd azt is megértette, amit később mondott. – Ti is jöttök, hajjaj, az gáz…

  – Nyugizzál, úrinők leszünk, családanyásra sminkelünk, kosztümöt veszünk, és csak távolról skubizunk. Mit gondolsz, mink nem járunk jobb helyekre?

            A három nő villámgyorsan átalakult, felhasználva Betti komoly ruhatárát – bár a vékony Yvette nehezen talált magára illőt.

Hát, nem éppen családanyák vagy úrinők, de elmegy, gondolta magában Anna, amikor meglátta a némileg kétes végeredményt. Túl erős színek és smink, testhez tapadó ruhák – bár Yvetté inkább lógott –, de nagyjából elfogadhatóak voltak.

Taxiba ültek. A három idősebb nő végigvihogta az utat, Anna csendesen szorongott.

  „Nem vagyok normális! Mit keresek én itt. Bölcsészdiplomával szélhámosságra készülök? Bajba jutott embert akarok kihasználni? Mit tegyek? Mit tehetek? Már piaci trógernek sem kellek! Éhezzek? Eladjam a testem? Undorító!”

Kibámult a taxi ablakán, vékony, túl sovány ujjaival tétován kapargatta az üveget. Odakint márkás autócsodák, színes ruhás forgatag, bár itt-ott szegényesebb öltözet és koravén arcok is felvillantak. Céltudatos léptű törtetők és lődörgő elesettek. 2013-ban, a Nagykörúton mindenből volt valamennyi. A csillogásból jóval több! A kopottak szerényen visszahúzódtak a külvárosokba, a húgyszagú, lepusztult bérházakba.

  „Parizer Ancsinak, fogdosás, lenézés nekem! Hát a frászt, sőt lófaszt!” – elpirult a gondolataiban felbukkanó trágárságtól. Nem szokott vulgáris lenni! Gondolatban sem. Tanár házaspár kései gyerekének született, könyvek között, zongora mellett nőtt föl. Halkszavú, szelíd szülei már elmentek, rokonok csak Borsodban. Egyetemi barátnői mind férjnél, bár amúgy sem sokan tartottak ki mellette, miután hozzáment Misihez. „Csak” szakmunkás volt, nyomdász.

  „Gondoltam, azért állt annak, mert szereti a betűt, az irodalmat, pedig… Elnéző mosollyal hagyta, hogy olvassak, bár könyvvásárlásra sajnálta a pénzt. Meccsekre akart vinni, és táncolni… aztán megunta. Nem is voltam odavaló, a liba fitness-szépségek közé. Ő eljárt, én otthon maradtam. Aztán végleg elment.”

Már elhagyták a Nyugatit, amikor eszébe jutott valami, és megkérdezte a taxist.
   – Uram, lenne egy ügyetlen kérdésem! Tudna nekem mutatni egy Toyota Versó típusú vagy ahhoz hasonló autót? Bizonyos okok miatt fel kellene ismernem, de nem vagyok otthon az autómárkákban! – Amikor a férfi rábökött egy Versóra, nyelt egyet.

  „Ha ezt Pestre való kisautónak tartja, milyennel jár amúgy?”

Megborzongott, félt az erőszakos üzletemberektől, mindig idegen volt neki ez az emberfajta.

Araszolva haladtak a Vígszínház felé, majd előtte kicsivel beálltak a járdaszegélyhez. Anna fizetni akart – elpirult, amikor meglátta a vaskos pénzköteget új pénztárcájában –, de Mary megelőzte. Bőséges borravalót adott, magához húzta a taxis fejét, valamit sugdosott a fülébe, majd búcsúzóul megsimogatta az arcát. Az idősödő férfi bólintott, bár idegenkedve fogadta a bizalmaskodást, szemét tétován járatta a három harsányabb öltözékű grácia és a szolid eleganciájú Anna között, majd megrántotta a vállát. Besorolt a közeli taxiállomásra, kikönyökölt az ablakon, és unatkozva nézelődött.
Hat óra öt volt, Anna még nem ment a találkahelyre, nagyon pontos akart lenni. A nevetgélő barátnők leültek egy padra és gusztálgatták a férfiakat. Össze-össze súgtak, forgatták a szemüket, szemlátomást élvezték a „szabadságot”.

Hat óra tíz. Anna hangsúlyos nyugalommal sétált a járdaszegély felé. Arca nyugodt maradt, de kezével görcsösen markolta a táska szíját. Sikítozni lett volna kedve, remegett az idegességtől.
Félt!
Magáról megfeledkezve rágni kezdte körmét – diákkori rossz szokás –, de a fűszeres, idegen kézkrém-illat miatt észrevette magát.

  „Nem látszódhat az idegességed, nyugizzál csajszi! Egyre jobban alakul a szókincsem, de jó!”
Leengedte a kezét, újra megmarkolta a vállszíjat, szeme a kocsik ablakát kutatta: semmi! Új telefonján megnézte az időt, hat óra tizenkettő. Újra kinézett a forgalomra, rámarkolt a szíjra, és megérezte benne a Henessy súlyát, melyet becsempészett a táskába.

  „Nem vagyok észnél, mindjárt ideér, és észreveszi, de nem bírom ki! Muszáj innom!”

Egy hirdetőoszlop mögött alaposan meghúzta az üveget, visszadobta a táskába, és kimarkolta a tik-takos dobozt. Párat kirázott a markába, bekapta, és kilépett a takarásból. Odasétált a járda szélére, a cukorkát félig összerágva lenyelte, és beszállt az odakanyarodó, elegáns, fekete autóba. Középkorú, markáns arcú, öltönyös férfi ült a volánnál, köszönésként mereven biccentett, majd erőszakosan befurakodott a lassan guruló autók közé.

A három barátnő ekkor már régi taxijukban ült, melynek vezetője taxis határozottsággal csinált helyet magának a kocsisorban. Előttük pár autóval haladt a fekete Toyota, melynek vezetője hevesen ágálva magyarázott a mellette ülő Annának.

*

  – Menjünk a Favoritba Budára, bár ilyenkor ott sokan vannak, és nem kívánom a nyilvánosság elé…

  – Uram! Muszáj vendéglőznünk? Menjünk a Szigetre, ahol leülhetünk egy padra, és nem zavar senki! De addig is pár szót, ha lehetne! – Anna magabiztosan beszélt, érezte, hogy jó benyomást tett a férfira.

  – Rendben! Akkor röviden: építési vállalkozó vagyok, pályázok egy beruházásra, de valószínűleg veszítek.

  – Biztos benne?

  – Van informátorom, és a konkurensem előnyösebb javaslattal állt elő. Tőkeerősebb, és beéri minimális haszonnal, mert meg akarja vetni a lábát az ágazatban. Ez a project kitűnő referenciát jelenthet neki, és a későbbi üzletkötéseinél bőven megtérül.

  – Módosíthatja még a…

  – Nem, a pályáztatás lezárult, egy hét múlva a még versenyben lévők kapnak egy személyes meghallgatást, és megszületik a döntés.

  – Hm, hadd gondolkodjak! – válaszolta Anna, és behunyta a szemét.

  „Most légy okos, nagylány! Építőipar, versenytárgyalás, konkurenciaharc. Ajjaj, fogalmam sincs az ilyesmiről. Mi a fenét kellene kitalálni? Sivatagos az agyam!”

A férfiban jó benyomást keltett az összeszedett, rendezett külsejű és magabiztos nő, aki szemlátomást koncentráltan gondolkodott. Bájos, amikor így ráncolja a homlokát, és milyen szokatlan az illata – gondolta közben –, mire is emlékeztet… megvan, mint a Mama ruhája, levendula! Hm, szokatlan, de kellemes! Jó, hogy nem valami arab kence, megbízható, szolid illat. Kicsit megnyugodva vezetett tovább, aztán leparkolt a Margit-szigeten. Kerestek egy, sétálóktól rejtett padot, és leültek.

  – Nem igazán reménykedem, de itt vannak a konkrét adatok. „Királyvölgy” Lakópark Project Pályázat, MOGTT RT a holland székhelyű megbízó – nagyon jóhírű, konzervatív cég. A beruházás várható összege 7-800 millió, de további fejlesztés, bővítés is várható. Vállalati jogász barátommal utánanézettem a jogi lehetőségeknek, nulla végeredménnyel. Magánnyomozó is dolgozott az ügyön; ebben a dossziéban vannak az eredmények! – a férfi vaskos iratcsomagot tett kettőjük közé a padra. – Életrajz, munkák, család, szokások, hobbi, minden, ami előásható. Természetesen mindez név és bármilyen utalás nélkül a nyomozó személyére. – Anna egy elnéző mosolyt préselt ki magából, miközben koncentráltan gondolkodott.

  „Hivatalos lehetőség nincs, észrevették volna! Valami újszerű, meghökkentő… esetleg személyes kellene!”

  – Gondolom kialakult önben személyes benyomás is Bogátiról és a döntéshozókról. A hivatalos iratokat majd átnézem, de sokat segítene, ha elmondaná a benyomásait!

  – MOGTT Rt-ről annyit, hogy óvatos holland nagyberuházók. Nekem ők az első külföldi ügyfeleim – mármint a nagyok közül. Ezek nem kapkodnak, nem kockáztatnak. Semmi hivalkodás, egyszerű, szolid céges autók, konzervatív megjelenés. Igen, a visszafogottság a legjellemzőbb tulajdonságuk. Olyanok, mint a megtestesült józanság, nem kedvelik a harsány reklámokat, nem rendeznek állófogadásokat, hostessekkel. Érzelmek nélküli döntés, csak az számok a fontosak! Egyébként, az informátorom jelezte, hogy csak jelentéktelen összegekkel kínált alám Bogáti. Illetve nem túl jelentősekkel, így ha sikerülne megtorpedózni azt az átkozottul makulátlan jóhírét, akár nyerhetnék is. Fontosabb a hollandoknak a megbízhatóság, mint a hajszálnyival nagyobb haszon. Biztonságos, hosszú távú nyereségre mennek, legalábbis én ezt gondolom. Bogáti ideális nekik – bár ilyen szempontból ugyanilyen megbízhatónak látszom én is. Egyébként fáraszt ez a titkolózós, kémes-krimis gyerekség; bemutatkoznék, ha megengedi: Szabó Béla vagyok.

  – Salai Anna, egy „l”-el! – viszonozta Anna, visszafogottan biccentve. Közben elhűlve pillantotta meg Szabó válla mögött Bernadettet, aki a mogorva arcú taxisba karolva integetett – mögötte a két barátnő –, és a látvány hatására megzavarodva magyarázkodott.

  – Nem rokonom a nagynevű… újságíró – alig jutott eszébe a híres névrokona foglalkozása –, csak mert unalmas, amikor két ellel írják.

  – Nem szándékozom leírni a nevét! Folytatnám, ha megengedi! – A vállalkozót szemlátomást nem érdekelte Anna nevének eredete. – Bogátinak két gyereke van az első és egyetlen házasságából, nem iszik vagy csak minimálisan, nem mozog az éjszakában – mi is gondoltunk arra, hogy megfoghatjuk valami félrelépéssel, de reménytelen. Templomba jár, hívő katolikus – betartja a vallási ünnepeket –, míg én református illetve protestáns vagyok, mint a hollandok. Ez talán a javamra szól! Amúgy kocog, súlyt emel, kimondottan jó a kondíciója. „Sportoló, erőember, kontra elhízás, kényelmes életmód.” Egyébként merem remélni, hogy nem veszi föl a szavaimat! Bár eddig semmi kompromittálót se mondtam! Nem is jegyzetel?

  – Nincs rá szükségem! Bölcsész végzettségem… is van, és ott megtanítanak memorizálni. – Kicsit megnyugodva beszélt, mert a három grácia egy, Szabó látóterén kívüli, távoli padra telepedett. – A hollandok milyen szinten vallásosak?

  – Azt hiszem, elég komolyan veszik, de toleránsak más vallásokkal. Náluk ez egyfajta életforma: munka, család, vallás, tisztes élet.

  „Hm, hívő katolikus és a protestánsok! Ebből összehozhatok valamit…. Ha ezek az őrült libák, nem szúrnak el mindent. Fene azt a kíváncsi fejüket!”

  – Bogáti jó külsejű?

  – Hát, nem egy férfimanöken. Alacsony, zömök és durva arcú, mint egy kidobóember, de amikor megszólal, mindenkit elbűvöl, levesz a lábáról – legyintett lemondóan Szabó. – Őszinteséggel operál, nyíltan vállalja a hibáit, amik alig vannak, talán még túl is játssza, hogy emberibb legyen.

  – Hm, a hollandok sportolnak valamit?

  – Hogy jön ez… bár mindegy, szerintem nem. Csupa testes, idősödő férfi. Egy fiatalabb van köztük, de ő is el van hízva. Olyanok, mint a klasszikus rajzfilmekben a pohos kereskedők. De ez miért…

  – Mint a hirdetésemben is írtam, szokatlan, de eredményes módszereim vannak. Van egy bizonytalan ötletem – vágott közbe Anna, akinek még ötletcsírája sem, legfeljebb egy megérzése volt. – Biztosat nem tudok ígérni, de holnapra megadom a végleges választ.

  – Gondolja, hogy… Persze nem igazán hiszem…

  – Majdnem biztos a válaszom, de nem száz százalék! – szakította félbe Anna, aki belül őrjöngött a bizonytalanságtól, bár ebből semmi sem látszott az arcán. – Azért nem veszítettem még soha, mert átgondoltan vállalkozom… mint a hollandok. És mert még egy ügyem se volt, tette hozzá gondolatban.

  – Akkor végeztünk? – Szabó valamennyire megkönnyebbült, és most ért el a tudatáig Anna vonzó külseje. – Egyébként, ne vegye tolakodásnak, de gratulálok a parfümjéhez! Imádott nagyim illatára emlékeztet, aki régi vágású úrinő volt, és nagyon szerettem. Magamat is úriembernek tartom, és azt kell, hogy mondjam: az ön konzervatív öltözéke mellé társuló illat megbízhatóságot sugall… és kimondottan vonzó! – A vállalkozó nemcsak, hogy megkönnyebbült, de ötletei is támadtak. – Ott teszem ki, ahol ön jónak látja, de ha gondolja, elmehetnénk…

  – Nem, köszönöm! Inkább dolgoznék az ötletemen. – Nagyon is jól tudta, hogyan gondolja az „elmenést” a kövérkés férfi az est befejezéseként. – Ez a probléma még nekem is komolynak tűnik, pedig van mögöttem néhány sikeres ügy. Egyébként a dotációról még nem beszéltünk, illetve addig nem is akarok, amíg nem tervezem meg a lépéseimet, de előrebocsátom, nem minimálbérért dolgozom!

  – Természetesen, amennyiben nyerek, nem leszek hálátlan! – válaszolta Szabó, akinek felpezsdült vére kocsonyássá dermedt, amikor reménytelen anyagi helyzetére gondolt.

  – Konkrét összegre gondoltam, nem hálára, de várjuk meg, amíg aktuálissá válik!

  – Ha nem is folytatjuk együtt a napot – nem tudja, mit veszít –, de elviszem, ahová kéri! Induljunk, és közben meggondolhatja! – A férfinak voltaképpen már nem is volt kedve folytatni a flörtölést, de vitte a rutin.

  – Aranyos, és hízelgő, hogy nem adja föl! Köszönöm a szíves felajánlását, de a közelben lévő barátaim azonnal itt teremnek, amint elindul a kocsija felé. – Kemény mosoly ült ki Anna arcára.

  – Figyeltek, hallgatóztak? Nem ezt ígérte! – Szabó hangján pánik érződött.

  – Egyik sem, de megértheti, hogy nem szolgáltathattam ki magam egy új kuncsaftnak! Volt már néhány kemény helyzetem, és szeretem bebiztosítani magam! – Anna arcára újra könnyed mosoly ült ki, és integetett a gráciáknak, akik hadonászva válaszoltak.

Szabó először nagyot nyelt, majd adott egy névkártyát az újra kedvesnek, szolgálatkésznek látszó nőnek, idegesen, csak egy biccentéssel elbúcsúzott tőle, és sietve a kocsijához ment. Bár aznap este megpróbálkozott néhány szórakozóhellyel, nem hatottak rá a rugalmas testű, könnyűvérű lányok, hostessek. Nem tudta kiverni fejéből a levendulaillatú, kívánatos, de kemény nőt, bár maga sem tudta kívánja-e vagy taszítja, de inkább az utóbbira szavazott. Megborzongott, ahogy arra a mosolyra gondolt, és arra, vajon milyen élményei lehetnek ennek a nőnek. Sok konyakkal később – Hennessy is volt közte –, elmúlt a rossz érzése, és újra „csak” csőddel fenyegető helyzete aggasztotta.

Anna – ahogy a férfi eltűnt a látóteréből –, előkapta a Henessyt, kiitta a pár kortynyi maradékot, és arcára újra kiült az a bizonyos kemény mosoly. Ez, a maszkká merevedett vicsor-mosoly uralta vonásait egész este. Csak akkor alakult vissza régi, tétován-kedvessé, amikor Ancsinak mesélt. Aznap nem adott fel hirdetést, nem is olvasta őket. Éjszakába nyúlóan gondolkodott, csak néhány órája maradt az alvásra, de nem álmodott izzadt, fogdosós férfiakról.

*

            Előző este a kosztüm és valamennyi smink kivételével visszaadott mindent a „lányoknak”, de elfogadott tízezer forint ráerőszakolt kölcsönt Bettitől.

  – Nagyon kedves vagy, de közel sem biztos, hogy meg tudom oldani az ügyet, akkor viszont újra csóró leszek, hogy éljek a ti szóhasználatotokkal! Mindazonáltal köszönöm…

  – Hogy te milyen hülyén dumálsz! – Betti nevetett. – Tudod, én azért veszem hülyére a figurámat, hogy ne lógjak ki a sorból. Azt akarom, hogy befogadjanak a bunkó tyúkok is. Amikor te lenyomod ezt a nyakatekert vakert, a magunkfajta fosnak érzi magát, és azonnal átmegy neki, hogy az ipari suli nem a bölcsészkar. Muszáj köztünk is a doktori dumát tolnod? Ha kínaiakkal mókázol, légy kínai, ha velünk, kurvákkal, akkor beszélj úgy, hogy megértsük… légyszi! – Betti mindezt mosolyogva mondta, de érződött, hogy nagyon komolyan gondolja.

  – Bocsi, ez beidegződés… illetve rájár a szám erre a stílusra, de nem akarlak megsérteni benneteket. Hisz, rajtatok kívül alig van valakim, igazi barátként viselkedtek, segítetek rajtam…

  – Ne ragozd túl, és amúgy olyan, mintha a mulya lányunk lennél. Mindazonáltal – Betti itt, megünnepelte szókincse bővülését, és büszkén körülnézett –, kevés szóval, csajszi! Ne olyan hosszan!

  – OK, vettem, ezután így tolom én is! – Anna megkönnyebbült, hogy elmúlt a feszültség.

  – A lóvéra meg rá se ránts – folytatta Betti –, én hiszek az agyadban! Alamuszi macska vagy te, kedvesem, sok mindent kinézek én belőled! Még csak tanulod a szakmát, mégis milyen szépen befűzted a madarat! – Anna természetesen az összes részletről – nevek nélkül – beszámolt a kíváncsi, faggatózó „csajoknak”, azt sem hagyta ki, milyen ügyesen adta el a társaságot „testőr-barátnak”, és mindez mennyire erős hatással volt a „kuncsaftra”.

„Lehet, hogy ügyesnek, sőt rafináltnak hisznek? Voltaképpen az is lehet, hogy igazuk van! De jó!”

Egész délelőtt gondolkodott, de nem talált megoldást Szabó problémájára. Nem volt otthon az üzleti világban, nem ismerte a pályázatírás, eladás fogásait. Amikor a még hátralévő meghallgatásra gondolt, tanári katedrán trónoló professzorokat látott maga előtt, akik előtt félszegen toporog Szabó és Bogáti, pedig tudta, hogy mindez teljesen másként játszódik le. Gondolkodott, kétszer is megreggelizett – volt bőven parizer –, de nem jutott eszébe semmi. Már dél volt, amikor dühösen, bár kicsit lemondóan legyintett, elment a legközebbi ABC-be, és vett egy üveg olcsó konyakot – a gúnyolódó kisboltosnál „azóta” nem járt, hiába volt az a legközelebb. Odahaza lemondó mosollyal töltött magának egy ujjnyit a vizespohár aljába – „Jaj, el ne felejtsem elmosogatni, nehogy Ancsi megérezze!” –, és újra elővette a problémát.

  „A megszokott ügyintézés-fogásokon gondolkodnom se érdemes. Ha lenne járható út, a jogász, a magánnyomozó vagy Szabó megtalálta volna.

Sportoló, erőember és kényelmes életmódú családapák!

Mit sem ér, hiszen Bogáti is jó apa. Kicsit idegesítheti őket a „sportsman” típusú ügyfél, de ez nem befolyásolhatja a döntést. Persze egy holland ember másként is gondolkodhat, de ki tudja ezt?

Visszafogott elegancia, egyszerű kocsik!

Rutinos vállalkozó nem fog tarka ingben odamenni, se elhanyagolt, se kihívó nem lesz! – Újra töltött magának a pohárba, de ezúttal már kétujjnyit. –  Nem használ túldíszített terepjárót, szakadt Ladát, valószínűleg középkategóriás kocsiban érkezik. Szolid, nem tüntető jómód, megbízhatóság. Bizalmat fog ébreszteni, ezt kéne valahogy… Mi az istent találjak ki?”

            Odakintről ételszag úszott be, Anna gyomra megkordult, de elhessentette magától az érzést.

  „Eleget ettem, ez csak fantomérzet. Viszont Annusnak főznöm kéne kelkáposztát, el ne felejtsem!”

A konyhaablaknál állt, tétován rajzolgatott az üvegre – „A héten még ezt is meg kellene pucolnom!” –, homlokát nekitámasztotta az üvegnek és sírt. Hangosan zokogott – nem törődve a zajjal –, majd lekuporodott az agyonkopott linóleumra, karjával átölelte magát és zokogott, szipogott, az sem érdekelte, hogy az orrából meginduló váladék lecsöpög görcsösen-tiszta blúzára. Megviselt-kedves arca eltorzult – hol volt már a kemény, üzletasszony mosoly –, ajka torz grimaszba gyűrődött, felduzzadva vöröslött. Hosszú-hosszú idő után hagyta abba a sírást – fegyelmezetten elfojtotta –, kifújta az orrát, „Fúj, rám csöpögött!”, majd ott a konyhában megmosta az arcát, gondosan megmasszírozva a szeme alatti táskákat – ne látszódjon, hogy sírt –, a falra függesztett törlőruha után nyúlt, ezzel akarta leitatni könnyeit, de visszariadt az enyhe elszíneződéstől – este törülgetett vele, meglátszott a használat. Tétován indult volna a fürdőszoba felé, hisz nem szabad piszkosba… gusztustalan és nem is illik: kislányom ügyelj mindig a tárgyaidra, ne sajnáld a munkát, hisz abból ítélnek meg, légy mindig gondozott, egy nő nem engedheti meg magának… rakj rendet magad után… vigyázz mit teszel, mondasz… hiszel…
  – Bassza meg magát a világ! Szar az egész, szar, szar! Dögöljön meg mindenki! Nem bírom, nem tudom, nem érdekel, nem érdekel, nem érde… nem, nem… – a sikoltó ordítás újra zokogásba fulladt, de ezúttal hamar véget ért. A majdnem tiszta konyharuhát bevágta a mosogatóba, a csetres közé, csöpögő orrát blúzának ujjába törülte, és alaposan meghúzta a konyakosüveget. Óriási adag levegőt szívott magába, bent tartotta ameddig bírta, majd erőből kifújta, nyálcseppek is keveredtek bele, rajzolatuk meglátszott a falon. Még egyszer beszívta-kifújta, majd harmadszor is és megint. Reszketése csillapodtával határozott léptekkel bement a fürdőszobába, megmosta az arcát – mit sem törődve a szanaszét fröcsögő vízzel –, ugyanilyen hányaveti-mód megtörülközött – a kéztörlőt csak a kagyló szélére dobta –, visszaült a konyhaasztal mellé, nagy korty konyakkal átöblítette száját-torkát, majd lenyelte az italt. Eltolta magától az üveget, majd megrántotta a vállát – halványan, de elmosolyodott –, ivott még egy – ezúttal kis kortyot –, és koncentráltan gondolkodott.

*

            A délután ugyanolyan helyzetben érte. „Lassan mennie kell a gyerekért, felhívni az ügyfelet, és elmondani, hogy NEM TUDOM MEGOLDANI! Nem megy! Kevésnek bizonyultam!”

Elszánt dühe fáradsággá csendesedett, pengeéles gondolatai elsimultak, majd ellaposodtak. A konyakból még volt, ezúttal sem érezte a hatását, de nem akart többet inni. Kicsit félt attól, hogy az ital rabjává válik, bár tudta, hogy erre nincs komoly esély.

„Csak az issza le magát, akinek telik rá, én meg… áh, ez legyen a legkisebb gondom!”

Tétován babrálta telefonjának gombjait, hol előhívta, hol kinyomta Szabó telefonszámát. Néha előtörő fáradtság-könnyein át homályosnak látta a kopott kis képernyőt.

„Pedig van megoldás, érzem! Van fogás rajta: erősport-kényelmesség, protestáns-katolikus – elhitetni, hogy fanatikus, de ki hiszi ezt el manapság, nem a vallásháborúk korában élünk! Ugyanakkor bizonyára megvan a hollandokban is valamilyen szinten az előítélet. Igen, amelyik népet üldözték, abba beleivódik az üldöztetés-tudat. Feltételezhetnek dolgokat a buzgó, sőt elvakult katolikusokról. Mondhatnám, hogy fanatikusan vallásos, abba fojtja az indulatait, és ezek máshol előtörhetnének. Ennek van valószínűsége, ezért emel súlyt, imádkozik olyan buzgón! Ha időnként leeresztené a gőzt, semmi gond, lefotóznám, sőt újságírót is találnék a cikkírásra – Rita valamilyen bulvárlapnál dolgozik, maradt még annyi a barátságunkból –, de reménytelen, ez a sikerember nem tombol, inkább imádkozik és súlyt emel! Enné meg a fene a fajtáját!”

A képernyőn hol megjelent, hol eltűnt a tizenegy számjegy, szinte gúnyolódtak vele. Szigorú, éles rajzolatuk, és az ő ködös bizonytalansága, tétova, elesett gyengesége.

„Erősebbnek kellene lennem, de hogy?”

Megnyomta a hívógombot.

„Sohasem voltam harcos természet, nem verekedtem senkivel…”

A telefon kicsengett, egyszer, kétszer, háromszor, majd Szabó határozott hangja:

  – Halló, maga az? Talált megoldást? Nagyon magabiztos volt, ne mondja, hogy…

„Ha nem súlyt emelne, hanem ökölvívással vezetné le magát, mondhatnánk, hogy erőszakos…

  – Szabó úr, az a helyzet… „még felnőttként sem jártam szórakozóhelyekre, ahol sok erőszakot láthattam vol…”

Megszakította a hívást. Az ötlet vakító erővel égetett utat magának agyában, pár másodpercig átgondolta, majd belesikította-ordította a kelkáposztaszagú konyhai levegőbe:

  – Ezazezaz… ezaz… anyám, ki vagy az égben… megtaláltam!

A telefon erőtlen csipogását hallva felkapta azt, és magabiztosan beleszólt:

  – Elnézést, megszakadt! Természetesen megvan a megoldás, és ezt ne vegye tartalmatlan dicsekvésnek! Realista, földönjáró alkat vagyok! Olyan biztos a győzelme, mint a lányom egyetemi tanulmányai a Harvardon, mármint, ha nem a Yale-re megy! Elnézést, ha túl harsány lennék!

  – Kérem ne komolytalanodjon! Ennyire biztos nem lehet… mire alapozza, ezt a…

  – Szabó úr, közelebbit nem mondhatok, mert szükség van a jövőbeni spontán reagálására, de legyen egészen nyugodt, mondhatni, dőljön hátra, élvezze az életet – természetesen semmi kilengés –, és menjen el a meghallgatásra. Kérem, öltözzön konzervatívan, érkezzen egyszerű, valamelyest használt autóval, a Versus túl új, legyen borotvált, de a haja ne legyen frissen fodrászolva. Egy szolid, sokat dolgozó üzletembernek nem jut ideje ilyesmire. Ja, és nagyon fontos: ne húzza be a hasát, ellenkezőleg, eressze el magát, nehogy sportos legyen a külseje!

  – Komolyan beszél? Alig tudom elhinni… bár nagyon szeretném, de hát… és higgye el, hogy nagyon hálás leszek…

– Hálájának értéke a beruházás jelentéktelennek mondható hányada… egy ezrelék! Azaz hét-nyolcszáz ezer forint. Magára bízom annak eldöntését, melyiket gondolja méltányosnak! Természetesen csak siker esetén, ami biztos, mint ígértem!

*

  – Figyeljetek! – Másnap reggelre összetrombitálta a gráciákat, akik vihogva várták a sztorit. – Megtaláltam a megoldást, magam is kivitelez… megcsinálhatnám, de tutibb lenne, ha segítenétek! Biztosra akarok menni, nagyon kéne az a pénz. Természetesen, kaptok részesedést…

  – Elmégy, te a picsá… búsba, nehogymán’ rajtad is keressünk! Bebaszna! – Betti arcára kiült a felháborodás. – Spanok vagyunk, segítünk neked, és ha beüt a biznisz, meghívsz minket egy kajálásra. A piát mi visszük!

  – Láttam egy képet, Szinnyei Majálisa – nagyon bejövős –, úriasszonyok, meg pasik heverésznek rajta a mezőn, gyönyörűen megterítve, mi is…

 – Értjük, ne ragozd! – szakította félbe Betti Yvettet, akinek nyolc osztálya ellenére meglepően alapos ismeretei voltak a festészetről. – Előbb nyomja le a manust, aztán megisszuk a medvebőr árát, vagy mi!

  – Fonott kosárba tennénk, veszünk a romáktól…

  – Yvette, hagyd már végigmondani! – Mary is kíváncsi volt Anna ötletére.

  – Rendben, elfogadom, pedig, ha tudnátok, mennyit kérek… – folytatta Anna, de Yvettnek még volt mondanivalója.

  – Persze csajos buli lenn…

  – Yvette! – mindhárman csúnyán néztek a vékony nőre, aki álmodozva mosolygott, és rendíthetetlen nyugalommal hozzátette:

  – Mármint pasik nélkül… oké, befogom!

  – Egyik, bár nem annyira fontos dolog, van-e barátotok… ööö stricitek, aki segítene? Ehhez az emberhez kellene hasonlítania valamelyest! – mutatta meg Bogáti fotóját Anna.

  – James pont ilyen, és jó gyerek, amíg nem szív be!

  – Hoppá, nem is lenne baj, ha lenne a fejében! Kellene még egy nagyméretű, túldíszített terepjáró…

  – A majálisos képen olyan helyesek a pasik, de a mieink…

  – Fogd már be, hülye liba!

  – Neked nem jönnek be az úrifiúk? Nekem… – Yvette romantikus alkat volt, és szerette megbeszélni az álmait, ezért felfüggesztették a komoly megbeszélést. Kitárgyalták a híres festmény alakjait, jókat vihogtak azon, hogy mi minden lehetséges, amikor négy férfi jut két nőre, és Anna meglepődve érezte, hogy már alig pirul el a vaskos megjegyzésektől.Mary szerint 4:2 felállás az ideális, így lehet a legjobban keresni:

  – Amíg engem dömöcköl, bámulhatja a másik luvnya seggét, meg fordítva. A manusok nagyon bírják a látványt, már attól elmennek, ha…

Anna sokat tanult a férfiak észjárásáról, erogén zónáiról, csak sokára mondhatta el a tervét, és azon is sokat vihogtak.

*

  – De, anya! Én már nagy vagyok, jövőutánévben már isis, nem vehetsz az öledbe, mint egy kiscsoportost! – Annus büszke volt óvodai „középsőcsoportosságára”. – A cumisüveg meg… tényleg…

  – Aranyom, ez olyan tréfa lesz, ami csak akkor lesz az igazi, ha mindent úgy csinálunk, ahogy magyaráztam! Lécci, lécci, lécci! Nagyadag fagyi ráadásnak?

  – Oké, ezt át kell alaposan gondolnom! – Annus összeráncolta a homlokát néhány szemhunyásnyit, majd kitört belőle: – Négygombócos: vanília, málna, csoki… és… vanília, az a legfincsibb! – Anna megölelgette és megcsikizte a visítva védekező kislányt, és még hozzátette:

  – Ja, és be szeretnék mutatni neked egy barátnő nénit, aki nagyon szeretne az állatkertben találkozni veled! Sehol máshol nem hajlandó, csak ott! Állítólag óriási készlete van csokiból, amivel nem tud mihez kezdeni! Ha, esetleg ezt is átgondolnád! – Ancsi megpróbálta újra összeráncolni a homlokát, jelezvén, hogy komolyan vesz mindent, de nem sokáig bírta:

  – Nem is málna, hanem eper, eper, eper, mert az a legfincsibb és vaníliából kettő! És csokiból olyan mogyorósat, amit karácsonyra kaptam, tudod… pirosat. Mikor megyünk? Mikor, mikor, mikor…

*

Betti idegesen törülte vissza a sminkjét – immár másodszor –, mert túl erősnek érezte az alapozást.

  – Csak hadd látszanak a ráncok! Le van ejtve minden pasi, ez a dal másról szól! – A mondat végét már énekelte, és körülkeringőzött a szobában. Sötétszürke kosztümében úgy nézett ki, mint egy középvezető, bár durva, véreres arca mást sugallt.

Kora délutánra, amikor az állatkert előtt találkozott Annáékkal, mégis vastag púderréteggel takarta el ráncait, viszont alig festette ki az arcát.

*

  – Köszi, Betti néni, de már nem kérek… add oda anyának, majd holnap megeszem! – Ancsi, néhány órával később már nem bírta megenni az édességeket, de okosan eltetette Annával a sütiket, csokikat. Gyakran meg is tapogatta őket, megvannak-e még, és bizalommal pislogott „Betti nénire”. Kis kezét óvatosan becsúsztatta a nő kezébe, persze az anyjáét sem engedte el, bár így elég nehézkesen tudtak haladni. Többen tettek rájuk rosszindulatú megjegyzést, amikor kerülgették őket, de Betti szelíden mosolygott, és nem válaszolt – furamód nem is idegesítették a megjegyzések. Késő délutánra Annus alaposan elfáradt, és „megengedte” Bettinek, hogy az ölében vihesse. A nő bele-belepuszilt a kislány babaillatú hajába – féltőn óvta karjával a gyereket, vasvilla tekintettel nézve a lökdösődő szembejövőkre –, és néhányszor megtörülgette a szemét. Állítólag csípte a szmog. Másnap megvette Annusnak a „Kisancsi” babát.

*

Őszinte leszek hozzád – mondta idegesen Szabó ügyvédbarátjának –, nem bízom ebben a libában, de már kimerítettem minden lehetőséget. Nem is tudom miért – homlokát ráncolva, beletúrt a hajába –, de valami hamisságot érzek benne, szerepjátszásfélét, de voltaképpen olyan mindegy. Ha mellettem döntenek a hollandok, megkapja a jutalmát. Ja, nem is mondtam, de hétszáz ezret kér, ami nevetséges. Kap kétszázat, a többire pedig szóbeli ígéretet teszek, egyfajta „gentleman agreement” szerűt. És, ha netán, objektív nehézségek miatt nem tudnám betartani, akár perre is mehetünk! – mindketten nevettek. – Szerződés nincs, erőszakkal nem tud kényszeríteni, legfeljebb ráküldöd azt a híres Jocót, ha erősködik! Habár… nem is tudom, néha ijesztő a nőci, máskor meg olyan, mint egy okoskodó bölcsész. Lehet, hogy négyszázat kap, de ezt ráérek eldönteni, ha sikerül neki!

*

  – Tehát, ti öltözzetek olyan szolidan, mint egy terézvárosi nagysága – Anna szókincse sokat bővült barátnői társaságában –, de James amolyan stricis ruhában legyen! Ez nagyon fontos!

  – Nyugizzál, úgy néz ki általában, mint egy napraforgós kép Van Goghtól! – Yvette lakása tele volt híres festmények plakát-másolataival. – Van neki egy sárgásdrapp öltönye – esténként abban feszít –, vörös sállal és cipővel, fekete sombéróval vagy mivel. Szóval csudára ki tud öltözködni.

  – Hihi! – Mary nevetett. – Mindig magával cipel egy helyes kiscsávót – amúgy jó zsebes –, akinek odaadja a zakóját és a kalapját, mielőtt hirigel. Felvesz egy kék munkásköpenyt, nehogy összevérezze a csicsás ruciját! Mindenki hagyja átöltözni, mert tiszta őrült, ha abban a fos öltönyében kell bunyóznia! Annyi csávót megtaposott már emiatt, hogy ráhagyják. Amúgy jó gyerek, bírom a búráját, vagyishogy nem akkora fasz, mint a többiek!

  – Leírom majd neki a szöveget, amit mondania kell. Az első mondatok nagyon fontosak, utána már azt mond, amit akar, csak elég alpári legyen!
  – Csak az lesz! Jól tolja a vakert! Szétröhögöm az agyam, amikor szövegel. Csak az a buzis ruhája ne lenne!

  – De jó! Ez a homoszexu… buzis… izéről eszembe jutott még valami. Kicsit extra kérés lesz, lehet, hogy zokon veszi, ha meghallja, de muszáj megkockáztatnom. Jó… poén lenne! Mennyire bevállalós a hapsi?

  – A James? Belemegy az bármilyen mókába, ha a végén verekedhet! Amúgy meg bukik a finom csajokra, szerintem te bejövős leszel neki, és rá tudod venni bármire, ha kedves vagy vele! Nem is kell rájátszanod, elég, ha olyan vagy, mint velünk, hisz te alapból aranyos, szelíd kisegér vagy… bár már nem annyira! Szóval James olyan, mint egy kanos maci, de tudja magát fékezni! Legfeljebb orrba nyomod, ha megindulna odalent a keze!

  – Huh! – Annának nagyon „mélyvíz” volt a nyúlkálós, kanos mackókkal való kedveskedés, nyelt egyet és tovább faggatózott.

  – Gondolom, a kocsija stílusban nem tér el az öltö… cuccától.

  – Fekete terepjáró, annyi krómozott szir-szarral, meg extrával, hogy minden csávó maga alá hugyozik a megtiszteltetéstől, ha beleülhet. Komolyabb hangfalai vannak, mint Kóboréknak annakidején. – Mary jó előadó volt, szabad szájú és Omega rajongó.

  – De jó, hogy mondod! Jó nagy hangerővel kéne mennie valami zenének, amikor előadja a műsorát!

  – Leomlasztja a falakat a Ganxsta, meg Dopeman cédéivel! Nem tudom rávenni, hogy rendes zenét hallgasson, kiröhög a Gyöngyhajú lánnyal, bár szerintem titkon bírja! Csak szégyelli a haverok előtt! Egyszer elcsalom a kéglimbe, beacsarunk együtt és meghallgatjuk a „Tízezer lépést”. Amúgy akkora farka van… – Anna élvezettel hallgatta a mesét, sőt rá is kérdezett pár részletre, bár közben eszébe jutott a „kanos maci”.

  „Megenni nem akar, legfeljebb nyúlkál, akkor meg jól orrba vágom… vagy sikítok. Majd kialakul! Csak nem kell lefeküdnöm vele, annyira azért nem vagyok belemenős, de olyan mindegy! Megerőszakolni nem fog, a lányok úgyis vigyáznak rám!”

Kicsit megdöbbent a gondolatain, és rájött, hogy voltaképpen élvezi ezt a durva, de színes világot, ahol a dolgok egyszerűek, a problémák megoldhatóak, ahol a jövőt, amin ő annyi aggódott, egy könnyed vállrándítással intézik el. Élvezte, hogy figyelnek rá, vág az agya, hogy jó szervező. Kortyintott a konyakból – „Fins Bois” márkájú valódi „cognac”-ot ittak –, mely nagyon ízlett neki. Odahaza is eldugott egy kétdecis „Lánchidat”, amit vésztartaléknak szánt. Drágábbat nem mert, mert fogytán volt a „tízezres” kölcsöne, és amúgy sem akart hozzányúlni. Tudta, hogy nem kellene innia, de enélkül nem fogott az agya. Túlaggódta volna a dolgokat, márpedig ahhoz, amit véghez akar vinni, nagy lélekjelenlét szükségeltetik… vagy konyak!?

*

  – Figyelj csajszi, hidd el, tudom, mit pofázok – Jamesnak valóban bejött a „másik világból” érkezett Anna, és lelkesen magyarázta erőszakkal telített „szakmájának” fogásait. – Minden tag ösztönből védi, ha ököllel ütöl a arcába! Aki sokat hirigel, az megszokja, de a képzetlen pöcsöknek is van rá reflekciója. Olyant kee kitanálni, amire nem csápol a figura, ezér’ jó a könyök. Fordul, üt, fordul üt! Így ni! – Az alacsony, kemény arcú strici többször is bemutatta az ütést, hajszálnyival állítva meg Anna szeme előtt a könyökét. – Pont fasza, hogy a kezedbe’ a gyerek, mer’ akkor nem kell emelgetned a karod, csak ütni. Ide állok eléd, a szemem elé teszem a tenyerem, és nyomjál be párat!

Tíz percig gyakoroltak, de a színes ruhájú macsó kicsinyelte a nő erejét.

  – Olyan kemény a ütésed, mint a híg babafos. Meg se fog kottyanni a ürgének. Ha telibe tanáldád még csak-csak, de úgyis bemozdul. Ja, hogy el ne feledjem, ne a szemére célozz, hanem kicsit az orra felé. Aki beijed, az elfordítja és lesunyja a fejit. Jobbról jön az ütés, tehát balra fordul. Csak ne ütnél ilyen nőiesen! Ha ököllel nyomnád húzhatnál boxert, bár abban eltörheted a ujjad… megvan! Befáslizzuk meg begipszeljük a könyököd, és fasza lesz, ezt én mondom a James! Sőt, hajtunk a csúcsára egy kúpot hármas lemezből – vasas voltam kisanyám, kisujjamban a szakma –, olyan ütésed lesz, mint a volánbusznak… vagy nekem! Beülünk egy fagyira vagy moziba? Mit szeretel…

*

Az utolsó előtti estén Betti lakásán gyűltek össze. Omega dübörgött a hangfalakból, és Ancsi önfeledten vadult a szomszéd szobában, ahol annyi játékot hordtak össze, hogy egy luxusóvodának is a díszére vált volna.

Egy hűvösvölgyi magánóvodába tört be érte James, illetve nem is tört be, mert helyes arcú „köpönyeghordozója” kilopta a kulcsot az óvónő táskájából. A riasztót fél kézzel elintézték – nem volt komoly, hisz legfeljebb csövesek törnek be olyan helyre, ahol nincs pénz –, és két zsák játékkal tértek haza. Anna természetesen nem engedte be a lakásába a lopott holmit, és kicsit bosszús volt, mert órákat kellett cukrászdában ülnie hálából Jamessal. Részben az „ajándékért”, részben az extra ötletért. A férfi udvarias és jól nevelt volt – a maga módján –, ezzel nem is volt baj, de a híres sárga öltöny mellett a legszínesebb ruhájában is kínosan érezte magát mellette. Kétszer fricskázta orron, egyszer adott neki egy tenyerest, de furamód nem vette sértésnek a férfi ismerkedni vágyó kezét. Tényleg olyan mackós volt, szinte kedves, és azonnal visszakozott, amint megfricskázta. Utólag gyanította, hogy a férfi nem is annyira kívánta, inkább bosszantani akarta, mintegy hergelte. Csodálkozott is magán, hogy szinte kellemesen érintette a férfi zabolátlan férfiassága, bár, természetesen elhessentette magától a kínos ötletet.

Gardedámként a gráciák kísérték el, akik Ancsira is vigyáztak a kínos randevú ideje alatt. A kislány önfeledten tömte magába az édességet, csöppet sem félt, hogy elcsapja a hasát, meglepődve győződött meg arról, igenis, van annyi süti, amennyit nem lehet egyszerre megenni.

Most éppen óvodásat játszott a hat babájával, akiknek hosszas gondolkodás után neveket is adott – Anna nem volt köztük. Maga köré ültette őket, és felemelt ujjal magyarázta, hogy nem szabad sok sütit enni, mert megfájdul tőle az ember hasa.   A felnőttek még átbeszélték néhányszor a „nagy nap” eseményeit, és Marynak újabb ötlete támadt.

  – Mikor a manusok lenyomnak egy menetet, mindig falas a hátuk, meg szakadt a göncük. Ezér’ is szokta James levenni a kikerics-sárga drágaságát. Mi lenne ha…

„Isteni! Igazi team munka! Úgy ötletelünk, mint valamikor a bölcsészkaron, mikor Villont próbáltuk megérteni. Jé, ő is valami ilyesmi lehetett, mint Bettiék, vagy inkább Mary! Hogy ennek a nőnek milyen dumája van!”

Anna észre sem vette, hogy már szlengben gondolkodik. Mielőtt hazaindultak volna, a „nörszökre” hagyta Ancsit, és elment egy közeli kocsma melletti sikátorba. Nem csalódott, orrát azonnal megütötte a húgy és hányás szaga. Undorát fegyelmezetten elfojtva mindkettőből jókora adagot szedett össze két külön edénybe. A harmadik összetevőt Mary-től szerezte, aki kedvelte a törkölypálinkát. Közvetlenül a felhasználás előtt akarta csak keverni őket.

Aznap este nem volt mese, Ancsi annyira kimerült a sok élménytől, hogy Annának fel kellett vennie, mielőtt hazaértek volna. Az ölében vitte föl a másodikra. Majd húsz kiló volt a gyerek, de alig érzett fáradtságot. Aludni tette a hüvelykjét szopogató kislányt, hangtalanul beleüvöltötte a konyha ételszagú levegőjébe.

  – Megcsináltam, sikerült! „Vagy belehalsz gyerekestől, te dilis!”

Bocs, de az utosó 22 000 karaktert nem tehetem ki, hátha találok kiadót.

 


[1] Az úgynevezett kocsisor, ahol néha örömlányok százai is kínálgatták magukat régen megszűnt (1999. évi LXXV. „Maffiatörvény”), illetve több helyen vannak úgynevezett türelmi zónák, de nem akarok tippeket adni. Egyszerűbbnek érzem, ha a régi, ismertebb nevekkel dolgozom.

 

 

Hírek

Honlap készítés ingyen

Asztali nézet