MENÜ

Egymásra utalva (részlet)

 


Valahol a városi rengeteg sikátorainak mélyén szakadt takaróba burkolózott, aprócska „csomag” bújt reszketve a pékség meleget sugárzó falához. Ridegen világító hold, vakolatlan falak, fagyos sár. Sötéten terpeszkedő házakban számító, kemény emberek, önös gondolatokkal. „Megszerzem, elveszem, megtartom. Magamnak, az enyémeknek. Én, én!”

A takaró alatt didergő gyereken hitvány bocskor, pipaszár lábát rongycsíkokba tekerte, testét hitvány darócöltözet fedte. Szorosra zárt szemei mögött – úgy picit melegebb van – oktondi, lelkes gondolatok.

 

Anya, hidd el, jobb lett volna kutyának születnem. Csuda gyorsak és jól tudnak harapni. Nyugodtan keresgélnek a piacon, nem félnek az őröktől. Futnak, mint a szél.  Az emberek lassúak. A múltkoriban a nagy Boldit is megfogták, kenyeret próbált lopni. Borzasztó csúnyán összeverték a vásárosok. Mégis, így járt a legjobban, ha a bírák elé kerül, levágják a kezét. Dorkának, aki a vízimalom környékén lakik, van egy kutyája, Dugó a neve. Néha engedi megsimogatni. Kicsi állat, de mikor a kezemet belemerítettem a bundájába, olyan, mintha szőrmekesztyűt húztam volna fel. Dorka vele alszik, és szerinte, jobb a kályhánál. Olyan rossz pokróca van, mint nekem, ő sem tud éjszaka fűteni, de nem is kell – mondta –, elég Dugó. Nagyon szeretnék egy kutya barátot, hogy melegítsen. Szoktam imádkozni az Istenhez, hátha segít, de sohasem várt reggel kutya. Talán, mert nem tudom pontosan a szöveget?  Ezért is inkább hozzád beszélek. A nagyuraknak sok dolguk van, nem tudnak figyelni rám.

Mostanában minden nap hidegebb van, és nagyon fázom. Főleg mikor éhes is vagyok. Beszélik, sokan megfagynak majd közülünk, mikor megjön az igazi tél. Így akarja az Isten. Kicsit én is félek, hogy akkor nem találok majd meleg zugot éjszakára. Ha az erősebbek minden jó helyet elfoglalnak, talán el kell mennem hozzád lakni odaföntre.

Rongyos koldusgyerek, egy a város utcáin kéregetők tömegéből. Sovány, nagy szemű, sajnálnivaló kismadár. Mindenfelől jöttek a városba, remélték, hullik annyi morzsa a gazdagok tányérjáról, amennyi elég. Sokan indultak neki a télnek, kevesen érték meg az újévet. Lackó tavasszal még a közeli kisváros lelencházban élt, de nem bírta tovább. Az utcán el lehet szaladni, ha bántani akarják, és nem kell térdelni. Irtózva emlékezett a végtelen hosszú imákra, vékony hálóingben a jéghideg kövön. Utána üres leves, ami igazán nem érdemelte meg a nagy hálálkodást.

Amikor a hajnali fagy felébresztette, elindult szokott körútjára. Előtte szépen elrendezte magán a ruhát, szorosabbra tekerte a rongycsíkokat a lábán, picit az arcát is megmosta vizes kulacsából, melyet teste melegével óvott meg a fagytól. Anyja mondta, aki már nagyon-nagyon régen meghalt: „Tiszta légy és jó, akkor szeretni fog mindenki”. Nem hitte, hogy ezek a tanácsok beválnának, de az Ő kedvéért betartotta. Kevésre emlékezett abból a másik életből, anyja szavai, dörmögő nyugodt férfihang, talán kistestvér gagyogása. Régen történt mindez, még a nagy pestisjárvány előtt.

Szerényen a fal mellé húzódva sietett a vendéglő felé, ahol ismerték. Befagyott tócsák, bocskort hasogató jeges rögök. Csikorgós hajnal, közömbösen visszabámuló kapualjak. Fázósan toporogva kivárta, míg a termetes gazdasszony kihozta a szemetet.

– Dicsértessék az Úrjézus neve! Áldás, békesség, Rózsa néni! Hogy tetszett aludni? Álmodott a fiáról? – A mosolygós, pirospozsgás fogadósnének nem lehetett gyereke, bár nagyon szeretett volna. Hozzá törleszkedett a legényke, meregette reménykedően hatalmas barna szemeit, és lám, szép adag maradékot kapott a jószívű asszonyságtól. Megerősödve a sok ennivalótól, a templom felé vette útját, ahol kéregetni szokott a misére igyekvők között. Az egyik sarkon nagy örömére meglátta a fehér kutyát. A sántát. Szegényt miatta dobáltak meg a pékinasok a múltkorában. Úgy hitték, ő fosztotta ki rejtekhelyüket, ahol a lopott kalácsokat dugdosták. – Borra akarták elcserélni a vendéglős szolgálólányával, ám a mi élelmes kölyök koldusunk idejében felfedezte és megette. – Félénken sompolygott az út szélén, nagyon le volt fogyva. Azelőtt ő vezette a piacon cserkelő falkát, de a többiek elmarták maguk közül, mert legyengült, lassan gyógyult a lába. A kisemberke leguggolt, kedveskedve duruzsolt és hívogatóan ütögette combját.

– Gyere, kutyus! Legyünk barátok! Ne félj, nem bántalak! – A megviselt külsejű, borzas állat bizalmatlanul pislogott rá, és moccanásnyit sem jött közelebb. Ínyét felhúzva halkan morgott. Sok rosszat élt már meg a gyerekekkel.

Éhes lehet, kiállnak a bordái, a szőre is kopott. Ha sok-sok finomságot adnék neki, szeretne, de honnan szerezzek? Nekem is épphogy elég. Pedig én mindent megeszek, igazán nem vagyok válogatós.

Mindent?

Mészáros Úr, tessék már adni azokból a jó dolgokból, nagyon szépen kérem!

Lackó könyörögve nézett a termetes hentesinasra, aki semmire se jó hulladékhússal, bőrökkel és belekkel teli kiskocsit húzott a dögkút felé. Az úr büszkén körülnézett – tetszett őkelmének a magas titulus –, mielőtt válaszolt volna a kis senkinek.

Nem addig a’ aranyöcsém, ki kee’ vinnem a városbó’. A mester eltöri a botját rajtam, ha kigórom az uccára, és széjjelhúzgálják a kutyák. De mit ne mondjak, te gyerek, fene egy gusztusod van. Ezt akarod megenni?

– Á, a kutyámnak vinném, Mesterlegény Uram! Nem kívánom ingyen, fizetek érte bőséggel. Tudok hozni magának a Boldogságos Rozália forrásából vizet, csak egyezünk meg, pedig az nagyon messze van. Úgy mondják, erősíti a férfierőt. És ha már elég erős a férfitagja, merek én a Nagyboldogasszony templom szenteltvíztartójából is, pedig ott nagyon szigorú a templomszolga. Minden betegség ellen hat és megvédi a gonosz csábításától. Azt is tudom, hová járnak fürödni nyaranta a lányok, pedig úgy elbújnak, hogy az égi madár sem látja meg őket. – Az inas szájtátva hallgatta a megtáltosodott kislegényt, tétova, buta arcán látszott, lassan hajlik a megegyezésre. – Elmegyünk ide a közelbe, leszedem, ami nekem kell és indulhatunk is a dögtemetőbe. Hátulról tolom a kordét, maga meg sétáljon elől nagyurasan és nézegesse a lányokat. Közben majd elregélem a hős lovag és a kikapós grófkisasszony történetét – vitéz hadfiaktól hallottam a templomnál –, nehogy unatkozzék közben.

*

*

*

*

*

Kedves Olvasó!

Elnézését kérem, de ez az írás része a 2011. szeptember 30-án megjelenő antológiámnak, ezután csak ott olvashatják. Címe: Odakint, a pusztában (Historium kiadó)

 


 

 

Hírek

Honlap készítés ingyen

Asztali nézet