Fókások (hajósélet)

Vékony pára lebegett a Duna fölött ezen a hideg őszi hajnalon. A szürkén rohanó víz fölött sirályok repkedtek vijjogva, a szerény kis móló mögött egykedvűen hintáztak a ladikok. A halászok – termetes kék munkásruhás alakok gumicsizmában –, nemrég mentek ki a nagyvízre. Cigarettájukat markukba fordítva őrizték a széltől, a rocsó farában a halászmester állva húzta a gázt és kormányzott a robosztus Kovács motorral.

A horgonyon álló, de a stéghez is kikötött, Fk 340-es vontatóhajón, a Stubachon valami mocorgott. A szűkös kormányállásban a strázsa – gyűrött arcú fiatal férfi – tápászkodott föl a műbőr szófáról, ahol bűnös módon szunyókált. Kitántorgott a szabadba, és jóleső nyögés kíséretében hatalmasat nyújtózott. A mindenütt vastagon álló reggeli harmattal benedvesítette a tenyerét, megdörzsölte vele az arcát, majd egy recsegőset szellentett. Elismerő hümmögéssel nyugtázva férfias teljesítményét, lehúzta slicce zipzárját, és a korláthoz ballagott. Szerszámával a kezében elgondolkodva méregette a víztől való távolságot. A felső fedélzet ugyanis majd’ egy méterrel beljebb volt, mint az alsó, ezen át kellene lőnie a sugarat, de nem bízott a teljesítményében. Ha a bocman kiböki a cseppeket, kiordítja a belét, és lemosatja vele az egész hajót. Fenéktől a kerékállásig, habzószódás vízzel, nyeleskefével. Á! Ez így nem buli – dünnyögte maga elé –, és inkább leballagott az alsó dekkre, ahol végre, bőséges sugárban kieresztette a felesleget. Az utolsó cseppeket jóleső rosszindulattal a ferdekkre rázta, és elmaszatolta a talpával.

– Ennyit azér’ kaptok belőle – göcögte jóleső rosszindulattal. – Jó kis Kinizsi volt ez még az este.

A bocman nyomta a kezébe a sört, amikor Lajossal, a gépkezelővel együtt, éjfél előtt betámolyogtak a hajóra. Illetve a partig imbolyogtak, mert a keskeny járón mindketten olyan ügyesen futottak föl, mint valami cirkuszos majom. Hiába, ez már a vérükben volt, mert egy fókás nem esik részegen a vízbe. Józanul előfordul, de benyalva soha. Hisz akkor eltörhetne a kezében hozott sör!

A strázsa akkor még ébren volt, az egyik német csatornán fogott valami nagyon baba filmet, azt bámulta a szalonban. Olyan tömegű fürdőruhás bőr tette magát valami tengerparton, hogy egészen fölhevült tőlük. Már lefutottak a legjobb részek, így nem sajnálta abbahagyni, amikor a Kék nefelejcs sajátosan nagy hangerejű változatát hallotta meg közelíteni a falu felől. Lajos kappanhangját ismerte fel, aki – ha seggrészeg volt – vonzódott a nehezebb hangvételű dalokhoz. Józanul tudta jól, hogy botfüle van – csendes, szerény ember volt –, de néhány fröccs után úgy érezte, meg kell osztani hangulatát a világgal. Az, hogy éppen mi történik körülötte, nem nagyon érdekelte. Egyszer Győrben megesett, hogy olyan lelkesen dalolgatott, hogy észre sem vette, hogy Jesz, a bocman élethalálharcba bonyolódott valami galerivel. Azt hitték az ifjú agresszorok, hogy nagy létszámuk győzelemre segíti őket. Nem így történt, mert Jesz verekedés közben olyan volt, mint valami buldózer, és ha kellően be volt állítva, egyáltalán nem érezte az ütéseket. Egy ütés, egy ember. Ledarálta az elérhető harcművészkedő suhancokat, majd szétverte a maradékot is. Harcban és munkában alapos ember lévén, elégedetlenül dörmögött, mikor az utolsó két galeritag gyáván megfutamodott. Belerúgott párat a földön nyöszörgőkbe, és a vezért – akinek elegáns ruhája sértette egyszerű ízlését –, külön meghenteregette egy tócsában. Tegnap ott imbolygott Lajos mellett, és a nemrég tanult „Deutschland, Deutschland über alles”-t üvöltötte lelkesen, miközben díszlépésben verte a port a gidres-gödrös földúton. A híres német-módi vigyázzmenetet nem ennyire tagolt terepre találták ki – esett akkorákat, hogy döngött a föld –, de annyira sem foglalkozott vele, hogy abbahagyja az éneklést. Arra vágyódott, hogy valaki zokon vegye a náci himnuszt, és akkor végre verekedhet.

Politikai nézetei végtelenül zavarosak voltak, ami abból is látszott, hogy a múlt héten munkásőrnóták gajdolásával borzolta a kedélyeket. Az élet szellemi síkjai hidegen hagyták, csak verekedni és inni szeretett. No, meg csajozni, de csak ha belefért az első pohár és a berúgás közti időbe. Állítólag jelentkezett egyszer valami filmbe is pusztakezes harcosnak, de megunta a sok művészi hadonászást, összeverte a többi kaszkadőrt, és lelépett. Még a napibérét sem tudta felvenni, mert véletlen leütötte a rendezőt is, aki az egyik jó testű srácot kerülgette. Most kielégületlen volt, mert napok óta méregette a csárdában csendesen iszogató halászokat, mégsem mert szívózni velük. Az tartotta vissza, hogy a másik bocmant, Fecót – akivel hetente váltották egymást –, úgy megverte az egyik helyi erősfiú, hogy napokkal később is hebegett. Meg sem tudott normálisan borotválkozni a hetiváltásra, olyan sebes volt a pofája. Rajta röhögött mindenki.

– Attól a rohadt hálóhúzástól, meg az evezéstől ki vannak gyúrva, mint a badis majmok! – indokolta a többieknek a nagydarab, vörösképű alak, miért is veszített. Fasza nap ez a mai, most ti röhögtök ki, otthon meg az asszony szekál ki a világból! Ha kiünnepeltétek magatokat, dobjon már meg valaki egy sörrel, hogy ne kelljen kérnem!

Józsi az ébresztőig hátralévő fél órában még szárazra dörgölte a kerékállás ablakait. Este, mikor az őrséget kezdte, már elvégezte az inspekciót (takarítás, rendrakás) a szalonban és idefönt. Ez volt a strázsa dolga. A górék kajütjeit délelőtt veszi sorra, mikor nincs ott senki. Leóvakodott a tiszti lakótér létraszerű lépcsőjén, bekopogott,  és suttogva ébresztette a gépészt:

– Üzemes úr! Fél öt! Jó reggelt! – Visszafelé is finoman lépkedett, nehogy felébressze az Öreget. A kapitányt ugyanis tíz perccel később kellett kelteni, hisz ő csak puccba vágja magát a kezdéshez, míg a gépésznek indítania kellett a segédgépet. Hallotta ugyan köhécselni a kajütjében, hisz magától kelt évtizedek óta, és csörgőórája is volt, de hivatalosan még pihent. A kapitány méltóságának kijár az ébresztés.

Bement a tenyérnyi konyhába, és föltett főni egy kávét. A Parancsnok értékelte, ha reggel ezzel ébresztették. Borotválkozáskor, miközben a képét kapargatta, hogy úriemberes simaságú legyen, szerette kortyolgatni a jó erősre főzött Karavánt. Tálcán vitte le az aranyozott szegélyű, gyűszűnyi csészét és a kávékiöntőt. A lépcső alján megállt, óvatosan csurig töltötte a csészét az illatos feketével, majd az edényt jó magasra tette a lépcsőn, nehogy a kapitány meglássa. Az okoskodó öreg zsivány ugyanis nem tudott rájönni, hogy a csudába tudja lehozni úgy, hogy soha egy csöpp se csurranjon a tálcára, vagy a csészealjba. Rajta kívül mindenkinek kifolyt valamennyi. Morgott is érte az orra alatt, mert lecsöppenhetett az imádott velúrszőnyegére, amit még a MAHART-tól hozott magával, emléknek. – Mindenki szerint simán elcsórta, de ilyet egy főnöknek nem mond az ember. Főleg nem hajón.

Nagy élmény volt látni a többiek arcát, mikor dühöngtek a kávérendeléseken. Egyszerűen nem tudtak a Captain kedvére tenni. Voltak ugyanis normális méretű poharak is bőséggel a hajón, amibe több kávé is férne – vagy olyat lopnak valamelyik halászcsárdából, amilyet kíván –, és nem folyna mellé semennyi. De a vén bogár ragaszkodott a gyűszűihez, és ahhoz is, hogy rendesen legyen megtöltve. Vagyis amennyi belefér.

Bekopogott és normális hangon beszólt:

– Jó reggelt, Parancsnok úr, négynegyven van. Kicsit párás az idő, de nincs köd. – Ez volt az öreg másik heppje, hogy a strázsa jelentse, milyen idő van. Mintha nem látná már ébredéskor a kajütablakon át, amit egész éjjel nyitva tart.

Nyílt az ajtó, az öreg kinyújtotta a kezét és átvette a tálcát.

– Hm! – nyugtázta szűkszavúan a hibátlanul feltöltött csészét. – Ügyes ember maga, örülök, hogy a hajómon dolgozik. Köszönöm az ébresztést, kérem, időben keltse a személyzetet is! – biccentett búcsúzóul, és becsukta az ajtót.

Józsi, a strázsa, még várt. Széles vigyorral nyugtázta, amikor megszólalt az öreg kabinjában a vekker. Karórájára nézett: négy negyvenkettő, stimmel, gondolta. Két perc türelmi időt hagy a vén pöcs az őrnek. Ha ilyenkor még nem kopogtak az ajtaján, egész reggel dühöngött, hogy nincs ideje nyugodtan meginni a kávéját.

Fölfelé menet már bátran odatette a lábát, dübörgött tőle a hajó, de ez már nem számított. A legénység többi tagját nem érdekelték az olyan potomságok, mint a zaj. Már napok óta a Véneki halászcsárda mellett álltak meg éjszakára, és kint üldögélt esténként mindenki. Stírölték a felszolgálócsajt, és zaftos dumákat nyomtak a kalandjaikról, hátha beindul tőle a bige. A bigének – nagymellű, kétgyerekes halászfeleség –, esze ágában se volt kalandba bocsátkozni a mohó tekintetű hajósokkal. Riszálta a farát, jó mélyre hajolt, hogy a belátással is növelje a fogyasztást, és beszedte a vastag borravalókat. A csapossal összejátszva, vizezte a pálinkát, a bort – ha már magas volt a maligánfok a vendégekben –, és összességében áldotta a teremtőt, hogy a bolond férfinépet a világra teremtette. Kárt nem nagyon tehettek benne, mert folyton vigyorgó férje itt üldögélt zárásig, ha a fókások voltak a csárdában. Övé volt a falu legkelendőbb virágszála, de vigyázott is rá. Akkora darab ember volt, hogy ijesztő volt ránézni is, nem kikezdeni az asszonyával.

Elnézést kérve nem folytathatom az elbeszélést, mert 2021 júniusában meg fog jelenni.