Eljöttem hozzád

Eljöttem hozzád!

Már megint. Ideülök, egész közel.

Szükségem van rád. Hiányoztál!

Fáradt vagyok. Mögöttem az örökkévalóság, egy egész nap. Jólesik lekuporodni, átölelni magam karjaimmal, belebámulni a világba, téged nézni. Nem úgy, mint napközben az embereket, fürkészve, vizsgálódva. Egyszerűbben, naivan, gyermeki hittel.

Hisz benned megbízom.

Ezért jövök hozzád pihenni. Megvert kutyaként osonok ide, hogy életet szívjak határtalanságodból.

Nappal, erőm teljében nem tűnsz fontosnak, még meg is mosolygom az ötletet, hisz annyira gyerekes. Fáradt vagyok, kiégett. Sok volt ez a nap, jó most veled!

Szellő támad, orromba hozza illatod.

Részegítő!

Beszívom mélyen. Még egyszer és megint. Jólesik, megtisztít. Átjárja belsőm, tán elmossa kicsiny szorongásaimat. Hazudnék, ha azt mondanám: eltűntek, de rágódás helyett már fontosabb nézni ezt a darab követ, itt a parton. Tisztára mosott homokból nőtt ki, réseiből finom zöld fátyol lebeg elő, mikor hullámaiddal át-, meg átkarolod. Időtlen nyugalommal, újra és újra. Jó ez a kortalan ölelés, melynek nincs eleje, se kicsinyes befejezése, mint a mi szeretetünknek. Nem szabsz határokat és feltételeket, nem vizsgálod meg a miérteket. Futja erődből a korlátlan hitel és az sem érdekel, ha méltatlanok vagyunk rád. Akkor is ölelsz, és tisztára mosol.

Távolabb fodrozódik a víz, a sodrásban hajó rohan lefelé. Gépi zajokat mormoló, ügyetlen csinálmány. Fedélzetén emberek. Életek, célok, sorsok, mint a városban. Ahonnan hozzád menekültem. Hátadon viszed a mindenségünket, elnéző mosollyal tűröd erőlködéseinket. Büdös gépeinket, magamutogató kivagyiságunkat, szánalmas szabályainkat. Végtelen vagy, örökkön megújuló és türelmes.

Illatos szellő borzongatja felszíned, mintegy fátyol mögé vonva titkaid. Mutat és elrejt. Az ősi női bűverő. Gömbölyded kövek villannak ki, simogatni valóan lágy homok bukkan elő a sötétlő mélységből, mikor vigyázatlanul átengeded mohón kutató pillantásaimat. Csobogásod, titokzatos neszeid elzsongítanak és megrészegítenek. Ígéretek, selyempuha suttogások. A hullámaidon megcsillanó napfény csábító mosollyal hív magához.

Felállok és kitárom karjaimat. Ölelkezni hívom a Napot. Friss, üde szél kuszálja össze hajam, ráncaim kisimulnak, izmaimban erő feszül. Mosoly fakad bensőmből. Tiszta, mélyről jövő.

Gyere Világ, itt vagyok!

Szeretlek Duna, köszönöm, hogy vagy nekem!