CsöviFater

 

A vedlett vakolatú falak lassan maradtak el a támolyogva botorkáló alak mellett. Mikor a régóta sóvárgott hely közelébe ért, fegyelmezte lépteit, és végignézett az utcán. Repedezett betonjárdát látott a résekből feltörő gyomokkal, melyek mohón habzsolták a kevéske napfényt. A gödrösre kopott úttest mellett, félig a járdán állva, rozsdafoltos Trabantok, Ladák és nyugati matuzsálemek szerénykedtek. Hidegtől könnyező szemeivel egy ide nem illően elegáns női alakot látott éppen befordulni a sarkon. Ettől idegesen összerezzent, majd legyintett egyet és folytatta útját.

A cél közelségét jelezvén felszaporodtak a söröskupakok és csikkek. Felcsillanó szeme némi hasznosat is felfedezett a fal tövében. Néhány üveg, katonásan felsorakoztatva, ahogy azt a piás testvériség illemtana megkövetelte.

A tétova léptű alak – óvatosan kitámasztva magát a falon – lehajolt a zsákmányért, majd szétosztotta öblös zsebeiben.

– Hehe, öt üvegecske, vagy hat. Hátha elbambul az a kapzsi farok – motyogta magában, és göthös alakját fuldokló köhögés rázta meg.

Úgy látszik, túlzás volt a sietség után még hajlongani is. A sok ezer cigi kátránya kikívánkozott tüdejéből. Fuldoklás közben is tovább botorkált, hisz ilyen apróság nem lassíthatta le. Oly közel volt már az út vége, melyet elmocskolódott tábla hirdetett büszkén.

66. sz. ITALBOLT.

A harákolással felszabadított végeredményt jóleső krákogás kíséretében a tábla alatt sötétlő mélységbe köpte.

– Hogy a versenyző alkatúak hamarább leérjenek – göcögte magában jóleső rosszindulattal a vén csibész. Kezével megtámogatva bizonytalan lépteit, leóvakodott a lépcsőn. A ragadósan mocskos fokok éleit lekerekítette a sok-sok sietős láb. Kezei alól múlt havi alkotása világlott elő reszketeg krétasorok formájában:

Állj meg Vándor, hisz minden utak végéhez értél!

S mert, nemesebb célt, ember nem kíván.

Csak sörrel teli korsót ne kérjél,

mert a pultos barom pofán trafál!

Ezt heccből írta, amikor a főnök elspórolt a söréből egy keveset – mint mondta – az adóra. Balhéra számított, ám az a vadbarom nem csak hogy röhögött, de még egy felest is kiutalt érte (persze az sem volt tele). Azóta is pár naponta megerősítteti a könnyen kopó krétajeleket, és büszkén ordítozza a vendégeknek, hogy ez költői kocsma. Nála lehet megrendelni a verseket.

Csendesen vigyorogva a kellemes emléken tenyerébe köpött. Egyenletesebbé oszlatta kezén a koszt. Pár tétova mozdulattal a haját is lesimította, mert kedvelte az ápolt külsőt. Kinyitotta a jól bejáratott ajtót, és óvatosan bedugta a fejét. A kiáradó masszív gőzöktől jólesően megborzongva, mélyen magába szívta az otthonos aromát. Mert nincs a világon finomabb illat, mint a jó meleg kocsmaszag. Akik éjszakánként egyedül várják odakint a reggelt, tudják, mennyire igaz ez. A ritkán felmosott padló, a még ritkábban mosdó emberek, némi hányásmaradék, tetézve a mindent beborító erjedt sör, bor és pálinka szagával. Kedélyesen ordítozó, vagy mormogó hangok moraja, na és a mindent uraló söntésgóré vaskosan kedélyes röhögése.

– Tiszteletem, főnök úr – motyogta csak úgy, maga elé. Az élet fenekének realistájaként tudta, hogy a tulaj afféle házi kedvencként kezeli ugyan, de – mint olvasta valahol – nem él soká az a pók, aki barátjának tekinti azt, ki őt a sarokban megtűri, és a tányérjába ereszkedik. A kékesen hömpölygő füstben hunyorogva átfurakodott a már ilyen korai délelőtt is teli helyiségen. A sarokban lévő üres sörös rekeszek mellé állva integetett a pult mögött szorgoskodó, termetes, mocskos kötényt viselő figurának.

– Főnök úr, tisztelettel! Lenne pár üvegecske… Természetesen frissen mosva – kiabálta, ahogy reszketeg hangjától tellett, amit csodák csodája, meghallott a söntés nagyhatalmú ura.

– Hat darabocska – kerekítette föl nagyvonalúan a valóságot. – Betegyem a helyére?

– Tudod mikor, fater? Hozd csak ide! Hadd látom, mennyivel akarsz lehúzni ma! – üvöltött vissza a nagy ember, akit kedélyesen Górémennek hívtak a vendégek.

– Jól van na, ha jobban megnézem, öt az a hat. Szomjasan nem megy jól a matek. De ugye, nincs harag? – károgta reménykedve a tulaj felé.

– Tudtam, hogy be akarsz palizni! Te sunyi pöcs – válaszolta kedélyesen Górémen. – Ide gyere elém, és dobj meg minket valami jó kis mondókával! Az a vénülős jó lesz. Hadd jöjjön! – közben megállás nélkül osztogatta a söröket – Itt egy korsinca előleg. De pofás legyen a szöveg! Ne az a nyálas fajta! Mert ledugom a torkodon a korsót, ha túlfinomkodod! És a reszketeg hang elkezdte:

– Már vénülő kezemmel

nyomom ki a szemedet.

Már vénülő fejedbe

verek bele szege… – hirtelen a vén senkiben felhorgadt valami mélyről jövő harag, és beleüvöltötte a terembe:

– Már vénülő kezemmel

fogom meg a kezedet, halljátok ti barmok?

Már vénülő szememmel

őrizem a szemedet. Mert szereti, meg tudna halni érte,

annyira szereti! Fogtátok?

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled…

Itt az eddig erős férfihang hirtelen reszketeggé, síróssá vált, és a könnyben úszó szemű vén csöves sírósan mormogta maga elé:

– Ó, Istenem! Annyi mocsok van ebben a nyomorult életben, amit le kell nyelni. De legalább nem vagyok egyedül. Mert az én aranyom otthon vár engemet. Nem érdemlem meg, mégis mindig megbocsát.

– Félősen körülnézett, mint aki ellenkezést vár, majd folytatta:

– Esténként ki szoktunk ülni az ablakhoz, együtt nézzük, hogyan megy le a nap, és…

Durva röhögés szakította félbe a halk motyogást.

– Nédd’ má’ a vén barmot, még elbőgi magát itten! Ha ilyen fasza élete van, akkor mi a túrót keres itt, mér’ nem…

– Ne zrikáld az öreget! Hallod? – dörrent az ágáló melósra Górémen, majd így folytatta – Csövifater jó gyerek, csak néha beködöl az agya. Hobbiból tartom, ő az én házi költőm. Egy sör-konyak párosért olyan verseket rittyent, mint az odakint, a lépcső mellett. De csak konyakot fogad el. Más töményet nem vesz be az a költői bele. Gyere fater! Guríjjál le egyet, hogy letisztuljon az agyad… Látom, megint rád jött.

Csövifater félve körülnézett, majd amikor csupa jóindulatúan vigyorgó arcot látott, szemét mereven a csábítóan felkínált italra szegezve, a főnökhöz botorkált.

– Mit is értitek ti, mi az, hogy konyak – dünnyögte maga elé. Majd gondolatban folytatta: „Amikor behunyom a szemem, és hagyom, hogy az a gazdag aroma szétáradjon a számban, olyan, mintha megint ember lennék… mint régen.”

Odaérve a pulthoz, remegő kézzel felvette az ötcentes olcsó töményt. Lehunyt szemmel lassan kortyolt egyet belőle.

– Nédd mán! Mindjárt elélvez a vén fütyi. Dögöljek meg, ha nem kaptam kedvet egy konyakra – harsogott egy piás hang. A söntés újra életre kelt.

– Aztán tényleg vágja a Véncsövi, vagy ki a bánat a verseket? Csak úgy kiböfögi magából a strófákat? Mert akkor írja mán meg, amikor benyomtam egyet a…

Górémen vigyorogva osztogatta a pálinkákat, meg a söröket, s vette fel az elvi rendeléseket a leendő művekre. Magában röhögve áldotta az eszét, hogy kitalálta ezt a baromságot a versekkel, meg az öreg csövessel. Aztán eszébe jutott az a kifent nőci, aki mintha…

– Hé, Vénülőpöcs! Lehet az, hogy egy normális nő… olyan jó harmincas – de nagyon finom áru – keressen téged? Olyasvalaki után érdeklődött, mint te vagy. Talán lenyúltad, és zabos rád? Mit szólsz hozzá, fater? Lehet ilyen?

Csövifater egy pillanatig gondolkodva nézte gyorsan apadó sörét, majd így motyogott:

– Tudja a halál, melyik az! Van egy luvnya az újságtól, aki riportot akar velem csinálni, vagy az a perverz csinoska, aki haza akar vinni, hogy megfürösszön. Mostanában nem látom őket, de minden lehet. Híresség vagyok, tudod jól. Adjál már még egy konyakocskát, aztán megyek melózni… utána meg haza az asszonyhoz. Biztosan megint valami finomat főz… majd kiülünk… – és a vén zsivány hangja duruzsolássá halkulva elmosódott a kedélyes részeghangok özönében. Majd, mintegy profundis, mélyből jövő könyörgésként kiemelkedett, és újra hallhatóvá vált:

– Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.

– Hé, öreg! Kezdesz elszállni, aztán ugrik a kereset! – vágott közbe Górémen – Legyen most elég a jóból! Ráérsz este beszívni! Menj szépen a standodra, és húzzál bele! Kapsz az útra két üveggel. De eszednél legyél, mert sok a sarad!

Hangja rosszkedvé vált, és így dörmögött:

– Megint rájött a bolondéria, alig kerestem valamit ezzel a költészet baromsággal.

 

És a kissé kókadt Csövifater, komoly méretű zsebeiben a vésztartalék sörökkel, elballagott az útjára. Sivár mellékutcákon át a csillogó körútra, majd le a lépcsőn. Kényelmesen elvackolta magát a kabátja béléséből előszedett szivacson. Kalapját maga elé tette, dobott bele valamennyi aprót csalinak, és hátradőlt a falnak. Szemét behunyta. Halkan, majd egyre erősödő hangon, az EMKE-aluljáróban megszólalt egy reszketeg hang:

– Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem. Igen, velem, a senkivel! Halljátok emberek? – kiáltotta, majd újra halkan folytatta:

– Pont, amikor ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok, nem is a hülye

gázégők!

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok, igen mert rohadt az élet!

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett…

Szeme mindvégig lehunyva, hol jobb, hol gyengébb poénokkal kommentálva, csak mondta és mondta, miközben a megviselt, széttöredezett arcon néha végigcsurrant egy–egy könnycsepp. A zaj és az üvöltő zene majdnem elnyomta az öregesen halk hangot, de néhányan megtorpantak. Az arcokon eleinte értetlenség tükröződött. Sokan viszolyogva legyintettek, és továbbmentek. Néhány ember ottmaradt. Laza félkörben körülvették az öreget. Tömött szatyros, megfáradt munkásasszonyok, tétova szemű tinédzserek, kopogós léptű, kosztümös üzletasszonyok hallgatták meghatottan a költői lelkű koldust, aki szemlátomást elemében volt:

Hozzád könyörgök, óh, Hozzád, kit még imádok,

az örvényből: ide, ide zuhantam én.

Zord táj, szűk láthatár nehezedik körém,

s éjjel a borzadály röpköd itt és az átok… Igen, átok az egész!

A kopott és elegáns pénztárcákból egyre több apró került a kalapba, melyet szeme sarkából ellenőrzött a vén zsivány. Már komoly sokaság vette körül az öreget.

– …Áldott ezerszer

Az asszonyságod,

Mert engem nézett,

Mert engem látott.

S mert nagyon szeretsz:

Nagyon szeretlek,

S mert engem szeretsz:

Te vagy az Asszony,

Te vagy a legszebb. Halljátok!? A legszebb, mint az én drága feleségem – mondta átszellemülten.

Ekkor hirtelen zavar támadt. A bámészkodókat félretaszítva elegáns harmincas nő rohant oda hozzá. Szemlátomást idegesen megrángatta az öreget, majd halkan mondott neki valamit. Csövifater – felriadva a versek kábító mámorából – rémülten rázta a fejét, és felkiáltott:

– Nem igaz! Szemét, hazug mocsok vagy! Takarodj innen! Soha többé ne keress!

A nő a kezébe temette arcát, görcsösen felzokogott, majd sírva nyöszörögte:

– Miért csinálod ezt, apa? Miért nem tudsz hazajönni hozzánk? Hisz anya már négy éve meghalt…

 

***

Novellámban mély tisztelettel részleteket idéztem a következő versekből: Ady Endre: Őrizem a szemed, Ady Endre: Párisban járt az Ősz, Ady Endre: Mert engem szeretsz, Charles Baudelaire: De profundis clamavi (Szabó Lőrinc fordítása)