MENÜ

> Anno Domini 1241 <

 Urbánszki László

Vérszagra gyűl

Urbánszki László: Vérszagra gyűl c. regényem borítója.


1. fejezet

 

D

élutánra már kellemesen felmelegedett a levegő ezen a március végi napon. Langyos szellő simogatta az úton járók arcát, a fakókék égbolton ráérősen bujkált a nap. A gyorsan mozgó felhők erősebb szeleket jeleztek odafönt, feketéllő hasuk közelgő égiháborút jósolt. Olykor azonban utat engedtek a fénynek, mely kápráztató erővel vakította el az utazókat, és meg-megcsillant az előző napról maradt víztócsákon. A földközelben frissen sarjadó fű illata terjengett. A bokrok gallyain duzzadtak a rügyek – virágok, levelek készülődtek a megszületésre. A talaj már fölengedett, és errefelé sár sem akadályozta a haladást. Homok volt mindenütt, ami eső, fagy után a legkeményebb, mert tömörödik, ha vizet kap.

– Livünti! Ugorj föl hamar a málha tetejére, nézz körül, van-e nyoma embernek! – A kereskedőkaraván mögött haladó fiatal férfi néhány mozdulattal a rakomány tetején termett, majd hosszasan fürkészett minden irányba.

– Előttünk semmi, balra, jó távol valami faluféle lehet, mert füstöt látok! Betérhetnénk, dicsőséges, fogytán a hús, vadat meg nem látok… – Ostorcsapás szakasztotta bele a szót a lelkes hang gazdájába. A bakon ülő férfi ütése az arcán találta el, mély sebet hagyva maga után.

– Nem azt kérdeztem!

– Hátulról lovas közeledik, bagatur. Egyedül van, és gyorsan mozog! Nemesfélének gondolom! – fejezte be a legény a jelentést. Hangján nem érződött az elfojtott fájdalom, de már a lelkesedés sem. Tekintete ijesztően egykedvű maradt, arca mozdulatlan. Az ostoros apró kézmozdulatának engedelmeskedve leugrott a taligáról, a feltornyozott málha takarásában jó nagy levegőt vett, ám arca, szeme továbbra is kifejezéstelen maradt. Két ujjal szorította össze a sebet, de egy vékony vérpatak utat tört magának és végigfolyt a nyakán. Mielőtt elérte volna a vállát s hátát barázdáló régi-új sebeket, már el is apadt.

A férfi könnyű ügetésben haladt az úton. Vastag köpeny lógott a hátáról – kissé melege volt benne –, alatta jó minőségű, sokat kibíró, de mutatós ruha. Testhezálló vörös posztónadrágot viselt, fölötte aranybarna tunikát, melyet veretes övvel fogatott össze. Mindkettőt Gent városából hozták az itáliai kereskedők, irdatlan pénzbe került, de szíve szerint még drágább selymet hordott volna, mint rangjához illő viseletet. Sajnos, a selyem nem alkalmas annak, aki nap mint nap lóháton nyüvi magát és a drága ruhát. A tunikát könnyű bőrpáncél takarta, hajába kétoldalt aranykarikát font bele, ritkás szálú bajszát hegyesre pödörte. Igazi, német módi szerinti világfi lovagolt a pusztában, bár a rangjához illő lányok most megmosolyogták volna az arcán szétkent izzadság miatt. Ez és a fáradtságráncai mélyén megülő por is jelezte: régóta úton lehet. Jobbjával unatkozva kapirgálta a nyeregkápát, majd jólesőt nyögve nagyot nyújtózott. Lova nyakába dobta a kantárt, mindkét kezével megdörzsölte az arcát. Tarkóján összefogta a kezét, jobbra-balra fordította a törzsét, igyekezett megmozgatni „elmacskásodott” izmait. Törődött volt, tagjai elgémberedtek a napok óta tartó lovaglásban, jólesett neki a mozgás. Forgolódás közben jobb térdével megnyomhatta a ló oldalát, mert öreg kancája szemrehányóan tekingetett hátra, majd nagyot prüszkölve fejezte ki elégedetlenségét: nem szerette a felesleges mocorgást a hátán.

A férfi málhás nélkül utazott, nyeregtáskájában kevés szikkadt kenyérrel, még kevesebb szalonnával.

Avas, töppedt, a kutyának se kellene, ha lenne más, de nincs! – jutott eszébe a lovasnak, bár nem volt még éhes. – Meg kéne sütni, de az sok idő!

De ha eleget vársz, komám, majd jólesik az!

Legalább hagymám lenne! Hah, szalonna hagyma nélkül?

Napok óta úton volt, és utolsó szállásadójától nem jutott eszébe kérni. A nyeregtáskák mellett bőrrel bevont csobolyó lógott, aljában néhány kortynyi zavaros borral. Savanyú képű házigazdája töltötte tele két nappal ezelőtt, és adta mellé az avas szalonnát.

Fulladj bele a borodba, amit eldugtál előlem, penészedjen rád az összes „disznóságod”!

Az asszonykád viszont kedveske volt, mosolygósan tette-vette magát, szépen kerekedett, ahol kellett!

De szépen ám! Hm!

Lehet, hogy ezért a lőre, az avas szalonna. Megállj, hitvány vénség, visszafelé is útba ejtelek, belemarkolok én azokba a kemény mellekbe. Először magamhoz húzom, hogy a mellkasomon érezzem azokat a bimbókat, gyengéden megharapdálom a nyakát, beszívom a bőre illatát. Megharapdálom a fülét… sőt beledugom a nyelvem hegyét is, hadd sikongasson! Nyam, nyam!

Mikor aztán kéjesen piheg, a két tenyerembe fogom azt a gyönyörűen gömbölyödő fenekét… mit fenekét, a seggét, komám, azt a gömbölyű seggecskét szorítom magamhoz és hozzádörzsölöm a dorongomat a dombocskájához… ekkor már lihegni fog, belekarmol a hátamba, beleszuszog a számba…

Ráérősen haladó, kisebb karavánt pillantott meg maga előtt a távolban, és gyorsan utol is érte őket. Kétkerekű taligák, lovasok, gyalogosok mozogtak a párától ködös levegőben. A leponyvázott kordék ide-oda billegtek a gödrökben, mellettük gyalogosok ballagtak ráérősen. Egyikük az út szélén bóklászott, a másik a taliga hátuljába kapaszkodva húzatta magát. A kordék bakján ülő vezetők hátra-hátrapillantottak, de a bokrok miatt összeszűkült út közepén maradtak. Kénytelen lesz a bozótosban megelőzni őket vagy lépésben elmenni mellettük – gondolta kissé bosszúsan a férfi –, nehogy felhasítsa a ló oldalát valami kiálló vacak.

Sárga, lila és kék a gúnyájuk, mint a lotyóknak Budán, biztosan böszörmény[1] kereskedők. Fajtalankodó kufárnépség! Azt mondják, sokan közülük a fiúkat szeretik. Hogy a csudába lehet férfinak férfit szeretni? Pedig az asszonyaik szépek. Bogárszemű, táncos léptű, kerek seggű gyönyörűségek. Ahogy az a vékony selyem ráfeszül a testükre, aztán ellibben, mutat és eltakar. Megbirizgálja a bimbót, az meg felmered! Hah! Nagyon értik a módját ezek a keleti népek. A selyem alatt meg azok az egymást simogató combok, a táncoló mellek. Hamm, hamm! Szavamra, egyszer belekóstolok valamelyikbe, ha addig élek is. Leendő asszonyomnak is kéne venni valami selymet, abban illegetné magát előttem… huh! Az lenne a legjobb, ha a lányok kitanulnák a fortélyokat valamely bordélyban, mielőtt férjhez adnák őket! Akkor viszont hogyan őriznék meg a szüzességet? Nehéz kenyér ez, akárhogy is forgatom a dolgokat.

– Lehet, hogy cursor! Veres a köpenye. Livünti! Neked jó a szemed, figyeld a mellkasát! Ott kell lógnia egy korongnak, belevésve a királyuk jele – suttogta félhangosan a vezér, miközben menet közben lehúzódott az út szélére. – Rögvest szóljál, ha látod, mert gyorsnak kell lennünk! Vigyorogjatok meg integessetek neki, mikor mellénk ér! Hadd örüljön az alázatos pofánknak!

– Igenis, dicsőséges! Valamit látok mozogni… igen, az lesz bizonyosan!

– Lehúzódunk, de csak kicsit. Hadd higgye, hogy még elfér az úton. Turdak, fordulj eléje, te elölről, én oldalról…

 

Sehol egy asszony! Biztosan a ponyvák alatt dugdossák, nehogy egy igazi férfi meglássa. Mocskos, kapzsi népség, még ezt is sajnálják tőlem! Talán ott elöl, ahol ki van kötözve a ponyva, és mintha mozogna is valaki. Hátha csak pendelyben van, a mellénél kidudorodnak a bimbók…

Egyre szűkebb a hely, a végén még megsebzik a lovam! Honnan veszik a bátorságot ezek a senkik, hogy feltartsanak? Nem látják, ki vagyok?

 

A lovas lassan léptetve a kordék mellett gőgösen meredt a távolba. Öltözete, szép, arrogáns arca jómódot, nemesi származást sugallt. Ajka most lebiggyedt, mint aki büdöset szagol. Feltartották útjában, ráadásul közrendűek, jöttment idegenek, akiket nem igazán kedvelt akkor sem, ha kereskedők voltak, és sokszor vásárolt az árujukból. Nem szerette sem a böszörményt, sem a besenyőt, de a svábot sem. Amikor az egyik hajtó visszavezette a taligáját középre, elállva útját, fennhéjázva felhorkant:

– Mocskos hitetlen, hogy merészelsz a király… – könnyű dárda villant felé a bakon ülő kocsis felől, és mélyen belefúródott az oldalába.

Ösztönösen felkapott jobbjával eltérítette ugyan valamennyire, de így is átdöfte könnyű bőrvértjét, majd az oldalában kötött ki. Meglepetésében, majd fájdalmában is ordított, és csizmája sarkát a ló véknyába vágva ugratott előre, miközben kardja után is kaparászott. Alig látott – a bokor kiálló gallyai majd’ kiverték a szemét –, viszont annyit ki tudott venni, hogy egy alak ugrik elé, aki már hátrahúzza kezét a következő kelevéz eldobásához. Távol volt még tőle, félig kivont szablyájával nem érhette el időben, de hirtelen ötlettől vezérelve eldobta az enyhén ívelt kardot, ami egyet fordulva mélyen a cifra ruhás gyomrába mélyedt. A hátába újabb dárda csapódott. Elakadó lélegzettel borult a ló nyakára, utolsó erejével újra hátrarúgott hátasa véknyába. Tudta, ha nem jut ki a taliga-bokor csapdából, meghal. Megtűzdelik kelevézekkel, nem tudja kivédeni, hiába a nagy vívótudománya. Elveszíti apja híres kardját, amiért az öreg agyon fogja verni, ha megtudja…

Nem ordított, nem maradt már ereje hozzá, bár félájultan is a ló hátán tudott maradni. Éjszakába fordult előtte a világ, vérpatakot öklendezett, sarkallta hátasát, hátha…

Széttárt kézzel hadonászva egy legény ugrott a vágtázó ló elé, de a harchoz szokott herélt minden ijedelem nélkül felrúgta. Livünti eszméletét vesztve hanyatt zuhant, az állat előtt szabaddá vált az út. Felszabadultan vágtázott, végre maga mögött hagyhatta a szúrós bozótot, az ijesztő embereket, amikor combjába becsapódtak az első nyílvesszők. Néhányat még tudott lépni – négy találat is érte közben –, majd hátsó lábaiból elszállt az erő, és nyerítve felbukott. Lovasa, aki már alig volt eszénél, halkan felnyögött és elájult, amikor lába tompán roppanva eltört a sok mázsás súly alatt. Utolsó gondolatában már nem az apja dühével foglalkozott, a bogárszemű asszonyok után sem sóvárgott többé, csak az a levél járt a fejében, amit át kellett volna adnia.

Hátából, mellkasából kiömlő vére alig látszott a vörös köpenyen, mely jelezte, hogy ő a király futára.

Odafent, a felhők hasa alatt éhes szemű parlagi sas körözött és figyelte a föld közeli életet. Nyáron, ősszel, amikor bővében volt a zsákmánynak, nem fanyalodott döghúsra, de ilyenkor nem talált más ennivalót. Ilyen magasságból is jól látta, mi történik alatta, és szárnyait finoman mozdítva süllyedni kezdett az égi tengeren. Ráérősen, körönként csak egy-két testhossznyit ereszkedett, mert leendő vacsorája körül még túl nagy volt a mozgás. Nyugat felé, a Duna irányában mocsarak vize csillogott, nádas zöldellt, csak egy-két helyen törték meg a zöld-ezüst színeket az apró falvak egymáshoz húzódó nádtetői. A felhőket esőtől terhes hasuk és a föltámadt szél alacsonyabbra kényszerítette. Éles, kemény és hideg, mint ahogy az március végéhez illik. Kelet felől fújt, ahol az irdatlan nagy pusztákon volt ideje felgyorsulni.

– Add meg a kegyelmet a lónak, ne szenvedjen tovább! – a vezér a lovakon kívül a világon senkit sem szeretett, most is az volt neki a legfontosabb, hogy megszabadítsa a kínlódástól a futár hátasát. – Megérdemli a gyors halált, jól szolgálta az emberét. Oziun, te vagy a figyelő! Bármit is csinálsz, néha pattanj föl a taligára, figyeld, van-e mozgás a távolban! Nem lephetnek meg ezen a helyen! Pofozzátok eszére Livüntit kötözzétek be Turdakot, hátha megmarad, húzzátok távolabb az úttól a lovat, vágjátok ki a gerince mellől a vastaghúst meg a combokból a nagyját! Egy időre nem lesz gondunk az ennivalóra. Este megfüstöljük, kitart, amíg elérjük a mieinket. De jól vigyázz, hogy ne legyen már élet a nemes jószágban, amikor belevágsz, különben saját karod lesz a vacsorád! Levágom és megetetem veled, ha megmoccan a ló! A cursort is vihetitek, ha végeztem! – A parancsoló hang gazdája átkutatta a díszes tarsolyt, gyanakodva nézegette a benne talált illatozó tekercset.

Korbács alá való barom nép ez, ha asszonybeszéddel is feltarthatják a királyt. Vagy? Nézzük csak…

Pillanatnyi gondolkodás után végigtapogatta az ájult embert, és elégedetten hümmögött, amikor megtalálta a köpeny titkos zsebében az igazi üzenetet. A mellkasába fúródott dárda felszakította a bőrtokot, a futár vére utat talált az újmódi papiroshoz, és átáztatta. Dünnyögve leitatta a vér nagyját, a nap felé fordította, próbálta megfejteni az elmosódott írást. A szöveg jó része még kivehető volt: kért hadakat összegyűjtött… feltartóztatni… a kunok túlerőben… nem tudom megsegíteni Uramat a tatá… ellen! Az aláírás nagy része is megmaradt: Bulcsú Csanád vá… spöke.

A haldokló felnyögött, de a fölötte álló vezér érzéketlenül fejbe rúgta, amitől újra elájult.

– Ha a lóval megvagytok, a gazdáját is vihetitek! – kiáltott oda a távolabb bajlódóknak. – Húzzátok le a ruháját, szedjétek el mindenét! Hadd higgyék, hogy rablók törtek rá. Távolabb majd elföldeljük a holmijait. Apróságokat megtarthattok, de semmi olyat, amit felismerhetnek! Ne veszkődjetek az agyonütésével, úgysem éli meg az estét! Odaátra tekinget az Éganya birodalmába, ha él még egyáltalán. Hősként harcolt, megérdemli, hogy addig éljen, míg Tengri engedi… viszont beszélnie nem szabad! – Belenyúlt a haldokló szájába, megmarkolta és egy éles kis késsel tőből kivágta a nyelvét. Bosszús fintorral vette tudomásul, hogy az ájult férfi éppen csak hogy megrándul, a kezdetben bőven patakzó vér is hamar szivárgássá csendesült… nemigen volt már minek kifolynia. A véres pengét gondosan megtörölgette áldozata hajában, majd a köpenyében. Tetszéssel nézte a csillogó pengét, a bőrrel bevont nyelet. Anyjának volt a kedvence ez a kés, az ő emlékére hordta magával, bár szégyellte ezt a gyengeségét, erről senki sem tudhatott. Szerencsehozó talizmánként kezelte az apró, finom művű szerszámot, most, amikor apró vérfoltot fedezett föl drága kincsén, lenyalogatta, majd undorodó fintorral a szerencsétlen futár arcába köpte. A nyálas kést szárazra dörzsölte a kaftánja ujjában, faggyút vett elő az övéből, vékonyan átkente vele a pengét, majd az övébe dugta. Az üzenetet becsavarta egyik szakadt, elhasznált ingébe, és gondosan elrejtette a zsákban, melyben elkoszolódott ruhaneműk várták a mosást. Munkája befejeztével odaszólt a mezőn dolgozó embereinek.

– Döglődik még, nem illendő egy hőst siettetnünk, de emeljétek rá a lovát, hogy ne időzzön sokáig az innenső világban. Dobjatok rá pár gallyat is, ne lássák meg túl korán az útról!

Odafent a sas egyre kisebb köröket írt le, és ahogy eltávolodtak a kordék, már le is szállt. Sárga szemét eddig mereven az ennivalóra szegezte, de most óvatosan körülkémlelt. Idelent ő is csak hús volt, és aki éhes, azt nemigen hatja meg, milyen fenségesen szárnyalt nemrégiben. Nehézkesen totyogva, ugrálva közelítette meg a gallyrakást, és azonnal megtorpant, ahogy a még zöldellő levelek megmozdultak. Vérmocskos kéz kaparászott tétován az összehordott ágak alatti félhomályban, majd kis idő elteltével mozdulatlanná dermedt. A parlagi óriás elindult, körülugrálta a vacsoráját takaró ágakat, de sehol sem talált rést. Nehézkes futás után megint a levegőbe emelkedett, és lusta köröket leírva újra lebegni kezdett, várta a földi dögevők érkezését, akik majd kikaparják a gallyak alól a véres kéz gazdáját. Ha már kibontotta, és a földi ragadozó kis termetű, akár vacsoraként is szolgálhat majd az ég felséges madarának. Gyakran megesik, hogy a vadászból zsákmány válik, ha nem figyel eléggé. Sokszor még akkor is, ha figyel.

 

Egy évvel korábban, 1240 tavaszán Esztergomban.

 

Mihály mester az egyszerű örömök híve volt. Laktatós vacsora – ami sok húst és kevés kenyeret jelentett –, kellően aláágyazva nehogy megülje a gyomrát, vagyis sok-sok borral meglocsolva, és utána következhetett az, amiért igazából Esztergomba, a király városába jött. Az a bizonyos tiltott öröm, melynek nem volt szabad kiderülnie soha, de soha. Erre csak akkor merészelt sort keríteni, ha az a belocsolós megágyazás kellően alapos volt. Ezen az estén már a negyedik kancsó borát fogyasztotta, ami a törkölypálinkás kezdéssel együtt meglehetősen fejbe vágta, de annyira nem volt mámoros, hogy ne találja meg azt, amit keres.

            Fiatal lányon akadt meg a tekintete, aki nemrég érkezett abba a fogadóba, ahol Mihály mester iszogatott. A lány, akinek gyerekesen két ágba font haja színes szalaggal volt megkötve, bizonytalanul nézelődött a fáklyák teremtette vörös félhomályban, és amikor meglátta Mihályt, szeme hosszabban megpihent rajra. Továbbvitte ugyan a tekintetét, majd újra, meg újra visszakapta, és egy halvány mosolyféle is megjelent rajta, aztán kicsit megemelte a szemöldökét. Mihály aprót biccentett, és szívét elöntötte a boldogság, hisz erre a tekintetre várt, már lassan fél esztendeje. Ezért a pillanatért viselte el undok, házsártos asszonyát maga mellett az ágyban, akinek még egy gyereket is csinált, hogy „azt a fajta férfiasságát” bizonyítsa. Igaz, a gyerek később meghalt, és azóta nemigen részesítette éjszakai örömökben az asszonyt, de hát sokan voltak így, akinek olyan csúnya felesége volt, mint neki. A lány kissé „öreg” volt már az ízléséhez, magas, sudár, bár nem túlzottan dudorodott ki az inge eleje, de Mihály a fiatalabbakat szerette. A nagyon fiatalokat.

A lány, amikor a biccentést meglátta, óvatosan körülnézett, de senki sem figyelt rá. Odament Mihály mester mellé, leült, és szó nélkül maga elé meredt. Mihály intett a csaposlegénynek, aki készségesen vigyorogva közeledett a sokat rendelő vendég felé. Mielőtt odaért volna, a fiatal lány a szája sarkából odasúgta Mihálynak:

            – Nekem édeset! – Pest város érdemes bőrösmestere ekkor már tudta, hogy nem hiába reménykedett.

            – Elég volt ebből a savanyú lőréből, nagy adag édes pálinkát hozz régen látott rokonomnak, de izibe, meg egy embereset nekem, Pest város érdemes építőmesterének! – Amikor megjött az ital, Mihály megemelte a mellette ülő felé a törkölypálinkát, nagy lendülettel leöntötte a torkán, és intett a csaposnak, hogy még egyszer kéri, és megérintette a kislány vállát. Az nem nézett fel, de tenyerével befedte a poharát.

            – Csak törkölyt adj, ifjú rokonomnak nem kell több... bátorítás! – Ezt az utolsó szót már majdnem súgva mondta a másiknak, aki maga elé meredve megkérdezte:

            – Errefelé laksz, mert nem láttalak eddig?

            – Máté építőmester vagyok, Pestről!

            – Az jó! – bólogatott a lány. –  Gondolom család nélkül? Vagy hozol magaddal „ilyenkor” valakit?

            – Nem vagyok bolond, egyedül jöttem, de ne próbálkozzatok, mert bárkit kettétörök ezzel a kézzel! – ejtette kérges tenyerét az asztalra Mihály.

– Nincs aki „vigyázzon” rám, ne félj! Fél ezüst lesz, negyed előtte, negyed utána, de nem itt, menjünk el hozzám!

            – Jó... vagyis – Mihály mester, aki nem túl körmönfontan Máténak nevezte magát, merészet gondolt – szép vagy, de már nem hamvas! Fiatalabbra vágyom!

            – A húgom tizenegy éves, otthon vár, és neki egy egész ezüst kell... nekem is jár egy negyed! Előre!

            – Egy ezüst összesen, de csak, ha tényleg fiatal!

            – Jó! Nagyon kell a pénz. Fél ezüst most, fél utána, de külön megyünk ki az ajtón!

            – Bolondnak nézel? Hogy sohasem lássalak, mire kiérek? Odakint megkapod!

            – Jó! – bólintott a lány, majd kortyintott az édes pálinkából, és a férfi elé tolta a maradékot. – Idd ki, kérlek... jobb szagú lesz a leheleted. Miközben mondta, biztatóan megszorította a férfi kezét, így az nem látta, hogy közben a másik kezével valamit beleszórt a pálinkába.

 

            Meghoztam, mester! Járni tud, de beszélni nem, és hasonlít rád! – a fiatal „lány” undorodó mozdulattal leoldotta a hajából a szalagokat, kivette a rongycsomókat, melyekkel apró melleket „varázsolt ” magának. Amikor a szoknyából is kibújt, egy lányos arcú fiatalember vagy inkább fiú állt az árnyékba húzódó férfi előtt, és halk, érzelemmentes hangon jelentett: – Idegen a városban, egyedül érkezett, hogy gyereklányokra másszon, senki nem fogja keresni... ez egy féreg, mester, de én behoztam volna másként is! Tűrnöm kellett, hogy tapogasson, undorodom… találok más megoldást, ha rám bízza... – Szavait ökölcsapás szakította félbe, amitől a földre zuhant.

            – Fölállni! Nem engedtem meg, hogy eless! – hallotta maga fölött a halkan elsuttogott parancsot, és a fiú fölállt. – Még két ökölcsapást kapott a gyomrába, egy hatalmas rúgást a mellkasára, de, ha tántorogva is, talpon maradt az ütések után. – Azzá válsz, amit én mondok: leprás koldus leszel, udvari apród vagy örömlány! Nem válogatsz, nem gondolkozol vagy levágom rólad azt, amitől férfinak hiszed magad, és megetetem veled! Megértetted vagy üsselek még?

            – Minden úgy lesz, ahogy akarod, bagatur! Csak az a jó, amire te gondolsz, dicsőséges!

 

A követ napsárga selyemkaftánját arannyal kivert, széles öv fogta össze, lábán vörös, prémszegélyes csizma, fején fémcsúcsos süveg, melyen széles sárga prémcsík futott körbe. A király idegenkedett az erős színektől, az egyszerű ruhákat kedvelte, és ha lehetett, feketét hordott, mint most is.

– A fényességes nem kívánja a hatalmadat, ó, fejedelem! – A mongol követség élén álló magas, színes öltözékű férfi mosolygott beszéd közben, de hangjában érződött a távoli, idegen hatalom gőgje. – Ha ajkaddal megérinted trónusa előtt a földet, ha elismered magad fölött állónak, meghagyja minden vagyonod és asszonyaidat. Még segítséget is kapsz tőle, képzett hivatalnokokat, kik az uralkodás nyűgét, terhét leveszik válladról, csak hódolj meg őelőtte! Elismered-e uradnak a végtelen hatalmú kánt, magyarok dicső vezére? Az élet virágoskertjét választod vagy a halál dögszagú pusztaságát? – A király oldalán álló urak nevettek, Geregye nembéli Pál, Fejér megye ispánja gúnyosan hajbókolt a követ felé, de amikor Béla felemelte a kezét, újra csönd lett. A király nem szerette a hangoskodást. Sápadt, gondozott szakállú arcát glóriaként világította meg az esztergomi palota ablakán besütő nap. Fekete bársonyba burkolt teste szinte elveszett a sötétvörös, arannyal dúsan kivert palást alatt.

Hosszasan hallgatott, és utána sem a kérdésre válaszolt:

– Vonásaid alapján nem lehetsz keleti ember, nyelvünket is tisztán beszéled! Ha viszont magunkfajta vagy, miért szolgálod Kelet Fenevadát? – A király halkan, fáradt hangon beszélt, sokadik napja viaskodott már hiábavalóan Batu kán követeivel.

– Bölcsőmet valóban a tündöklő kán pusztáitól távol ringatták – válaszolta a vörösesszőke, vékony arcú férfi, aki kimagaslott a társai közül –, de eszem azt parancsolta nekem, hogy a Tündöklőt szolgáljam… és neked is ezt javaslom, ó, király! Országodban farkasok vonyítása hallatszik lágy énekszó helyett, bomló halottak szaga lebeg majd a zöldellő rónákon ott, ahol virágillatnak kellene, ha nem fogadod el…

– Ne ess túlzásokba, uram! Hagyjuk ezeket a regösök énekébe való nagy szavakat! – Béla félbeszakította a követ áradozását, mielőtt az visszaterelte volna a szokott medrébe a beszélgetést. – Egyébiránt azt kell mondanom, hogy nem kell nélkülöznöd, ha kikopsz a szolgálatból, mert énekmondóként is kiválóan megállod a helyed, és ezt nem a rosszindulat mondatta velem! Eleget meséltél a zöldellő rónákról, rózsaillatról, dögszagról, na és az aranykalitkáról, mellyel urad kecsegtet, most inkább beszéljünk rólad! Távol születtél, de hol? Melyik ország szülötte vagy?

– A Kijevi Rusz területén hozott világra nemes anyám, de sorsom Dzsingisz, a Tenger Népek Uralkodója udvarába vetett. Időben hódoltam a Nagyúr előtt, amit neked is…

– A ruszok kerek fejű népség, neked viszont olyan a fejed, már bocsáss meg a szóért, mint egy lónak. – Béla unta már az állandóan mosolygó követ nyugalmát, szándékosan ingerelte a férfit.

– Ahogy kívánod, uram! A Fényességes is gyakran említette fejem formáját azon pillanataiban, amikor jókedv derítette föl kedélyét. Ami egyébként ritkaság, hisz a tengernyi behódolt ország igazgatása elfoglalja elméjét, és nem hagy időt egyebekre. Mindazonáltal, ha behódolásod hírét vihet…

– Hogyan lehet a neved Róbert, ha egyszer rusz vagy, ezt mondd meg nekem?

– Hazámban ismert család nevének viselője voltam, nem akartam, hogy rokonaimat méltatlan üldöztetésnek tegyék ki, ezért vettem föl ezt a nevet! – Sokan, túl sokan tudják, hogy angol vagyok, neked jó a rusz is, ó, magyarok savanyú ura! – Megszoktam, és továbbra is ezt viselem, habár immáron a Kijevi Rusz is Uram birodalmához tartozik, amit neked is javaslok, ó, király! Érdemes lenne újra…

– Elég! – A király nem akarta sokadszor is meghallgatni ugyanazt. – Írásos válaszomat megkapod majd kancelláromtól, Benedek mestertől – intett a kalocsai érsek felé –, de szóban is üzenem a kánnak, hogy nem fogunk hódolni, és hogy óvakodjon belépni országomba! Ha mégis eljön, megismerheti azon hatalom erejét, melyen megtörtek a keleti vadak erői. Legyenek azok besenyők, kunok vagy bármely nép fiai. Birodalmam hosszú századok óta fennáll, és sohasem szorultunk rá, hogy hűbéresként vagy más néven csatlakozzunk nagyobb hatalomhoz, és bizton kijelenthetem, hogy erre soha nem is kerül sor. Megkaptátok ajándékaimat, nem hódolatom, hanem barátságom jeleit, indulhattok vissza uradhoz! Katonáim elkísérnek hazafelé vezető utadon, nehogy szétszéledjetek minálunk. – Béla fölállt, majd apró, ideges léptekkel a nagyterem szépen faragott ajtaja felé indult. Megtagadta türelmetlen természetét, amikor végighallgatta a kán követének fennhéjázó beszédét, ráadásul ingerülté tette ez a „Kijevi Rusz”-os hazugság is. Lépteit megszakítva hátrafordult és gúnyosan megjegyezte:

– Londoni Róbert bojárcsaládból származna? Ej, uram, nem kellene tudatlan bolondnak nézni bennünket! Miből gondolod, hogy az én kémszolgálatom nem ismeri a hírhedt kiugrott pap történetét? Tán abban reménykedsz, hogy ha kikopsz a kán szolgálatából, újra keresztény országba teheted a lábad? – Batu kán követének szeme sem rebbent, sőt talán még szélesebben mosolygott, pedig nem szeretett visszaemlékezni az akkori időkre.

 

Damietta[2] hat hónapos ostroma során, főleg amikor hónapokon át folyt az alkudozás a feladásról és a kárpótlásról, nemigen volt mit tennie egy, a templomos lovagrendhez tartozó novíciusnak. Nappal, az irdatlan melegben az őrökön kívül mindenki a sátrában pihegett, az éjszaka viszont nem az értelmes elfoglaltságnak kedvezett. Nyelveket tanult a borgőzös cimboráktól és kockázott. A nyelvtanulásból sok haszna származott, később ez mentette meg az életét, adott neki kenyeret. A kockajátékkal eleinte szépen gyarapította kincses ládikója tartalmát, de egyszer mindenkinek elfogy a szerencséje. Nem csak az összes pénze úszott el, de hatalmas adósságot is felhalmozott. Akkon városának ostrománál, egy hajnalon ott térdelt a lovagok előtt, maga Robert Fitzwalter borotválta kopaszra a fejét, majd szőrcsuhába öltözve, nyakában lószőr körgallérral, vezeklőként kellett távoznia a keresztesek táborából. Először maga a pápa sújtotta egyházi átokkal[3], de ez alól mentességet kapott volna, ha derekasan helytáll a keresztes hadjáratban. Ezen a reggelen ez a lehetőség is elúszott, a keresztesek is kivetették soraikból és el kellett hagynia a Szentföldet. Karavánőrként, később tolmácsként hányódott városról városra. Ha volt mit, akkor evett, ha nem, hajdanvolt lakomái emlékéből merített erőt. Már beletörődött sorsába, amikor szerény külsejű ember látogatta meg otthonában, és megkérdezte, akar-e hatalmat, dicsőséget szerezni kevés munkával. Megvetően visszautasította, majd ki akarta dobni, de ez az ember rettenetesen megverte. Őt, aki éveken át harcolt sikeresen a keresztesek között, és büszke volt harci képességeire. Ezután újra megkérdezte, nem gondolta-e meg magát. Akkoriban még kemény, büszke ember volt, újfent nemet mondott. Ekkor az idegen eltörte bal kezének kisujját, majd egy másik ujját is megfeszítve újra megkérdezte. Igent mondott, és azóta is áldotta az eszét ezért a döntésért.

Dzsingisznek, a Világ Urának udvarába került, majd 1235-ben, amikor a kuriltájon[4] Batut kánná választották, ő lett a Tündöklő legfőbb diplomatája és kémeinek, a getüsünöknek a főnöke. Szerencséjét és rosszul összeforrott kisujját is ennek az embernek köszönhette. A férfi rendkívül ügyes hírszerző volt, ezért Róbert addig mesterkedett, míg a szolgálatába ügyeskedte, és kiváló képességeit a maga hasznára tudta fordítani. No, meg – nem kis élvezettel – jó néhányszor „meghálálta” neki törött ujját is.

 

– Innen már te következel, hű szolgám! – Róbert érkezése után azonnal a szállására rendelte a getüsünt, és roppantul élvezte annak savanyú arckifejezését. Tudta, hogy beosztottja nem kedveli ezt a „titulust”. – Feljegyeztem a te köreidből származó híreket – mondhatom, nagyszerű az álcád –, és indulás után elválnak útjaink, mehetsz a csapatodhoz. Én igyekszem urunkhoz a friss hírekkel, ti járjátok az országot, figyeljétek a királyi csapatok mozgását! Nehézkes lesz útközben leválnod, a magyarok figyelik minden lépésünket, de gondolom, erre is tudsz megoldást?

– Tudtam, hogy indulni fogsz, és találtam egy olyasforma embert, mint én vagyok, hogy biztonsággal eltűnhessek – az előtte álló férfi szerényen mosolygott –, de lásd meg te is, uram! Idehoztam, hogy te magad ítélhesd meg a hasonlóságot! Jó magyar borral töltötte föl hű tanítványom, Livünti, nem tud magáról, bár járni még bír valamennyire! – Kilépett a szobából, és betámogatott egy egyszerű ruhás férfit. – Íme, az én barátom, Máté mester, Pest városából! Egyedül érkezett és titokban, mert nagyon megáhította az esztergomi bort és a fiatal lányokat. Vagyis inkább gyereklányokat. Odahaza kardos kedvű feleség várja, nem akart túlzott hírverést csapni az iszogatásnak, főleg nem a másik dolognak, ezért a nagy titkolózás.

– Undorító féreg az ilyen, amúgy viszont hallja, amit mondasz, bármilyen ittas is… és az arca sem hasonlít! – Róbert nem értette, miért hozta ide helyettese ezt a részeget.– A magassága, kora hasonló, beszélni pedig nem fog – a mosolygó férfi alkarjával a részeg torkára vágott, aki fuldokolva térdre rogyott – soha többé! Az arca pedig néhány pillanat múlva senkire sem fog hasonlítani! – térdével a fejébe rúgott, majd vastag talpú bocskorával rajta ugrálva szétzúzta a szerencsétlen sorsú mester arcát. Mészáros munkája közben jókedvtől csillogó szemmel nézett főnökére. A getüsün sem szerette Róbertet, sőt annak fensőbbséges modora kimondottan idegesítette, és elégedettséggel töltötte el undorodó fintora.

– A szeme kék volt ugyan – díszes, bőrrel bevont nyelű kiskést húzott elő, kiszúrta a már alig mozduló áldozata szemét, majd kihívó mosollyal lenyalta a késecske hegyét –, de ez sem okoz problémát!

– Dicséretesen jól tudod megoldani a problémáidat, de nem érdekelnek állatias étkezési szokásaid! – Róbert viszolygását elnyomva mosolygott. Ő maga is alkalmazta a kínzást, ha szüksége volt rá, de a másik szinte a „kínzásért élt”. – Megjegyzem, ezek a gyerekesen kegyetlenkedő dolgaid egyszer a sírba visznek, meglásd, ráadásul összemocskoltad a kövezetemet! Saját kezűleg gondoskodj a feltakarításáról, és reménykedj, hogy a magyarok nem fognak gyanút! Teljesen szükségtelenül hurcoltad ide ezt a szerencsétlent, nem is beszélve arról, hogy feleslegesen raboltad a „bemutatóddal” az időmet! – Róbert hangja fölényes, gúnyolódó volt, tudta, hogy ez dühíti beosztottját. – Vidd abba a büdös lyukba, ahol meghúztad magad, cserélj ruhát ezzel a nyomorulttal, és indulj még ma éjjel! A ráfolyt vért vacsoraként lenyalogathatod az összemocskolt öltözékéről, bár a mocsok téged nem szokott zavarni, mondhatni, életed szerves része! Feltételezem, hogy vissza tudod fogni magad, nem jelzik hullák az utadat, nem fognak észrevenni! Holnap „felfedezzük”, hogy hű emberünket kirabolták és megölték, miközben elbúcsúzott az esztergomi kocsmáktól. A hullát az ajtód közelében hagyd! Ha a csapatodhoz értél, induljatok azonnal! Természetesen más irányba, nem láthatnak meg a magyar kísérőim… bár a magadfajtát nem szokták észrevenni! – Újabb lenéző mosoly jelent meg Róbert arcán. – Figyeld a híreket, hol vannak nagyobb csapatok, milyen a létszámuk, felszereltségük, de nem is folytatom, hisz alaposan ismered a mesterséged. Urunk előreláthatóan az elkövetkező esztendőben fog támadni, addig tudj meg mindent erről a szép országról! Jutalmad nem fog elmaradni, erről személyesen gondoskodom! Természetesen a büntetésedről is, ha eredménytelen leszel!

– Nem marad el a siker! Életem egyetlen gondolata a Tündöklő szolgálata, és amúgy sem akarnék – szemét sokatmondóan szegezte Róbert bal kezére –, ujjat húzni veled, bagatur! Legyen veled az Éganya kegyelme, és kérlek, ne feledd megemlíteni hűségemet a fényességesnek! – a gyilkos arcán újra a megszokott szelíd mosoly derengett, és Batu kán követe, kémeinek főnöke megborzongott.

Ó, én finom lelkű parancsolóm! Óhajod teljesült, mert ezek a hírek mosolyt fakasztanak a fényességes arcára! Te pedig, ó, sima szavú úr… te is meg fogod kapni, ami kijár neked! Előbb-utóbb mindenkit elér a kezem!

A vezér egykedvűen ringatózott a nyeregben és elégedetten gondolt Róbert rosszul összeforrott, törött kisujjára. Ő maga látta el a sebet, és szándékosan illesztette össze rosszul a pici csontokat. Így sokheti szenvedés után gyógyult meg az a bizonyos kisujj, egy életen át emlékeztette gazdáját az ő tettére. A taligában végleg megszűnt Turdak mocorgása, és a távolban, a mocsár szélén feltűntek a kis falu szélső házai.



[1]       A magyarországi muszlimok (ismaeliták, szaracénok) magyar neve böszörmény volt. Jelentős muszlim települések voltak a Nyírségben.

[2]       V. keresztes hadjárat (1217–1221). Ennek volt egyik vezetője IV. Béla apja, II. András.

[3]       Londoni Róbertet a Magna Charta-mozgalomban való részvételéért kiátkozta a pápa, és kitiltották Angliából.

[4]       Kánválasztó gyűlés.

jöttek a Kárpát-medencébe, de kisebb csoportjaiknak bevándorlása a Kárpát-medencébe az 1200-as évek végéig folytatódott, és eredeti nyelvüket valószínűleg meg is őrizték. A magyar állam szervezetébe mint gyepűvédők, a kir. jövedelmek kezelői és pénzveréssel foglalkozók tagozódtak be. Ezerszám álltak a m. kir. szolgálatában, keresztényneknek vallották magukat, bár valójában muszlimok maradtak.

[10] Bár valószínűbb a tatár=mongol névazonosság, egyes források szerint a középkori papság, a mongolokat a pokolbeli ördögökhöz hasonlítva (Tartarosz= alvilág), nevezte el pokolbélinek vagyis „tartarus”-nak, „tartareus”-nak. Az olaszok a tatárokat mind a mai napig is nem „tatari”-nak hanem „tartari”-nak nevezik.

[11] Az énekmondók (jokulátorok) a középkorban szervezett testületet alkottak, és nyomok vannak rá, hogy Árpád királyaink korában a királyi udvartartás kiegészítő részét tették. Eltartásukra jószágok, falvak voltak rendelve.

 

 

Hírek

Weboldal készítés ingyen

Asztali nézet