MENÜ

A nádasban

 

 A hajnali nap vörös, lusta fénybe borította a nádast. A fekete égbolt felhőzátonyokkal tarkított, fakókék tengerré szelídült. Aranysugarak rohantak végig a nádason, az éj sötétjét fény és árnyék váltotta föl. A világossággal együtt emelkedtek a magasba a nappali ég ragadozói, hogy elkezdjék végtelen hosszú köreiket odafent, melynek a végén elpusztul egy élet, vagy éhes marad a vadász. Halálos ragadozószemek figyelték az odalentet, némelyikük nagyokat nyelt közben. Ők már régen nem ettek. A ragadozók élete sem könnyű. Ugyanarra a vérző, meg-megránduló tetem húsára többen is vágytak, és néha a vadász is zsákmányul esett a még erősebbeknek. Sok büszke madáróriást döfött át a földön nyílvessző, miközben karmai között még sírt a gerince roppant nyúl. Az elégedetten mosolygó vadász pedig, miután kitépte a hatalmas evezőtollakat, melyeket a süvege mellé kívánt tűzni, elvágta a nyúl torkát is. Nem azért, mert megsajnálta, hanem, hogy kifolyassa a vérét, mert az elrontja a sült ízét. Az ég büszke ragadozóját pedig, amit a néhány tollért ölt meg, otthagyta a dögevőknek.

A benei mocsár hajnali páraködbe burkolózott, a nyirkos levegő megült a nádason. A karcsú leveleken kövérre hízott erecskék fakadtak, pára-könnycseppek gurultak végig. Csalódott apró halak kapkodtak a vízgyűrűket indító semmi után, a hideg szemű csuka unottan nézte őket. Kicsik még, ekkoráért nem érdemes mozdulni, gondolhatta közben. Majd, ha megnőnek, ha megerősödő gerincükre húst növesztenek, akkor lecsap. Eltöri azt a gerincet, leszaggatja róla az új húst.

A mocsárban, a halálos iszapkutak fölött, melyek oly sok ember halálát okozták, szépséges vízililiom nyílik. A gyékény szürkészöld, pengeéles levelei telet túlélő puha bugát rejtenek, a mezítláb gázoló ember lábát egyszer lágy iszap öleli át, máskor éles nádtorzsa sebzi véresre. Életet adó anyaöl a nádas, ám halálos veszedelem az idegennek.

– Büdös! – mondják a szárazon lakók.

– Bolond beszéd – vágja rá a nádi ember –, csak iszapszaga van, olyan, mint anyám illata. Enni ad és oltalmaz, csak ez számít!

– Megöli az idegent!

–… és ez így van jól! A mi földünk minket védjen!

 

 A mocsár szélén, a fiatal nádhajtásokat csak évente egyszer volt szabad lelegeltetni. Ha többször tennék, kipusztulna az amúgy mindent kibíró nádas. Vemhes vagy frissen ellett teheneket hajtottak ide a benei pásztorok, hogy erősödjenek az édes hajtásokon. Most is kétszáz körüli állat legelt itt. Hosszan elterülő szarverdő a sekély mocsárszélen.

 Nagy szemű, pár hetes boci ügyetlenkedett a mélyülő vízben, magas hangon bőgve hívta az anyját, és a fiatal tehén, aki sohasem távolodott el a borjútól, rohanva érkezett. Ügyesen beljebb került a vízben, és orrával szelíden lökdöste a szárazra a habzsolásba feledkezett utódát. Vad, embert nem tűrő jószág volt, a víz azonban elrejtette a lator szagát. Az iszapból-vízből óvatosan fölemelkedő alak szakszerűen döfött a lándzsájával. Elmetszette a tehén nyaki ütőerét a gégével együtt, így a fájdalmas bőgés halk sóhajjá csendesült. A gyilkos hadviselt ember volt, viszont tapasztalatlan mocsárjáró. Pisszenésére előbukkant még két társa, a sekély vízben, a puha iszapban hamar beljebb rángatták a tetemet. Egyikük hátramaradt, igyekezett eltüntetni a nyomokat. A széthajlott nádat fölállította, a vért iszappal fedte. Nem törődött azonban az árván maradt borjúval, aki panaszosan tovább bőgött. A hangzavar nagy volt, a távol figyelő bojtár pedig főleg a szárazról fenyegető veszélyt figyelte. Jó idő múltán, amikor a gulya már tovább haladt, tűnt föl neki a magára hagyott, panaszosan bőgő árva.

 

Péter, a kiöregedett katona Kecskevárosból vetődött errefelé. Hallott a híres benei marhákról, a dolgos, jól boldoguló faluról. Ő maga nem kedvelte a szorgoskodást. Úgy tartotta, hogy ültessenek mások, ő csak az aratásnál segédkezik. Ha akarják a gazdák, ha nem. Okosan kitervelte, hogy a víz felől közelíti meg a jól őrzött gulyát. Ez volt a harmadik marha, amit megszereztek. Bevonszolták a mocsár belsejébe a zsákmányt, és amikor a gulya már messze járt, a kibelezett, feldarabolt állatot a hátukon cipelték el a távolban elrejtett kordéjukhoz. Két fordulóval minden húst felpakoltak, majd magukat befogva a hámba, irány a zsiványtanya. Hetekig eléltek a húson, aminek egy részét borra cserélték, mert mit sem ér a hús szárazon! Olykor asszonyt is szereztek, mert anélkül a bor ér keveset. Amikor kifogyott a hús, újra megbújtak, raboltak.

Most egyre beljebb értek a tetemmel, és kezdték biztonságban érezni magukat, amikor távoli hang ütötte meg a fülüket:

– Odamenek, oszt elviszek egy tinót! El én! Úgy se lássák meg ezek a barmok! Ha meg meglássák, ledöföm őketet! Nincsen annál jobb a világon, ha megmerítem a késem a hasába neki! – az elmosódó, kásás hang jelezte, hogy részeg ember beszél. – Vesszőt nekik, meg kést a belükbe!

Péter értetlenül hallgatózott, nem ijedt meg a magányos embertől. Hang nélkül balra fordult, és szinte csak lehelve a szavakat mondta:

– Erre menjünk, ne lásson meg!

Az új irányban haladva egy ideig mélyült a víz, deréknál magasabbra nem emelkedett. Kis idő után máshonnan hallották a motyogó beszédet, egész közel ahhoz, amerre tartottak. A vezér intésére újra elfordultak, és a hang bíztatóan halkult. Péter nem volt nádi ember, ám tudta, hogy a nap felé kell tartani, ha ki akarnak keveredni a mocsárból. A parttól jókora távolságban jártak már, úgy érezte, itt megpihenhetnek.

– Látlak, zsivány, ne bújj el! – hallatszott ekkor egy kiáltás, amit gonosz, kárörvendő kacaj kísért.

Mindhárom rabló a fegyveréért kapott. Három gonoszul csillogó lándzsahegy meredt a hang irányába.

– Mit akartok azzal a rozzant karókkal, mikó’nekem íjam van? – a hang józanul hangzott, bár a vaskos, butaemberes parasztbeszéd megmaradt. – Mingyárt kaptok egy vesszőt a pofátokba!

– Ne jártasd annyit a szád! – válaszolta félhangosan Péter. – Gyere ide, oszt neked is jut! Minek civódni, ha van békés út!

– Van ám, tesvér! – röhögött a hang tulajdonosa. – Engeggyétek el azt a szép állatot, oszt iszkoljatok innét, amíg szépen mondom!

– Ugyan már, minek erősködöl, tesvér, amikor… – Péter győzködését a karjába csapódó nyílvessző sikollyá változtatta. Eszeveszett gyűlölettel rázta meg fegyverét a láthatatlan ellenfél felé, hörögve átkozódott.

– Gyáva patkány, távolról mersz csak lődözni? Gyere ide, oszt állj ki velem férfiként…

– Tényleg olyan ostoba vagy, mint a lovagok? – kiabálta vissza a hang gazdája, és egy másik rabló is felordított a vesszőtől. Neki az oldalát érte a találat.

– Adjuk oda, Péter! Megöl, látod! – sikoltotta, most már nem ügyelve a csendre.

– Dögölj meg… jól van, tiéd a hús, csak engedj elmenni!

– Induljatok a part felé!

– Hogyisne, a bojtárok felé? Hogy megöljenek?

– Nekem az is jó, ha a mocsárba döglötök! Mehettek másfele is, csak amarra a sárguló fűz felé ne, mert ott mély az iszap!

– A fenéket! – suttogta Péter. – Ha sárgul, akkor kiszáradt, mert ott kevés a víz nekije. Arra megyünk azért is, nem hiszek a hazudós disznajának! A halálba akar kűdeni a mocsok, hogy aztán kifosszon! – A suttogva tartott tanácskozás után alaposan nekilódultak, az íjász hangja azonban utolérte őket.

– Tik tudjátok! Én nem mennék arra, viszont jut eszembe, a két jófajta vesszőmet, amit rátok pazaroltam, hagyjátok itt!

– Tépjem ki magamból, hogy a sok mocsok belefolyjon a sebbe?

– Aha!

– Nem tépem ki, mert fáj!

– Akko’ lövök melléjük egy másikat, hogy ne árválkodjanak!

– Dögölj meg! – két fájdalmas ordítás jelezte, hogy kitépték a vesszőket. – Van itt egy farönk, ide teszem!

– Rendben! Isten legyen veletek! – hangzott a válasz.

A sárguló fűz felé haladva a víz először sekélyebb lett, majd újra mélyebb. Az iszap alatti talaj egyre lágyult, míg végül derékig süllyedtek. Nagyon nehezen tudták csak kihúzni a lábukat.

– Ne menjünk tovább, Péter! – a sebesült rabló, Sebő arca szürke volt a fájdalomtól és a félelemtől. – Forduljunk vissza, rosszat érzek!

– Ostoba vagy, kőhajításra a sárguló, kiszáradt fa. Azé’ száradt ki, mert kevés nekije a víz!

– Vagy valamilyen betegsége van! Én nem megyek arra tovább!

– Akkor ne gyere! – mordult fel dühösen a vezér, és minden erejét összeszedve gázolt előre.

A sebesült visszafordult, kínlódva vonszolta magát az ellenkező irányba. A vezér egyre kisebb vízben gázolt, és éppen diadalittasan fel akart üvölteni, amikor hirtelen mellkasáig zöttyent az iszapba. Sértetlen társa ugyanúgy.

– Ne mán! – dühöngött sértődött hangon Péter. – Hiszen már majdnem kiértünk!

– Merülök! – jajgatott kétségbeesetten a másik.

– Akkor menj vissza te is! – ordított látszat-bátran a vezér, és hozzátette: – Tudod mit? Menek én is veled, nehogy bajod essék! – röhögött erőltetetten.

– Nem tudom kihúzni a lábamat! Ha megemelem, beszív az iszap! – nyöszörögte a sértetlen.

– A fenébe! Engemet is! – morogta a vezér, majd elvigyorodott, mert eszébe jutott a megoldás. – Ne aggódjál, kijutunk! De ki ám! Számíthatsz okos vezéredre, tudhatod! Jól megmarkollak, oszt kidoblak. Ottan aztán kötelet fonsz a sásból, osztán kirántol!

– Az jó lesz! Sohasem felejtelek el! Gyertyát gyú’tok neked, oszt imába foglalom a…

– Ne beszélj már annyit, hajolj közelebb!

– Mit csinálsz, neeee! – ordított a másik rabló, mert Péter segítség helyett fejbe vágta a tőre markolatával, maga alá gyűrte, azután felmászott a hátára. Onnan rugaszkodott el visszafelé. Jó kétlépésnyit nyert az ugrással. Ügyes, találékony ember volt, nem talppal, hanem hanyatt érkezett a vízre, majd eszeveszett erővel evickélt a biztosabb talaj felé.

– Fonol nekem kötelet, ugye? – hallatszott a cserbenhagyott, ám vezérében még mindig bízó rabló hangja.

– Dögölj meg! – hangzott a válasz.

– Miért? Hasznodra voltam, hűen követtelek!

– Mert bamba ökör vagy! Elegem van belőletek, magam jobban boldogulok!

– Miből tart neked, ha kihúzol?

A hanyatt fekve evező vezér nekiütközött egy nádtőnek, a feje víz alá merült. Átkozódva köpködött.

– Dögölj már meg végre, telement a szám iszap…

– Kíméljetek, jóvá tesze…  – a közelből hallatszó, siránkozó hang ordításba, majd elhaló jajgatásba váltott át.

A vezér mindent lebíró élnivágyásában nem törődött semmivel, de a közelből hallatszó jajgatás megijesztette.

– Sebő! Te vagy az? – kérdezte harsányan, mert felismerni vélte visszaforduló társa hangját. – Mi van veled?

Nyugodt, idegen hang hallatszott:

– Jajgat, mert nem akar oda menni, ahová való, az orozó ganéja! Pedig kijár neki a pokol tüze, mit sajnáltatja magát? Mindjárt megdöglesz, mocsok, Márton oda lőtt, ahová kell!

Lassan lépkedő lovasok tűntek föl húsz-huszonöt lépés távolságban.

– Né mán, de ügyesen úszkálsz, cimbora! – szólt az egyik a kepeszkedő férfira. – Meglőjem ezt is, Kerecse bátyám?

– Engemet nyomott bele az iszapba, hogy kijusson! – hörögte a magára hagyott rabló. – Engem lőj le, uram, könyörgöm! Ne ettől a dögszagú mocsoktól fulladjak már meg!

– Iszapszag az, nem dögé! Amúgy meg nem vagyok én úr, csak egy bojtár Benéről! – szerénykedett a másodszor megszólaló, fiatal legény, Márton. – Megadjam neki a kegyelmet, Kerecse? – kérdezte félszemű, vaskos bajuszú társától.

– A testeden mászott ki? – kérdezte nyugodt hangon a félszemű, és ráförmedt a csúszó-mászó emberre: – Rossz irányba igyekszel, toportyán! Fordulj vissza a mocsárba, ott a helyed, annak a fenekén!

– Soha! – hörögte Péter. Hasra fordulva igyekezett a lovasok felé. – Bármit kérhetsz, uram, a rabszolgád leszek… – Nyílvessző csapódott bele a lapockájába, a fájdalom abbahagyatta vele a fogadkozást. Üvöltött.

– Tudom, hogy fáj, ordas! Meg is ölhettelek volna vele, de alig feszítettem meg az íjamat! Nem törte szét a lapockád, csak beleállt! Visszafordulsz a társad felé, vagy kapsz még egyet!

– A szolgád… amíg élsz! – a rabló erőt vett a fájdalmán, újra könyörgött. A második vessző a vállába csapódott bele. Ezt is alig megfeszített húr vetette ki, nem ölt, csak fájdalmat okozott. A bajszos rezzenéstelen arccal nézett rá, majd újabb vesszőt tett a húrra. Pillantása olyan közönyös volt, hogy a rablók vezére megértette, nem várhat kegyelmet. Szűkölve fordult vissza, és elhagyott társa felé igyekezett. A férfi, akinek a víz majdnem elérte a száját, eszelősen vigyorgott.

– Visszajöttél? Velem döglesz meg, okos vezérem? Köszönöm, uram! Köszönöm! Még egy vesszőt pazarolj rám, és imába foglalom a neved!

– Aki marhát rabol, meghal! – válaszolta a félszemű. – Szenvednie nem kell, csak meghalnia! Üzensz-e valakinek, mielőtt eltávozol?

– Mindenkim odaátra került, amikor jöttek az átkozott mongolok. Nincs olyan, aki előtt szégyenkeznem kellene!

Kerecse villanásnyi idő alatt illesztette vesszejét az íjra, a vashegy gyomorforgató, nedves reccsenéssel hasította ketté a rabló koponyáját. Péter ekkor már társa közelében járt, ráhasalt a kiálló fejre. Nem szólt, nem könyörgött, csak lihegett. Eszelős, semmit se látó szemmel meredt a távolba.

– Mindenki meghal, aki marhát akar lopni, az egyik gyorsan, a másik lassan! – Kecse hangja ezúttal is érzelemmentes volt. Megfordította a lovát, aztán odaszólt a fiatal férfinak. – Gyere, Márton, itt már semmi dolgunk! – A bojtár katonaviselt férfi volt, ám így, indulatok nélkül nem tudott ölni. Nagyot nyelve fordult meg, követte a félszeműt. A lovak lépteinek zaja egy idő után elnyomta a rabló eszelős lihegését, a legény újra nyelt egyet, próbálta elfeledni a halálraítélt tekintetét.

– Nem látom a marhát, biztosan hátrahagyták valahol. – dörmögte Kerecse, miután alaposan szemügyre vette a környéket. – Kövessük visszafelé a nyomokat, és keressük meg…

– Minek a’ néktek? – kérdezte egy távoli borízű hang, majd gazdája is kilépett a lombok rejtekéből a termetes nyárfa ágára. Baljában hatalmas íjat fogott. – Elhúztam má’ biztos helyre. Sose tanáljátok meg!

– Te csaltad őket az iszapkútba, Labolcs? – kérdezte Kerecse.

– Dehogy, én aztat montam nekijük, hogy ne menjenek arrafelé!

– Nem hittek neked, csak azért is arra mentek! – bólintott a félszemű. – Játszod a bolondot, miközben ravaszabb vagy, mint egy róka. Hogy vetted rá őket, hogy megváljanak a hústól?

– Két vesszőt lőttem beléjük!

– Az ilyen rábeszélésnek megvan az ereje! – bólogatott Kerecse, majd hozzátette. – Nem láttam bennük!

– Mert kihúzattam velük, ottan van nem messze tőletek! Drága jószág a vessző, nem szabad elherdálni!

– Csapdába csaltál, megöltél három embert, és elvetted a rablott húsukat, mocsárlakó. Ettől azonban még ugyanolyan bűnös vagy, mint ők! Márpedig aki marhát rabol, az…

–… meghal, tudom! Két véka halért megveszem a húst! Csupa sár, meg mocsok! Tik kényes belűek vattok, csak kidobnátok!

– Ez igaz, ám attól a miénk! Legyen hat véka hal! Csík nem lehet benne!

– Ne mán, az egész napos munka, nem éri meg!

– Szigonyozz harcsákat! Az kiadós, azt is elfogadjuk!

– Négy véka hal! A harcsák megmarannak nekem, szeretem a húsukat.

– Rendben, de hetente csak egy vékát hozol, a másik héten a másikat! A fene se akar mindennap halat enni!

– Jó, viszont adjatok valamit inni! Kiszárad a torkom, ha embert ölök!

– Nem is öltél, csak becsaptad őket!

– Megöltem vón őket, de össze-vissza rohangáltak, nálam meg csak négy vesző vót! Elaluttam tennap, valami féleszű róka elhúzta a tegezemet, oszt megrágta a szárukat!

– Mert mocskosan, véresen rakod el őket. Dögszagúak, és ezt lövöd bele a friss zsákmányba. Nem szívesen enném, amit te lősz!

– Tik vattok a kényes belűek. Nincs azokkal a vesszőkkel semmi baj!

– Azokkal nincs, amiket elrágott a róka, vagy a megmaradtakkal?

– Gúnyojjál csak, nem számít! Minden úgy van jól, ahogy nekem jó.

– Meghúzhatod a kulacsomat, csak előbb áruld el, hol az a biztos hely, amit nem találok meg, ha nagyon akarom? – nevetett Kerecse.

– Seholse! – röhögött a beszélgetés alatt közeledő, torzonborz, mocskos alak. – Ottan van előttetek a hús! Tízet léptél vón a lovaddal, oszt belebotlasz! Azér’ fizettem érte, mert nem maratt időm eldugni.

 

 

Hírek

Honlap készítés ingyen

Asztali nézet