MENÜ

Urbánszki László

Fegyver csörög

Anno Domini 1242

A regény első fejezete

 Urbánszki László: Fegyver csörög (Anno Domini 1242) borító

Prológus

Leopold osztrák herceg 1230-ban elhalálozván, utóda fia, Frigyes, az utolsó Babenbergi, lett, akinek nyugtalan, civakodó és zsarnok természete mindenfelé kellemetlenséget, viszálykodást, sőt nem ritkán komoly harcokat is váltott ki. Ennek volt tulajdonítható, hogy ez időtől fogva az osztrák és magyar határokon a régi villongások újból kiújultak, amelyeknek folyamán hol osztrák portyázó hadak törtek be Magyarországba, hol magyarok Ausztriába. Az első határsértést az osztrákok követték el, amidőn 1230-ban Vasmegyébe törtek be, de Türje Dénes ellenük indíttatván, hamarosan kiverte a garázdálkodókat.

Endre (II. András) különösen azóta nagyon haragudott Frigyes osztrák hercegre, amióta az az ellene és Béla fia ellen lázongó magyar főurakkal paktálva közvetítőként lépett fel, hogy II. Frigyes német császár hivassék meg a magyar trónra. Ezért Endre csak az alkalomra várt, hogy a kölcsönt visszafizesse osztrák szomszédjának…

… Endre előbb Stiriába, majd Ausztria Lajta melléki részébe tört be, mindkét helyen nagy kárt és pusztítást vivén véghez…

… Frigyes az 1235. év nyarának elején betört Zala megyébe, ahol nagy rablást és gyilkolást vitt véghez. De Endre sem késett és még július havában Kálmán fiával együtt lóra pattanva, visszaadta a kölcsönt, betört Ausztriába…

… Most aztán a két fejedelem kibékült egymással olyanformán, hogy Frigyes a békét nagyobb pénzösszegen megvásárolta.

 

Béla… Frigyes osztrák herceg meghívására csekély kísérettel Hainburgba ment. Itt aztán a „jó” rokon és szövetséges mindjárt kimutatta a foga fehérit. Mindenek előtt követelte tőle, adja neki vissza azt a 9000-10.000 márkányi összeget, amelyet neki 1235-ben és 1236-ban atyjának, II. Endrének a megvásárolt béke fejében fizetnie kellett. Annyi pénze Bélának nem volt s így szorultságában neje minden aranyát, ezüstjét, drágaságait adta oda, amelyeket Frigyes mindössze 2000 márkába számított be, bár azok sokkal többet értek. A még hátralevő összeg biztosítására a szerencsétlen királynak országa három megyéjét, Mosonyt, Sopront és Locsmándot kellet lekötnie, amely megyék várait Frigyes nyomban meg is szállotta. Csak ennek megtörténte után, s miután Béla vállalt kötelezettségeinek teljesítését esküvel is fogadta, engedte ki a gonoszlelkü Frigyes Bélát és családját karmai közül.

 

És akadt elég gazember, aki jónak látta az alkalmat, hogy a zavarosban halászva, rabolt holmival öregbítse vagyoni állapotát… Pozsony vidékén Frigyes osztrák herceg garázdálkodott abban a hiszemben, hogy most már Magyarországnak úgyis vége.

Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme.

 

… „Az utakat és ösvényeket fű és bogáncs lepte be.” Az elvadult puszta tájon vadállatok és gonosz emberek vették át az uralmat. „A ragadozó farkasok, mintegy az ördög barlangjából, nagy számmal bújtak elő s az emberi vért szomjazva ragadozták el a csecsemőket s magukat a fegyveres embereket is.” (Rogerius mester Siralmas Éneke)

De voltak még kegyetlenebb ragadozók is, emberek, akik az uratlan földön rablásra, egymás pusztítására törtek. Élükön megint az osztrák herceg járt, tűzzel-vassal pusztítva Pozsony vármegyét.

Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet/Osztrák és cseh háborúk

… Az ország nyugoti vidékein, melyek aránylag kevesebbet szenvedtek, Frigyes osztrák herczeg gyújtotta fel a háború lángját. Nem elégedve meg a három megye kicsikarásával, Magyarország romlását Pozsony vidékének elfoglalására akarta felhasználni…

Nagy Képes Világtörténet: A mongol invasio.


1. fejezet 

Az üszkös falak fölé húzott friss zsúptetők azt mutatták, hogy 1242 áprilisában Pozsony városa már kiheverte a mongolok dúlását. Kiheverte, de akiknek rokonait felkoncolták vagy rabságba hajtották a keleti fenevadak, annak arcát ritkán derítette föl mosoly. Felépítették a házakat, megművelték a földeket és rettegték a jövőt. Rettegték, hisz a fenevadak itt tanyáztak az országban, és ha úri kedvük úgy tartotta, megdúlták bármelyik vidéket. Pozsony várával nem bírtak a keleti könnyűlovasok, bár a várost felprédálták, de bármikor visszatérhettek nagy ostromgépekkel, amelyekkel bármely erősséget elfoglalhatták. Nem kis véráldozattal, sokszor évek alatt, de megbirkóztak minden védművel. Tudták ezt a megye urai és az egyszerű nép is, de reménykedtek. Ki abban, hogy Isten megsegíti, ki abban, hogy megint szerencséje lesz. Egyikük fürge lábában hitt, mások az erejükben. Nemrégiben jött a bizonytalan hír, hogy a vágott szemű lovasok visszahúzódtak keletre, mint valami áradás után medrébe visszatérő folyó, mely iszap helyett bomló halottak ezreit hagyta maga után.

Az emberek nem mertek megbízni a hír igazában. Az ördögi ravaszságú mongolok, kiket akkoriban tatároknak neveztek, gyakran vezették tévútra az ellenük támadókat, seregeik sokszor megfutottak a csatából, majd véresen visszavágtak a botor üldözőkre. Otthagyták a reménytelenül ostromlott várakat, majd napokkal, hetekkel később visszatértek, és halomra ölték a vígadókat. Egész seregük tudott pisszenés nélkül megbújni akár napokon át, és kilőtt nyílvessző sebességével lecsapni, ha eljött az idő. A pozsonyiak nem bíztak a hírben, de azért reménykedtek.

 

Hont-Pázmány nembeli Ehellős volt Pozsony vármegye első embere, a comes comitatus, a megyés[1] ispán. Béla urat védve szerezte sebeit a tavalyi évben, majd végigkísérte a királyt egészen Pozsonyig, a saját katonáit adva védelemül. Itt érte a királyt Frigyes herceg meghívása, és a szerencsétlen hainburgi vendégség. Ehellős, akit Achillesnek is neveztek a latint beszélő és olvasó kevesek, nap, mint nap huzakodott az osztrákokkal, és annyira sem hitt nekik, mint egy vásári lókupecnek, de megbízott bennük… akkor még.

Átment ahhoz a vaddisznóhoz, elvesztette a nála lévő hadipénztárt, az asszonyok ékességének legjavát, és három gyönyörű vármegyét. Azután Segesdre ment Kálmán hercegurat búcsúztatni, majd áttörtek a tatárok, menekült délre… mozgalmas élete van szegénynek, pedig mennyire szereti a nyugalmat! Nem úgy, mint az apja, aki még ezeket a vészterhes időket is élvezte volna. Nőcsábász volt a Jeruzsálemi[2], csaták és lakomák bajnoka, igazi bővérű férfi, mint Kozma öcsém… és jó hadvezér, nem úgy, mint Béla király úr. Bár a királynak nem kell hadvezérkednie, hisz vannak arra hivatottak, akiken az ördög sem vehet erőt: mint Tomaj Dénes, Geregye Pál, Ákos Ernye. Kálmán herceg és Csák nembeli Ugrin érsek is mesterei voltak a harcnak, a mongol azonban túl nagy falatnak bizonyult. Belehaltak mindketten… Tomaj is, és még számtalan sokan a legjobbak közül. Nyugodjanak békében! Batu katonái mások, mint a kunok vagy hajdan a besenyők lehettek. Fegyelmezettek, bátrak, és nem vitatkoznak a felettesükkel! Nem úgy, mint velem az enyémek!

Ehellős nagyot sóhajtott, mert pontosan ez várt most rá, az osztozkodás, a kibúvó keresés. A magyar urak nem szeretnek parancsszóra csatába vonulni, ugyanakkor a felderítői jelentették, hogy sok a mozgás az osztrák oldalon. Mintha valamire készülnének.

Frigyesnek tudnia kell, hogy, ha mi nem vagyunk, rázúdult volna a tatár iszonyat, de úgy kívánja a hatalmat, mint szomjúhozó a vizet, mint haldokló az utolsó kenetet. Kikanyarintja a maga részét a magyarok országából, és nem érdekli, hány sebből vérzünk. Viszont, ha ők készülődnek, akkor nekünk is azt kell tennünk, nehogy meglepetés érjen! Időben felkészülünk, hatékonyan, fegyelmezetten lecsapunk, és megmutatjuk…

Lecsapunk?

Megmutatjuk?

Ezzel a fegyelmezetlen csürhével? Soha! Bezzeg az ellenfél, ha mongol, ha osztrák, ők hallgatnak a parancsra! Egységes vezetés, összehangolt műveletek, ez a siker titka! Gondolta sokadjára ugyanazt. Ezzel nyertek a mongolok, ez a jövő útja! Mit sem ér az egyén hősiessége, ha a csapat együtt nem tud cselekedni, márpedig az gyakorlás nélkül nem megy.

Ezért is hívta össze a birtokosokat. Ő volt egy személyben a megyés és a várispán, a comes castri is. Alá tartoztak a megye várjobbágyai és várnépei, vagyis a hivatásos katonák, de szerette volna, ha a szerviensek, a köznemesek hadereje is velük gyakorlatozna. Nekik csak a király hívására kellett hadba szállniuk, de Béla úr távollétében a képviselőjének, a várispánnak is engedelmességgel tartoznak, legalábbis Ehellős így gondolta.

Nincs idő a legfőbb hatalomhoz futkosni, kéretni magukat, hisz ők is mindent elvesztenek, ha betelepszik a német! Régen rossz, ha csata közben jönnek megkérdezni, mit kell tenni, amikor meghallják valamelyik kürtszót! Ennél már csak az a rosszabb, ha vakon, a maguk esze után hadakoznak!

A vendégek fegyveresei a váron kívül csoportosultak, jókedvű kurjongatásuk behallatszott a keskeny ablakon. Ehellős gyanakodva nézett le a résen, de nem kellett aggódnia, uraik keményen kézben tartották a virtuskodó mileseket (harcos, vitéz). A jókedvet nem a boroskorsókból merítették, az mindenkiben odabent buzogott. Csata ide, halál oda, ha a férfi meglát egy ringatódzó csípőt, ingvállból kidagadó keblet, máris mutogatja, mennyire különb legény ő, mint a többi. Az összes szolgálólány a tér körül vagy az ablakokban mosolygott, kacagott vagy másként kellette magát, de a leggazdagabb polgárlányoknak is olyatén dolga esett, melyhez többször is el kellett suhanniuk a páncélosok, láncingesek és bőrvértesek mellett. Lehetőleg olyan közelségben, hogy buja keleti kencéktől, vagy a friss fürdéstől illatozó testüket megérezze a sok dalia, akik nem átallottak másra figyelni. A hajnalban még unottan ténfergő katonák csoportja mostanra izmaikat feszegető suhancok gyülekezetévé vált a sok felhevült leánytest illatától, látványától. Ehellős valamennyire megnyugodott. Bátor, félelmet nem ismerő ember volt, mindamellett okos és megfontolt. Meg akarta védeni szűkebb hazáját, Pozsony vármegyét az ellenségtől, és ebben nem valamiféle lángoló hazaszeretet vezette, hanem a jól felfogott érdek, hisz a sajátjáért harcolt. Frigyes herceg nem fogja meghagyni az ispáni méltóságban, sőt, talán a nemzetség birtokaiba is beletelepszik, hisz régi ellenségek voltak. Magát és övéit védte, nem álmokat kergető idealista volt, hanem harcedzett veterán, a muhi csata győztese. Győztese, mert él, és aki veszített, az halott, gondolta sokadszorra. A megtermett, nagydarab férfi sziklaszerű arcát mosoly derítette fel, mert megpillantotta Emesét, távoli rokonát, amint kihúzott derékkal, senkire sem pillantva, a tér közepén beszélgető alvezérek között vágott át. Ehellős alig hitt a szemének.

Hogy kipendült ez a gyerek! Hiszen nemrég még kislány volt! Mennyi lehet most… tizenhat? Repül az idő, és ha jól tudom a Csákoknak három fia, számos rokona is ott tipródik odalent, és töri össze magát, ha meglátja ezt a fennhéjázó fruskát! Nagynevű nemzetség, érdemes lenne valamelyikükhöz adni ezt a lányt. Ügyes gyerek, nagyon ügyes, tudja, mit akar! Így kell, ha valaki igazi Hont-Pázmány, még ha csak a Csekészy ágáról való is!

A büszkén vonuló kis hölgy előtt széles utca nyílt, nehezen fölerőszakolt sisakokat téptek le, és izzadságtól csatakos fiatal férfiarcok derültek mosolyra.

Odalent minden rendben, most lássuk a nagyragadozókat, a magam fajtáját! – gondolta magában Ehellős, és belökte a nagyterem ajtaját. Odabent várták Pozsony vármegye nagyobb nemzetségeinek tagjai és minden jelentősebb szerviense, akik elcsitultak, amikor az előkelő nyugalommal bevonuló alakot meglátták. Utat nyitottak neki a pulpitusra, és tisztelettel köszöntötte mindenki, akire ránézett.

– Uraim! Pozsony megye határán ott tülekedik Frigyes pohos, sörivó népe – kezdte indulattal beszédét. – Alig takarodott ki a mongol, máris itt az újabb dögevő a határainkon! Kizsarolták jó urunktól Locsmánd, Moson és Sopron megyéinket…

– Odaadta gyáván, mert nincs a pucájában vér! – Nagydarab, vörös fejű ember szólt közbe, és Ehellős megállt a beszédben, mindkét karját a feje fölé emelve, hangosan kiáltotta:

– Megkövetem az urakat, de kérném tiszteletben tartani, hogy most én beszélek! Ez az egyik! A másik, aki Béla urunkat tiszteletlenül megszólni merészeli, annak nincs itt helye! Hol voltál, Simon öcsém, amikor én Béla úr oldalán verekedtem a Sajó mellett? Tán a pucádat erősítetted valamelyik szolgálólányban? – Bizonytalan nevetésféle hallatszott az eddig csöndben álló nemesek között, majd Ehellős folytatta. – Valamikor, még a tatár horda bejövetele előtt, én nevettem legjobban a királyon, és eljöhet még az idő, amikor újra nevethetünk, keresztelőt ünnepelhetünk a szomszéd várban, de ez nem most van! Nem akarok arról beszélni, mennyi ereje van vagy nincs a királynak! Nem tőle veszik el a földet, hanem a Csákoktól, a Szentgyörgyiektől meg az Abáktól, de a szervienseket se hagyják békén! Birtokaitok királyi földek, amit jogosan vesz vissza Frigyes, ha ő ül a trónuson!

– Nem addig az, comes uram! – kiáltott egy idősödő, de még erőteljes ember, Moksa fia Péter. – Immáron kereken húsz esztendeje annak, hogy András királyunk kimondotta, és arany pecsétjével (Aranybulla) szentesítette, hogy a szolgálatért kapott birtok elidegeníthetetlen, tőlünk azt senki vissza nem veheti! Ugyanúgy, mint a Hont-Pázmányokét sem! Ezért is kaptunk az Úr 1232.-dik esztendejében szolgabírákat, hogy vigyázzanak a jogainkra! Csak hát, a magadfajta nagyurak azt hiszik, hogy a világ olyan, mint őseink idejében: minden föld a királyé és a nemzetségfőké! Ugyanolyan szabad emberek vagyunk, mint tenmagad, nagyúr, bár kisebb földön gazdálkodunk. A vérünket ontottuk a földért, tőlünk ezt senki el nem veheti…

– … mondotta a magyarok uralkodója! De ez vajon igaz akkor is, ha a trónuson már löttyedt seggű osztrák terpeszkedik? Őnáluk más rendszer van, és meglásd majd, hogy addig csűrik-csavarják a törvényt, amíg ki nem forgatják a magyar kisbirtokosokat a földjeikből! A németeknél nem a király, hanem a nagybirtokos adja a földet a hűbéresének! Mondom, a hűbéresének, aki hozzá hű, nem a királyhoz! Tehát, a herceg visszaveszi a királyi földeket, majd kiosztja a bárói között, akik ezért hűséggel tartoznak neki, a bárók pedig továbbadják az őket híven szolgálóknak! A szerviens, aki a magyar királynak tartozik szolgálattal, nem maradhat meg birtokaiban osztrák uralkodó alatt, de ugyanez áll a kis nemzetségekre is. Miért ne venné el azt, amit elvehet? Mert jó a szíve? Mert szereti a magyarokat?

– Nem biztos az, hogy elveszi! Ha hűséget esküszünk neki vagy a báróknak, meghagy a birtokainkban, csak a nagyurakéba telepszik be! – szólt közbe hátulról egy vékonydongájú, jólöltözött nemes.

Ki az anyja kínja ez a nagypofájú, okoskodó barom? Ehellős büszke volt rá, hogy minden nemest ismer a megyében. Gyerekkorában hónapokig magolta a címereket, a neveket és a rokonságot. Ha tévedett, megvesszőzték. Megvan, valami Aba rokon, a Kompoldy ágból… Pál, és a taljánoknál tanult!

– Pál uram! – vágott vissza, alig észrevehető szünet után. – Gondolom, jól kitanultad odakint a taljánoknál a dolgokat, és azt hiszed…

– Igenis, a király semelyik országban sem veheti el a nemesek földjét…

– Hacsak nincs rá megfelelő oka! – folytatta dörgő hangon Ehellős. – De most figyelmezzél rám, de úgy igazán, jó uram! Csinos, jól termő földje van az Abák Kompoldy nemzetségének a Morva közelében, ugye? Ha nagyon megkívánná Frigyes valamelyik embere, aki vérét hullatta az uráért, vajon nem találna indokot a herceg? Egymás közt legyen szólva, én találnék! – óvatos röhögés hallatszott válaszul. – De van erre egyszerűbb út is, ha magva szakad a családnak, ha mindenkid meghal egy háborúban, ahol te a lábadat akarod lóbázni, vajon kié lesz a föld? Megmondom neked, barátom, ha én megyek át Frigyes úrhoz, és kieresztem azt a bűzhödt lelkét, akkor az én hű embereim fogják megkapni a legzsírosabb földeket! Nem a láblóbálódzók, hanem akik nem sajnálják vérüket ontani! Érted, ugye? – Feszült csönd, ideges torokköszörülések jelezték, hogy a jelenlévők nagyon is értették. Valahonnan a tömegből egy nyugodt, mély hang meg is fogalmazta:

– Nincs középút, uram, veled, vagy ellened, és balga jószág, aki mást hisz!

– Kiverem onnan a kisbirtokost vagy befogom kapásnak! – folytatta Ehellős, mintha semmit sem mondtak volna, bár az arcára települt kemény vigyor mutatta, hogy nagyon is igaza van a közbeszólónak. – Bős fia Pelsőcnek fogom adni, aki ugyanolyan szerviensként kezdte, mint akármelyikőtök, és most szép birtok gazdája!

– Mert téged szolgál, amíg mi a királyt! – Moksa fia Péter nyakas, kemény ember volt, nem hagyta a maga igazát. – Nekem nem kell másnak a földje, elég nekem az, amit kiérdemeltem. Az én apám ott harcolt Szentföldön a királlyal, én Halicsban ontottam a véremet, ezért kaptuk a birtokunkat. Szívesen verekszem az oldaladon, mert jó vezér vagy, de nem a szolgád, hanem a vitéztársad akarok lenni. Amíg egyenes gerinccel állhatok a világban, és csak a király úrnak tartozom meghajolni, jobban oda tudok csapni! Keményebb a magányosan álló fa, uram, mint az, amelyik a nagyok árnyékában ácsingózik!

– Nem veled van bajom, Péter! Ti harcoltok, véreztek, és megvéditek a földeteket. Az, hogy Béla úr vagy az én szolgálatomban teszitek, olyan mindegy, ha a kardod élét az osztrák felé fordítod! Azokkal van a baj, akik félre akarnak állni, kívülről nézelődni, aztán a győzteshez törleszkedni! A Mindenható kegyelméből földbirtokunk, vagyonunk és hatalmunk van, de mindezt elveszíti az, akinek nincs ereje megvédeni. A gyenge nem méltó a nemességre, akinek nem kenyere a verekedés, az válasszon papi pályát vagy kereskedjen, de mindenképpen álljon félre, és hagyja harcolni azokat, akiknek van vér a pucájában! – hajolt meg Simon felé. – Megvédjük, amink van, és kitakarítjuk otthonunkból a tohonya osztrák népséget! Mozgás van a határon, és a nyakamat tenném rá, hogy ha a szomszéd megbizonyosodik arról, hogy végleg eltirhult a Tündöklő népe, ránk fog jönni! Náluk nem ölték halomra a legvitézebb nemeseket, nem égették föl a megyét, mint Pozsony vármegyében! Erősek, és bíznak magukban! Mi toporgunk, ők menetelnek, mi megbeszéljük, ők végrehajtják a parancsot. Náluk Frigyes herceg parancsol, aki jó hadvezérnek hiszi magát, pedig csak egy felfújt disznóhólyag, amiben benne hagyták a pisát! – ezúttal őszinte, durva röhögés töltötte meg a hatalmas termet, és Ehellős gondosan kivárta, amíg kivigadják magukat, csak utána folytatta: – Nálunk én fogok parancsolni, és tudjátok, hogy bennem bízhattok. Bár néha én is felfújom magam, de belőlem nem dől a pisa, mint a sörivó osztrák barmokból, mert becsületes magyar bort iszok! – újabb röhögés után folytatta. – Amiben az osztrákok többek, mint mi, az a fegyelem, és szégyellnivaló, hogy bármiben is különbek, mint mi! Ezért kell nekünk is együtt gyakorolni, rendesen megtanulni a kürtjeleket, fegyelmezetten fordulni, előretörni és visszavonulni a lovassággal, magyarán: gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Másként nem lehet megszerezni a tudást! Ti adjátok az embereket, én állom a kosztot. Lakomára ne számítsatok, de éhezni senki sem fog! Házra nem lesz szükségünk, mert a szabadban alszunk. Kozma öcsém magára vállalta a könnyűlovasságot, és ha valaki méltóbbnak érzi magát, az jöjjön mellénk, és tanítson! Nem vagyok szégyenlős fajta, ha megmutatja, hogy mit tud, és hasznom van belőle, megfogadom! Verjük ki ezt a pohos bandát, de azt se bánom, ha csapra verjük őket! Hadd folyjék az osztrák vér és pisa bőséggel!

***



[1] A megye kinevezett vezetője, a frank eredetű grófi cím magyar megfelelője.

[2] II. András ragadványneve. Használatos volt még a Lovag is.

 

 

Szelíd, párás fényben úszott a mocsaras táj. A bárányfelhőkkel tarkított ég alatt harsogóan zöldellt a rét és a nádas. Kövér csigák melegedtek a lapulevél-óriások mellett, és nagyhangú nádirigó hívta leendő párját a nap sugaraiban fürdőzve. A könnyű szellő meg-meglibbentette a közeli nádas leveleit, a nagy fűzfa odvának sötétjében aludni tért a nesztelen röptű macskabagoly. Bőséges éjszakai zsákmányát a begyéből tálalta fiókái elé, fölötte a mókus odvában ébredeztek a kövér, vaksi kölykök.

A mocsárba bújt Benefalva fölött napok óta derült volt az ég, és már délelőtt ingujjra vetkeztek azok, akik munkával szerették köszönteni a napot. Az odafönt keringő rétisas unottan tekintett a meg-megcsillanó vizek, a nádas ölelésébe fogott falura, mert számára ott nem termett zsákmány. Lassan egy éve már, hogy a mongolok elől a nádasmélyi Pogány-szigetre menekültek az itteniek, és csak nemrég óvakodtak elő rejtekükből. Nem akartak felégetett falujuk rosszemlékű helyére visszaköltözni, inkább az újjáépített templom környékén húzták fel a házaikat. Benedek atya, az öles termetű pap már akkor a régi hévvel ostorozta a bűnösöket, amikor még csak térdig értek a vaskos vályogfalak. Főleg a részegeseket szerette megróni a falu népe előtt, talán azért, mert ő maga is osztozott nyájával ebben a bűnben. Magáról nem szokott említést tenni, de a nyáj elnézte neki ezt az aprócska gyengeséget. Nem azért, mert szent férfiú lett volna, hanem mert szerették. Jó és szorgos ember, tisztességgel dolgozott a földjén, senkinek sem termett olyan szép káposztája, mint neki. Lelket tudott önteni a csüggedőkbe, és nem létezett olyan baj, ami kedvét szegte volna. Ő győzte meg a falut, hogy a tatár hordák végleg hazamentek. Hajdani szemináriumi társa hozta a hírt, aki Esztergomban élte túl a dúlást.

– A Mindenható hazazavarta őket dögletes szagú keleti pusztáikra, ott hágják asszonyaikat meg a lovaikat. Mikor, melyik esik kézre! – dörögte lelkesen a vasárnapi misén. A jó pap szerette megfűszerezni a szentbeszédeit, főleg, ha előző este felkereste Lados kocsmáját, azzal a jól bevált indokkal, hogy szüksége van Isten nedűjére a másnapi szentbeszéd átgondolásához. Régi ivótársa, Sánta Máté már a pokolra jutott, de néhány pohár bor után könnyű találni cimborát. Hazafelé aztán, amíg bajtársai valami szende szűzről daloltak, ő a másnapi beszéd bonyolultabb részeit bömbölte bele a hajnali csöndbe. A szorgosabb népek erre szoktak fölkelni, mert tudták, hogy közeledik a hajnal, ideje indulni a földekre. A pap ugyanis hatalmas darab ember volt, sok idő kellett neki ahhoz, hogy elérje a borivásban a hazamenős mennyiséget.

Benedek atya tanácsára a bátrabbak már márciusban, a kikelet havában elkezdték az új házak építését, elfoglalták a legjobb, magasabban fekvő helyeket, így az óvatosabbak a mélyebb, vizesebb részekre szorultak. Az újak a mordvin harcosok[1] lelkesen tanulták az essői, zádori menekültektől a nyáron hűvös, télen meleg veremházak építését. Néhányan a megszokott jurtával is próbálkoztak, de ezt Lados, a katonaviselt kocsmáros és Örkönd apó, a falu két vezetője nagyon ellenezte:

– Az kéne csak – magyarázta Lados –, hogy pusztalakó micsodákban lakjatok, amikor ti a Tiszántúlról menekültetek hozzánk, mert megijedtetek a vágott szeműektől. Miklós úr, az udvarispán jót röhögne, ha meglátná, aztán elrekesztene a legmélyebb pincéjében, és tüzes vassal alaposan kifaggatna. Ti csak ne válogassatok, akinek takargatnivalója van, az ne különcködjön! Erről jut eszembe! Hallottam ám, hogy egymás közt a régi neveteket használjátok! Ha egy idegen meghallja, hogy a jó magyar harcos név, a Kerecse helyett Konaknak szólítjátok ezt a bajszost itt – mutatott a vigyorgó férfira –, rohan Miklós úrhoz, aztán jutalomért telisusogja a fülét. Az se megy, hogy Somocska asszony Adazt szidja, amikor részegen támolyog haza a kocsmámból. Adaz most már Acsád, Drakó pedig Berény! Szép neveket választottatok, éljetek is vele! No, visszatérve a költözésre, én vagyok a legjobb házépítő, majd én elmagyarázom nektek a fortélyokat. Nem számítok fel érte sokat, ráadásul az árát ráérünk később is megbeszélni!

– Ráérünk azonnal is, de ne fáradj, mert a faluból bárki segít, főleg, ha beállunk mellé dolgozni okítás közben. – Kerecse, a mordvinok félszemű[2] vezére jót mulatott Lados próbálkozásán. – Jó ember vagy, Lados, de kapzsibb, mint egy szaracén pénzváltó. Tán olyan kardossá vált Borika asszony, hogy hozományt kell vinned a házasságba? Hallottuk ám! De, ha már szóba került a kapzsiságod, vagyis… a kereskedési tudásod, a tanácsodat szeretnénk kérni egy dologban!

– Remek ötlet! – Lados is vigyorgott. – Az én Borbálám nagyon kedves asszony, csak hát megvan a maga akarata, egészségesebb félreállni az útjából, ha valamit elképzelt! A házasságot egyelőre nem képzelte el, ez a veszély nem fenyeget, de vannak más dolgok amiben… de ezt hagyjuk! Beülünk énhozzám, bort teszek az asztalra, hogy élesítse az elmét, és megbeszélhetünk bármit!

– Ördögadta kupece! És utána kifizetjük azt a bort is, amit te fogyasztottál!

– Krisztus úr koporsóját se őrizték ingyen, de nem akarok kicsinyes lenni! Ha tisztességgel fogyasztotok, akkor nem kérek a tanácsadásért semmit… vagyishogy nem sokat! – Kerecse válasz helyett az égre emelte egyetlen szemét.

 

Rövid idő múlva ott ültek Lados félkész háza előtt a kényelmes rönkasztalok mellett, ami fölé már nádtetőt is húzott a szorgalmas kocsmáros, mert valaki az erős napsütésre panaszkodott. Később dörzskővel átcsiszolta a hasított rönk lócákat, nehogy szálka menjen a vendégek fenekébe, ezután mázas cserépedények után futkosott, majd a falu dolgában kellett intézkednie, így a félkész paticsfalakat már ellepte a gyom, mire folytatta az építést. Amikor megkérdezték, miért a háza építése kerül az utolsó helyre az intézendők sorában, csak vonogatta a vállát, vigyorgott, magában pedig ezt gondolta:

Az egyik munka hozza a pénzt, a másik meg elviszi. Melyiket kéne csinálnom?

 

– Mint tudod, az én népem pásztorkodni szeret – kezdte Kerecse, miután leöntött a torkán egy iccényi bort –, a környékről már minden marhát összeszedtünk, mégis a három tucatot se éri el a jószágok száma. Tíz év kellene, hogy annyira felszaporítsuk, hogy ennyien megéljünk belőle, de addig felkopik az állunk. Vakon nekivágni a világnak és keresgélni, nem szerencsés. Tudsz segíteni?

– Tudok hát! – vágta rá Lados. – Fogyasszatok addig is bátran, töltök is, nehogy… aztán megkérdjük Leventét, aki jó ideig odakint a pusztában bujkált, mert a legutóbbi veszekedésük közben Gyöngy a hírhedt tőrével akarta ledöfni. Jó szemű legény és annyira nem szokott ő menekülni, hogy észre ne vegye maga körül a dolgokat. Mesélt valami idegen pásztorokról, de nem igazán figyeltem rá.

– Nem mondod? – nevetett Kerecse. – Hisz olyan jól megvoltak, mint két galamb, mit tett az a bolond, hogy ennyire elfajult a hajdani híres szerelem?

– Azé a bolondé a falu legszebb teremtése, mégis örökké más kertjében kajtat, de mesélje el ő maga. Ili! – kiáltott a helyre kis borzas lánykának, akinek amolyan apja-féléje volt, lévén annak a Borbálának a lánya, akivel éjszakáit töltötte. – Fussál hamar Leventéért, üzenem neki, hogy fontos dologban kérnénk a tanácsát!

– Alaptalanul féltékenykedik! – magyarázta kicsivel később, vöröslő arccal a bajuszos, jóvágású fiatal férfi, akit kissé megviselt, hogy asztaltársai is hallhatták, milyen útravalóval engedte el a felesége:

„ Nem bánom, ha annak a haszonlesőnek a vagyonát szaporítod, de meg ne lássalak valamelyik essői céda körül, mert kiszedem azt a kacsingatós szemedet!”

– Egy ártatlan beszélgetést értett félre legutóbb, csak bátorítóan átkaroltam a vállát Rózsának, amikor az őt ért szenvedésről mesélt nekem.

– Úgy hallottam, hogy már neki is vetkőztél? – röhögött Kerecse.

– Melegem volt, vagyis megmutattam neki az egyik régóta kínzó sebemet…

– Azt kereste a nadrágodban? Mert, hogy ott kutakodott! Hallottuk ám!

– Ezt rosszul hallottad, és mostanra már meg is győztem róla az én aranyomat! – arcát boldog mosoly derítette föl. – Olyannyira, hogy őszre jön a baba! Nem kéne felbolygatni a sebeket, emlegetni azt a kínos esetet, hisz egy várandós asszonykáról van szó!

Kerecse lehúzta a borát, majd közelebb hajolt az ifjúhoz:

– Csak úgy, egymás közt! Hogy a csudába szeretnek annyira a nők, hisz merő sebhely a fél arcod? Erden csúnya munkát végzett rajtad![3]

– Tudja a rosseb, de mindegyik azt simogatja meg először, aztán meg lent, ezt a dombot – markolta meg a nadrágját jócskán kiduzzasztó férfitagját Levente. – Én nem is teszek semmit, csak valahogy úgy alakul!

– No, de nem ezért hívtunk! – legyintett elkomolyodva Kerecse. – Hallom, hogy szétnéztél a környéken, hátha tudsz nekünk segíteni? – Levente érdeklődve hallgatta a mordvin vezért, és felderült arccal felelte:

– Kicsit megkergettek az utolsó összekapásunk után a pusztában, mert olyan hirtelen kellett útnak erednem, hogy nem volt nálam az evőkésemen kívül más fegyver. Odakint, távolabb a nádastól – intett bizonytalanul kelet felé – szomorú állapotok vannak! Alig látni embert, vagy ha igen, akkor az rabló vagy olyan éhes, aki bármit megtenne, hogy ehessen. Szóval, úgy megkergettek, hogy jó ideig hajtottam a lovamat a Tisza felé, és el is kapnak, ha nem találom meg azokat a pásztorokat. Én feléjük menekültem, ők meg vonalba álltak megfeszített íjakkal, aztán lőttek. Nagy kedvem támadt visszafordulni, de jobb, hogy mégsem tettem, mert nem rám céloztak, hanem a mögöttem jövőkre. Szépen, komótosan, egyszerre csak egy embert szedtek le, aztán vártak egy gondolatot. A harmadik halott után hitték el végre az üldözőim, hogy rossz irányba haladnak, és visszafordultak. Ekkor aztán elibém is elengedtek egy vesszőt, amit szépen kihúztam a földből, aztán kantárszáron vezetve a lovamat, vissza is vittem a gazdájának.

– Áldjon meg az új Istenem! – Kusdi, aki társaival együtt még csak egy éve keresztelkedett meg, türelmetlen volt. – Mondd már, hogy mit őriztek? Kecskét vagy mocsári teknő…

– Olyan gyönyörű marhákat, amiket csak odahaza láttam! Hatalmas szarvú szürkéket, és annyi volt belőlük, hogy majd a szívem hasadt meg! Ha addig élek is, szerzek abból a gulyából! Már akartam is szólni nektek, hogy nézzük meg, csak hát Gyöngy mellett nem annyira egyszerű! Beszél annyit, meg az alaptalan féltékenysége is ugye…

– Magyaroknak szürkemarha? Nem kunok voltak? – Kerecse ismerte a magyar marhákat, és le is nézte a gazdáikat a kistermetű állatokért.

– Jászoknak nevezték magukat, de sokat nem faggatóztam, örültem, hogy elengedtek maguk mellett.

– No, barátom, ha neked is tetszett az a jószág, akkor reggel elvezethetnél engem, Acsádot, meg…

– … jól alkudó kocsmáros barátodat, aki ezúttal elkísérne benneteket! – ajánlkozott Lados. – Megnézném azt a népet! Hallottam róluk még Kunországban. Olyasféle segédnépe a kunoknak, mint ti a tatároknak. Biztosan megszöktek uraiktól, elegük lett a martalék szerepből, mint ahogy nektek is. Nagyszerű íjászok, és nem akkora vademberek, mint a kunok. Megnézném, milyen lehetőségek adódnak egy magamfajta szerény kereskedőnek?

– Itt hagynád az imádott kocsmádat? Ki fogod bírni nélküle? – Kerecse vigyorgott a kocsmáros lelkesedésén.

– Ha lehetek őszinte, barátom – kezdte Lados, és hangja szokatlanul komoly volt. – Tényleg szeretek pénzt keresni, bort árulni, de néha muszáj mást csinálni, mert… mit tudom én, hogy miért, de a férfiembernek kell némi kis változatosság. Kecskevárost felégették, sehol egy kocsma, ahol verekedhetnék, kezdek berozsdásodni. Borika kézben tartja itthon a dolgokat, Ili is segít neki! Ilinek meg Urba, aki örökké körülötte sündörög. Nem lesz gond, amíg távol leszek!

 

Másnap hajnalban indultak; a négy mordvin, Lados és Levente, Kerecse vezetésével. Ladost öleléssel búcsúztatta Borbála, Levente nagyon csendes volt, sürgette a többieket.

– Menjünk már, haladjunk, mindjárt dél, és még el sem indultunk!

Kerecse lustán a vöröslő ég alja felé legyintett:

– Még a nap se kelt föl, testvérem, de sietős, talán…

– Nincs talán… végigbőgte az estét, átkozott féltékenység! Köpjetek szembe, ha bármi rosszat tennék! Mármint… értitek, ugye! Komoly családapa vagyok… leszek ősszel, eszembe se jut, hogy bárkivel…

– Hacsak nem kényszerítenek! – bólogatott bölcsen Lados. – Én is így érzek, barátom! Borika említette az este, hogy végigszagol, amikor megjövök, tehát hazafelé megfürdünk valahol, aztán vágta, hogy büdösre izzadjuk magunkat!

– Lados bátyám, hogy neked milyen temérdek eszed van! – Levente nagyon okos ember volt, értett a világon mindenhez, de kevés féltékeny asszonnyal találkozott, lévén még csak tizennyolc éves. – Köszönöm az ötletet, nem mintha akarnék bármi rosszat is tenni, de ugye, bármi megeshet! No, de komolyra fordítva a szót: mennyi pénzt szántok rá, hogy csináljuk?

– Nálam négyszáz arany bizantius érték van, aranyban, ékkövekben, a mordvinok összes hadizsákmánya. Elég négyszáz marhára, de őszintén mondom, hogy félek ennyi pénzzel utazni!

– Botorság is lenne! – emelte meg a könnyű vászonnal letakart kosarat Levente. – Ez a galamb bárhonnan hazatalál. Elég annyi értéket magunkkal vinni, amennyivel komolyan vesznek minket, a többit pedig elhozza majd egy erős harcos csapat, mondjuk tizenöt valamikori katonád – fordult Kerecse felé –, Gyöngytől megkapjátok az én vagyonomat is, amely hetven aranyra rúg. Átokverte oktatóm[4], Erden, akinek tudását és nála lévő vagyonát is örököltem, tanította nekem ezt a fogást.

– Okos gondolat, egyetértek veled! – veregette meg Levente vállát Lados – Negyven arannyal én is beszállok, de figyeld a szavam Kerecse! Éhínség van, nincs mit enni az embereknek, irdatlan ára lesz a marhának, ha egyáltalán szóba állnak velünk a jászok. Örüljünk, ha háromszáz jószághoz hozzájutunk!

Visszahordták rejtekhelyükre a súlyos bőrzsákocskákat, amiben a pénzt őrizték, és az öt férfi elindult. A falu szélén a sápadt Gyöngy lépett elő, de nem szólt semmit, sőt rá sem nézett Leventére. Akkor se emelte föl a fejét, amikor a férfi lováról leugorva hozzászaladt, csak szótlanul megölelte férjét. Rövid idő után, még mindig szótlanul, kis erőszakkal lefejtette magáról Levente kezét, tétován elmosolyodott, majd rekedtes hangon mondta:

– Vigyázz magadra! – kezét lapos hasára téve így folytatta: – Én pedig rá! Induljatok, mindjárt megvirrad! Vigyázzon rátok az Örökkévaló Isten! – Utolsó mondatai már mindenkinek szóltak, szemét körülhordozta a csapaton, bólintott egyet, majd határozottan elfordult, és a házuk felé indult.

A nap ekkor emelkedett ki a látóhatár mögül, vakító sugarai a szemükbe ragyogtak. A felébredő szellő megmozgatta a nádas sötétzöld leveleit, beljebb, a mocsárban vadkacsa hápogott, és valahonnan füstszagot hozott a szél. Nem házakban égő emberek húsának bűzét, mint hajdan a tatárok idejében, hanem frissen szedett gallyakét, melyek között néhány nyers is lehetett. Jóízű, életteli illat volt, bár csíphette a férfiak szemét, mert Leventének lopva meg is kellett törülnie. A fiatal férfi harsányan felrikoltott majd vágtába ugratta a lovát. A másik négy és a két málhás ló követte. Sokan fölkeltek már a hajnal beköszöntével, ők az ajtajukban állva, vagy a jószágetetést félbehagyva integettek a távozók felé. Néhányan tudták mire készülnek, a többiek csak úgy barátságból. Öt férfi útnak indult, a többiekre vár a munka, és hétágra süt a nap. A magyarok országában szinte sehol sem vetettek, de Benefalván igen, mert számukra 1242 áprilisában már véget ért a háború.

*

Üres kezüket a magasba tartva közeledtek a pásztorok felé, akik gyanakodva meghallgatták mondandójukat, majd válasz nélkül maguk után intették őket. Fél mérföld[5] után harciasabb külsejű lovasok csapata került elő, akik közül – néhány szót váltva az eddigi vezetőkkel –, heten közrefogták a csapatot, és szó nélkül továbbot intettek.

– Üdvözöllek, barátom! – kezdte Lados a magyarázatot, de az idősebb vezető irdatlan nagyot csördítve a kezében tartott, rövidnyelű korbáccsal, félbeszakította. Ekkor sem szólt, de a korbács nyelét a szája elé tartva csendet kért, kelet felé intett, majd meg sem várva, hogy hallgatnak-e rá, elindult. Lados értett a szóból, némán követte. A többiek is besoroltak utána. Útközben kevés szó esett, csak Lados és Kerecse próbáltak beszélgetni a kísérőkkel, de hasztalan. A körülöttük lovaglók szótlanul meredtek maguk elé, szemük se rebbent. Levente nem próbálkozott, hanem csendesen egy maga korabeli fiatal legény mellé sodródott, sokatmondóan rátekintett, majd elővette és meghúzta a kisebbik kulacsát. Nagyot krákogott, szájából barackpálinka szaga áradt a levegőbe. Szemöldökét felhúzva, kérdően pillantott a jász legény felé, aki mereven előre nézett ugyan, de nagyot nyelt. Levente közömbösen folytatta az utat, majd jó fertályóra múlva lassú, nyugodt mozdulatokkal újra leakasztotta a kulacsot, nagyot kortyintott, krákogott és vigyorogva a legény felé nézett, aki ezúttal elvörösödött. Gyorsabb iramra ösztönözte hátasát, közben közelebb került Leventéhez, és kezét lent, a ló takarásában tartva mozgatta az ujjait. Levente, anélkül, hogy körülnézett volna – ezt megtette már korábban –, kezébe nyomta a díszes alkalmatosságot, majd távolabbra noszogatta a lovát. A fiatal férfi meg- meghúzogatta a kulacsot, sőt megkínálta két társát is. Lados, aki mindig mindenfelé figyelt, magában nevetett. Arcán semmi sem látszott, de gondolatban elismeréssel adózott a legénynek.

Tizennyolc éves vakarék, és már szerzett három cimborát magának. Én csak tátogok, nem jut eszembe semmi, pedig láttam pár dolgot már életemben. Ügyes kölyök, érti azt az átkozott kém mesterséget! – gondolta az élelmes kocsmáros, aki tudta ugyan, hogy a kölyköt két évig tanította a hírszerzés mesterségére Erden, de ezt könnyű elfeledni, ha a fiú hamvas arcára pillantott. Mármint arra az oldalra, ahol nem torzította el a hatalmas seb, amit a mesterével folytatott verekedésben szerzett. – Sebhelyes, de valahogy jól áll neki, abból megítélve, ahogy az asszonyok néznek rá! Szerencsés gyerek, nem szabad sajnálnom tőle, amit megkap az élettől, hisz olyan sokat veszített![6]

 

Mire elértek a több órányi távolságban fekvő táborhoz, Leventének sikerült pár szót váltania újdonsült cimboráival, akik nagyon megörültek, amikor a második, majd a harmadik kulacs is előkerült. Az elől haladó, komor arcú vezér kis idő után észrevette a háta mögött kialakuló vidám hangulatot, de egy bosszús legyintés után rájuk hagyta. Végtére is, nem valami ellenséges követséget kísérnek a kapitány[7] elé, hadd mulassanak a legények. Az sem maradt titokban előtte, hogy a sebhelyes arcú fiatal néhány szót vált az övéivel, ez már bosszantotta egy kicsit, de most sem szólt, inkább vágtába ugrasztotta a lovát. Ekkor már a főtábor közelében jártak, a hátasok bírták az iramot, de a látogatók nem faggatózhattak tovább. Este saját kezűleg korbácsolta meg a fiát, aki a kísérő fiatalok egyike volt, majd vigyorogva meghúzta a magyar barackpálinkás kulacsot, és így szólt:

– A korbácsot kijárt neked, mert nem adtam engedélyt a beszélgetésre, viszont ebből a pálinkából szerezz pár flaskával, mert kedvemre való!

 

Lados volt a választott vezető, ő öltözött a legdíszesebben, ő beszélt a jász vezérrel, a kapitánnyal. Keletiesen túldíszített kaftánt viselő, idősebb férfi volt, sárga prémes csizmában, sok ékességgel a ruháján, fején furcsa, magas süveg. Több rétegnyi selyempárnán üldögélt, de vendégeinek a puszta szőnyegen mutatott helyet. Ravaszul csillogó szemét Lados arcára függesztette, de Levente érezte, hogy őt és a mordvinokat is alaposan megnézte, bár látszólag csak egy unott pillantást vetett rájuk. Kissé furcsát ejtve a szavakat, de beszélte, értette a magyart, és először jót mulatott látogatói színes szóáradatán.

– Ne is folytasd! – vágott közbe, amikor Lados azt kezdte ecsetelni, mennyire jobban jár a jász vezér az arannyal a marhák helyett. – Látom, érted a kereskedés tiszteletreméltó mesterségét, bár azt még el kell magyaráznod, hogy miért kísérnek katonák…

– De, hát…

– Inkább ne szakíts félbe, mert a nyelved bánja! Azt hiszed, nem ismerem milyen nyomot hagy az íjhúr és a kardmarkolat? – A jász hangjából gyanakvás áradt. – A kapanyél markolásakor másfajta kéreg alakul ki! Annak az ártatlan képű kölyöknek az arcán katonaseb van, kard vagy tőr okozhatta. Kémek vagytok, az bizonyos, a kérdés csak az, hogy kié?

Levente hajlongva előre ment Lados mellé, majd a földön elterülve, sírós hangon kántálta:

– Bocsáss meg nagyúr, kegyelmezz nekünk! Tudhattam volna, hogy a te sasszemedet nem kerüli el a származásunk! Az egy napi járásra lévő Benefalván élünk, és amolyan kiöregedett katonák vagyunk. A mongol fenevadak ellen tett szolgálatunkért kapott jutalomföldeket a csapatunk. Királyunk adománya e föld, de minderről megbízottaid is megbizonyosodhatnak, mert pecsétes írásunk van róla. Bocsásd meg bűnös fejemnek, hogy nem hoztuk magunkkal, de óvnunk kell, mert nagyon nagy értéke van számunkra!

– Milyen szolgálatot? Vigyázz, ha hazugságon érlek… ?

A fenyegetően elharapott szavak halált sejtettek, de Levente már megnyugodott.

Ha kérdez, akkor elhitte! Hála néked, ördögi mesterem, ezt kivédtem, innen már egyszerű a dolgom.

– Bocsáss meg, nagyúr, de ha elárulom, főleg ennyi ember előtt, akkor jelentenem kell Béla uramnak, aki szigorúan a lelkünkre kötötte a hallgatást! Annyit elárulhatok, hogy harmincból húszan maradtunk, mire feladatunkat befejeztük, és számosan közülünk súlyos sebekből gyógyultak. Ennél többet nemigen… félő, hogy haragja nem csak ránk… – egészen halkan súgta a jász vezér felé –, neked elmondom, uram, de más nem hallhatja!

– A fene se kíváncsi a magyar király titkaira! – Gargán vezérre nagy hatást tett, amikor Levente egyszerűen le „Béla uramozta” a nagyhatalmú uralkodót, akivel nem szeretett volna közvetlenül érintkezni, sőt, még a figyelmet se felhívni magára, mert bőven akadt rejtegetnivalója. – Mit akartok? Valóban a marháinkra vágytok?

– Így igaz, nagyúr! – esett térdre Lados is. – Tisztes árat adunk érte, jóval a megszokott fölé kínálunk!

– Nincs mit enniük a magyaroknak, az embereim minden nap végeznek néhány orozó gazemberrel, aki nem tud csendesen éhen halni, és a drága marháimra fáj a foga!

– Békeidőben egy bizantius annak a marhának az ára, ami két évnél idősebb, de mi két marháért három aranyat adunk! Nem rossz hiperpyront, hanem régi bizáncit, vagy nyolcvan friesachi dénárt, ezüstrudat, aranyholmit! Egy márka ezüst[8] 240 ezüstdénárt vagy hat aranyat ér…

– Látom pénzváltással is foglalkozol! De ne törd magad, van saját szaracénom, akivel elszámolhatsz. Őt a zsidóm ellenőrzi, a zsidót pedig a torkának szegezett tőr! De folytasd csak!

– Hatalmas vagyont kaptok, Uram, hisz háromszázötven marhát veszünk az aranyunkért – folytatta Lados, aki a Gargán vezér szemében megcsillanó fény láttán még hozzátette –, melyet megbízottaink hoznak utánunk, ha megkapják a jelet.

A jász szeme az idős kísérőre villant, aki szerényen hátul álldogált.

– Így igaz, vezérem, kosárba rejtett galamb van náluk, kettő is. Gondolom, azzal fognak üzenni!

Gargán kicsit csalódottan fintorított egyet, majd elnevetve magát tapsolt:

– Párnákat a vendégeimnek, főtt és sült marhát, nem kell agyondíszíteni, de legyen belőle sok, no, meg bort! Pálinkát ne, abból nektek is van bőséggel, ha jól tudom!

 

Néhány kancsó borral és pár órával később már csak négyesben beszélgettek, nem számítva persze a sátor falánál álló hat harcost, akik le nem vették volna róluk a tekintetüket.

– Bocsásd meg a tolakodó kérdést, kapitány, de úgy tudom, hogy a jász törzsek a kunokkal együtt kimentek tavaly az országból! Akkor ti, hogyan…

Gargán nevetett.

– A Kötöny főfejedelemmel jöttünk be, és mi voltunk az előhad! Tudjátok mit jelent ez?

– Hajjaj! – sóhajtott Kerecse. – A legbátrabbak, a legtöbbet vérzők!

– Nagyon jól tudod! Ránt törtek a tatárok, vagy húsz esztendővel ezelőtt, csellel kettéválasztották az egyesült jász-kun hadakat, majd ránk rontottak. Egyenként nem bírtunk velük, azóta menekülünk. Kevesen maradtunk, ezért, más út nem lévén, beálltunk martaléknak, segédnépnek. Amikor aztán Kötöny fejedelem meghalt, a kunok kimentek az országból, nekünk azonban maradni támadt kedvünk.

– És, ha ők maradtak volna, akkor ti kimentek! – folytatta Kerecse a jász gondolatát.

– Fiatal korod ellenére agyon jól látod! Szóval, ők mentek, mi pedig üzentünk a királynak, hogy segítenénk neki a tatárok ellen, ha kapunk földet. Verekedtünk, véreztünk, menekültünk, de amikorra elvonult az ellenség, alig maradt jószágunk. A marha nem tud úgy futni, mint a ló. Lecsaptunk az elmaradozó csapatokra, és összeszedtünk egy szép gulyát. Amit ti láttatok, az csak az egyik. A király ugyan nem itt jelölte ki a helyünket, de gondoltuk, szerencsét próbálunk, elvégre a magyarokért véreztünk. – Gargan elgondolkodva nézte a magyarokat, és kemény szikra villant a szemében.

– Magam sem értem, miért mondtam el mindezt neked, de tudjuk, hol fekszik Benefalva. Nem túl nehéz rátok engedni száz harcost, és a falutoknak vége! Ha csendben maradtok, ez nem fog megtörténni!

– Őszinteségért, őszinteséget kínálok – kezdte komolyan Kerecse. – Én, és majd kéttucat emberem ugyanazok voltunk a mongoloknál, mint ti a kunoknál. Elő és utóvéd, segédhad, de mindenképpen martalék. Ötvened magammal kerültem ezelőtt három esztendővel mongol szolgálatba. Jól beszéltük a magyart, ezt használta ki valamikori urunk, Erden. A magyarok országát jártuk, híreket szereztünk, harcoltunk, véreztünk, amíg végül tizennyolcan maradtunk, és még három más törzsbeli. Urunk előzőleg pórul járt Benefalván, és bosszúra szomjazva, negyvenfőnyi csapatunkkal rajtaütött a falun. A beneiek a mocsárba menekültek, eleinte csak bujkáltak, majd cudarul visszavágtak. Lados volt a vezetőjük – mutatott a férfira, aki biccentett –, aki valamikor katonaként szolgált király urunk apja alatt. Amúgy meg kocsmáros. Szóval olyannyira védekeztek, hogy a fele csapat, köztük démonszülte vezérünk is elhullott. Ebben nagy szerepet játszott a sebhelyes arcú barátom – intett Levente felé –, aki amolyan tanítványa volt a démonnak. Tanítványa, játékszere, nehéz megmondani. Erden mindig magával hurcolt egy fiatalt, akit rusnya mesterségére okított. A sokból egy élte túl a kiképzést, és Leventét is agyongyötri, ha a ravasz benei parasztok idejekorán csúffá nem teszik. A barátom kihasználta a lehetőséget, fellázadt a sorsa ellen, és démonura ellen fordult. A parasztok oldalára állt, és megverekedett a mesterével. Erden legyőzte őt, de menekülnie kellett, és bosszúra szomjasan, velünk tért vissza. Démoni gonoszságú ember volt, de csodálatos harcos, akit végül is Levente barátom legyőzött! Nem akarok túl sokat beszélni arról, ami történt[9], de mi is a falusiak oldalára álltunk, végeztünk a maradék mongolokkal. Batu, a Tündöklő kivonult, mi itt maradtunk magyarnak!

– Hasonló a sorsunk, de erről ne essék több szó! – A jász parancsoló, kegyetlen hangja nem változott. – Azért, mert egy a sorsunk, még ugyanúgy elvágjuk a torkotokat, ha feleslegesen beszéltek! – Kis ideig komor csöndben üldögéltek, bort kortyolgatva, majd a jász kapitány elvigyorodott.

– Azt kell megértened, ó kocsmárosok legravaszabbika, hogy három aranyért boldogan odaadnám a két állatot, ha béke lenne. Mondhatni örömmel, de most nem tehetem! Jó az arany az ékkövek, ha meg lehet forgatni az érte kapott pénzt, és van is annyi fölös állatunk, de most nem kapok pénzért semmit! Nagyjából mindenünk megvan… vagyis néhány dologra szükségem lenne, de azt nem kínáltátok, így csak aranyat fogadok el! Három bizantius egy marha, és hazáig kísérjük a jószágotokat, védelmet adva mellé, sőt otthon is segíthetünk, ameddig kell, mert ennyi állatra úgy fognak jönni a rablók, mint a döglegyek a soknapos, bele-ontott tatárra. Legalább két éves a legfiatalabb, négyévesnél egy sem öregebb, annyi tehén, bika és ökör lesz köztük, amennyit kértek. Ne szakíts félbe – emelte tiltóan, bár mosolyogva kezét Lados felé –, elmondom a miértet is, hogy megértsd. Ekkora döntést nem hozhatok magam, meg kell beszélnem a tanáccsal, akiket nem tudok meggyőzni.

– Ötven bizantius csak neked, uram, amiről senki másnak sem kell tudnia, áthajtod a tanácson az akaratodat, és mindenki jól jár… mondta Lados, majd Levente halk hangja folytatta:

– És megszerzünk bármit, amit kérsz? Mi legyen az? – Az ifjú, aki eddig csak hallgatott és figyelt, érezte, hogy Gargán vágyódik arra a valamire, ezért kérdezett rá.

– Á, az csak egy bolondos ötlet volt, de nem fontos…

– Apus! Hogyhogy nem fontos? – selyemruhás, elfátyolozott arcú nő rántotta félre a függönyt a vezér mögött néhány lépésnyire, és huppant egyenesen Gargán ölébe. – Ősszel esküvő, ugyanakkor nincs egy rendes ruhám, csak ezek az ócska, öreg rongyok! Nézd meg ezt a lyukat vagy itt a foltot – mutatott a selyemruha kérdéses részeire sírós hangon a színes ruhájú lány –, sőt, ha tudnád, mennyi lyuk és rés van ott, ahová férjemen kívül férfi soha sem nézhet! – ezt már hátulról az apjához simulva mondta, miközben vastagon kifestett szeme sokat ígérően villant Levente felé.

– No, de Jasmina! Hogy tudsz ennyire szégyentelen lenni? Idegen férfiak szeme láttára jelensz meg…

– … ilyen rongyosan! Igen, ez valóban nagy szégyen, atyám! Ennél nagyobb csak az lesz, amikor a leendő uram anyja meglátja a ruhatáram!

– Annyi aranyat és marhát viszel magaddal, hogy nem fogja érdekelni az apróbb hiányos…

– A bamba férfiak nem is érdekli, hisz ti annál ostobábbak vagytok, persze te nem, atyus – bújt apjához a szépség, miközben újra Leventére nézett –, de az anyósomat annál inkább! Az első dolga lesz, hogy mindent átvizslasson!

– Miért vizslatna, amikor hatalmas vagyont adok a fiának?

– Ó, férfiak? Mit nem lehet ezen érteni? Ő öreg, én fiatal! Én szép vagyok, ő meg rút banya! Még azt is meg fogja számolni, hány szőrszál van rajtam – újabb sokatmondó pillantás után, búgó hangon folytatta –, pedig egy sincs… sehol!

– Jasmina, elég! A Bölcs Úr[10] is elpirulna szégyenében, ennyi szégyentelen…

– Habkönnyű, hófehér gyolcsot akarok, végszámra, flamand csipkét, brabandi bársonyt! A ribancokra való, szégyentelen selymekből, amik buján a bőrömhöz simulnak, és kimutatják minden titkos részemet, van elég!

– Jasmina! Kifelé! – Gargán már üvöltött, és parancsolóan mutatott a függöny felé, de a lány se hagyta magát:

– Elmondom anyának, meg Haszmina nénémnek is, hogy sajnálod megadni a lányodnak…

– Őrség! Vigyétek ki! Ahriman poklába kerülsz ezért a szégyentelen… tárgyalás közben zavarja öreg apját… nem elég nekem az anyja, az a…

Jasmina egy remekül célzott karmolással majd a szeme világát vette a szerencsétlen katonának, aki félve noszogatta a függöny felé,miközben felháborodottan visított:

– Borbula nénikémnek, anyádnak is szólok! – úgy beletérdelt a másik katona heréjébe, aki ujjheggyel próbálta maga előtt tolni, hogy az kínjában meggörnyedt. – A dédnagyinak is üzenek, vele szállj szembe, ha mersz! – a most már szabályosan sikoltozó lány eltűnt a függöny mögött, és kis idő múlva csend lett. Odabent nők is voltak, akik értettek az elkényeztetett kislányok megfékezéséhez. Mindenekelőtt kilökdösték a bámészkodni akaró katonákat, azután kezelésbe vették a nőstényleopárdot.

– Micsoda perszóna! – szusszantott a vezér. – Párját ritkítja, annyit mondhatok. Már nem is bánom, hogy ősszel bekötik a fejét. Csudaszép teremtés, ő a kedvencem, és ezt alaposan ki is használja! Csak a szája ne lenne ekkora… bár, ha a nénikéire gondolok, nem is annyira… nos, uraim, a problémát elhárítottam… bár, ha tényleg szól anyámnak… de ez már nem a ti gondotok. Nem volt illendő, hogy bevontalak titeket a családi életembe, de mindent megoldok, és az ár marad a három arany marhánként. Ez az utolsó szavam…

– Szerzünk gyolcsot, bársonyt, ami kell, és mindezt ráadásként!

– Nem! Nem fogja egy hiú csitri megmondani, mit tegyek! Távozzatok! Reggelig gondolkodhattok! Ha nem kapok belegyező választ, az őrök kikísérnek a határra. Lehet próbálkozni másnál, ha van egyáltalán marha a miénken kívül ebben a tatárdúlta országban. Én ugyan meg nem gondolom magam, erre mérget vehettek!

*

– Anyám, ezt a kis… huh, ha egy ilyet magam alá… – ábrándozott a szálláson félhangosan Acsád.

– És Somocska? – Levente úgy vihogott, mint valami lány. – Kikaparja a szemed! Majdnem olyan vad, mint Gyöngy!

– Somocska a feleségem, és gyermekeim anyja lesz, akinek sohasem adok okot… hagyjál már, ábrándozni sem szabad? Hogy fickándozna ez alattam, amikor beverném…

– Amikor Levente behelyezné neki! – taposott bele Acsád álmaiba Kerecse. – Nem láttátok, hogy neki kínálgatta magát? Majd hogy helyben le nem teperte! Nem csodálkoznék, ha egy szolgálólány ébresztené őkelmét az éjszaka, és csábos találkára vezetné! De mi a csudát akarnak attól a csupasztestű gyerkőctől, amikor itt vagyok én, a férfi! Nincs ezeknek szeme a jóra, pedig, ha magam alá… anyám…

– Elég, büdös, kanos, féleszű banda! – Ladosnak is támadtak gondolatai a buja jász nőstény láttán, de fékezte magát. – Nem elég a bajunk? Ez a vadbarom nem fog engedni az árból, márpedig három aranyat nem adhatunk neki egy marháért!

– És százhetven jószág édeskevés húsz mordvin családjának. – Levente hangja nyugodt volt. – Én azért nem vagyok biztos abban, hogy a kislány nem győzi meg az apját! Figyeltétek, ahogy sorolta a felmenőket? A nénikéinél hümmögött, de az anyja említésekor bizonytalanná vált, és a nagyanyjánál megijedt! Ha a lány meggyőzi a kapitány anyját, talán sikerül! Most pihenjünk, és kérlek benneteket, Kerecse és Lados, hogy bízzátok rám reggel az alkut. Ismerem a nőket, már amennyire lehet, és ez a kislány nagyon akarja, amit akar. Kérem a bizalmatokat, de most pihenjünk, mert reggel komoly harc vár ránk! – Mormogó egyetértés után még egyszer megszólalt Acsád:

– Bolond ez, vagy vak! Még hogy kislány! Olyan bimbói voltak, hogy majd kilyukasztották a selymet!

– Pihenj, testvér, és gondolj Somocskára, ne holmi lyukasztásokra! – Levente csendesítette újra az ábrándozást. – Én is csak Gyönggyel álmodok, senki mással.

– Aha! – Kerecse kételkedő szava hangzott el utoljára, majd érdes férfihorkolás töltötte meg az éjszakát. Nem tudni Acsád és Kerecse kire gondolt, de Levente valóban Gyöngy csodaszép arcát, sűrű hajzuhatagát látta maga előtt. Igaz, futólag felvillant előtte a sokat ígérő szempár, a hetyke bimbójú kebel rajzolata, de elfojtotta vágyait. Egészen a pirkadat előtti óráig, amikor a puha női kéz tapadt a szájára, majd megfogta a kezét, és kivezette a szállásról. Odakint már majdnem pirkadt, mert sok idő kellett Jasminának, amíg megszervezte a teljes körű támadást az apja ellen, így nem sokat magyarázkodtak, hanem egymásnak estek. Áprilisban hűvösek az éjszakák, de ezt se a buján vonagló lány, se a nekivadultan öklelő férfi nem vette észre. A hófehér, selyemsimaságú combok olyan erővel ölelték Leventét, hogy felnyögött. Jasmina a mellét tömte a férfi szájába, hogy elfojtsa a nyögést, és a férfi önfeledten harapdálta a kemény bimbókat. A lány úgy dobálta magát alatta, hogy valóságos teknőt vájt a puha földben, majd hirtelen rántással maga alá gyűrte a férfit, és rugalmas fenekével olyan hevesen mozgott a mereven álló zászlórúdon, hogy gazdája attól félt, hogy eltörik. Nem tört el, sőt! Hiába lövellte ki magvát háromszor is, a csodás fenék mozgása újra merevítette a rudat, és kezdődött az újabb csata. Negyedszer már határozottan vöröslött az ég alja, és a csudafenék mozgása is csendesedett. Egymás mellett fekve lihegtek, majd a lány Levente fölé hajolva gyengéden megcsókolta a kimerült zászlótartót, majd szerelem-rekedten belehörögte a fülébe.

– Gyolcsból kétszer annyit hozz, mint amit a kapzsi apám mond! Most mennem kell, mindig emlékezni fogok erre az éjszakára, és hogy te se felejts, viszek belőled egy darabot! – suttogta a lány, majd vad erővel beleharapott a férfi mellébe, és farkasmód rángatva a fejét megpróbált kiharapni egy darabot a férfi húsából. Levente egy pillanat után lelökte volna a lányt, de kevésnek bizonyult az ereje. Hüvelykjét erőltette be a felduzzadt ajkak közé, de így is alig bírt a nőstényleopárddal, aki véres mosollyal jelezte, hogy neki így is jó, majd felpattant és elrohant a lassan kivilágosodó éjszakába.

Bent a sátorban Lados köhécselt és forgolódott. Levente nagy levegőt vett, ettől kitisztult az agya, és elszörnyedt:

Gyöngy alaposan ismeri a harapásnyomot, ő is mindig marcangol! Bolondok ezek a nők! Biztosan észreveszi, és akkor végem! Nem akarom őt elveszíteni! Én állat, én kanos, beteg barom! Hogy tehettem ilyet? Megöl, végem, nincs kiút… dehogy nem!

Beosont a sátorba, ahol már többen mocorogtak. Kikapott a vacsoramaradékból egy nagy, húsos csontot, a kebelébe rejtette, és a kijárat felé lopakodott.

– Hát, te meg? Hova ilyen óvatosan? – hallotta meg Kerecse álomittas hangját.

– Hová, hová, hát… pisálni. Sok volt este a bor!

– Várj, én is megyek!

– Ne már! Együtt, mint a nők, meg amúgy is… nagyobb dolgom is van, azt meg azért mégsem kéne együtt! – Levente sietve lépett ki szállásról, és odakint majdnem futott, miközben ide-oda tekintgetett, és halkan füttyögött.

Hol az a büdös dög? Az este itt lesett és morgott minket. Á, itt vagy!

– Okos kutya, jó kutya! Nézd, mit hoztam neked! Nagy, húsos, mint Szépa feneke, de hülye vagy édes fiam, hogy ilyenkor is… gyere ide, nézd milyen finom… megvagy!

 

Kerecse kis ideig még lustálkodott, majd amikor nem bírta tovább hólyagja nyomását, dünnyögve feltápászkodott. Nem tudta megmagyarázni, miért, de gyanús volt neki Levente magyarázkodása, és valami illat is megütötte az orrát. Beleszimatolt a levegőbe:

– Ez a féleszű kenné magát valamivel, vagy ilyet ereget… á, ez nem olyan szag, ez illat, mégpedig női! – Ekkor hangzott fel kintről a kutyaugatás, morgás, és a dühödt férfihang.

– Hiszen ez Levente! Azt az öregistenit neki! Megtámadta valami kutya! – és valóban, a szállástól nem messzire Levente birkózott egy kutyával, miközben fájdalmasan ordított. Furamód, nem tudott megszabadulni, pedig az állat nem volt nagytermetű.

– Tarts ki, testvér, jövök! – kését maga előtt tartva rohant barátja felé, aki egy utolsó ordítással megszabadult támadójától, letépte a melléről, és messzire hajította. A kutya szűkölve menekült, amit Kerecse furcsállott, hisz egy pillanattal előtte még olyan vehemensen támadott, hogy a barátja sem bírt vele. Elborzadva látta, hogy a káromkodva feltápászkodó Levente mellkasa csupa vér.

– Megmart?

– De meg ám!

– Jó ronda a seb!

– Nem baj! Jól bírom!

Kerecse furcsállta, hogy sebesült barátja hangja olyan, mint aki elégedett a sebesülésével.

– Fáj?

– Nagyon!

– Akkor miért vigyorodsz, részeg vagy? Adjál nekem is!

– Nem tudok, mert nincs! És nem részeg vagyok, hanem boldog!

– He? Bolond vagy?

– Inkább csak voltam! Bolond voltam, de nincs baj! Most már nincs! – nézegette üdvözült mosollyal az alaposan összemarcangolt mellkasát a fiatalabb férfi. – Menjünk, igyunk valamit, rám fér!

– Mindjárt indulunk a törzsfő… kapitányhoz, észnél kell lenni, te magad mondtad!

– Egy korty nem árt, nehéz éjsza… ébredésem volt.

– Gombát ettél? Látni akarod a jövőt, mint a sámánok, és attól vagy ilyen?

– Kerecse, édes barátom, ne edd már magad, mondom, hogy minden rendben lesz. Bízz bennem!

Kerecse nem nyugodott meg, sőt egyre biztosabb volt abban, hogy barátja nincs az eszénél.

Mégiscsak gomba lesz, mert látja a jövőt. Másként honnan tudja, hogy engedni fog az a kapzsi fattyú?

 

Jócskán megvirradt már, mire a türelmetlenül toporgó magyarokat a kapitány elé engedték. Az őszülő, kemény arcú férfi kihessegette az összes őrt, mogorván bólintott feléjük, majd alig hallhatóan maga elé morogta:

– Két aranyért egy marha, meg az a nyomorult kelengye! – Lados felcsillanó szemekkel mozdult volna, de Levente bokán rúgta.

– Sajnos, nagyúr, ennyit nem adhatunk. Sajnálattal, de búcsú…

– Három arany két dögért, nekem ötven, és az az istenverése kelengye!

Levente sajnálkozva ingatta a fejét.

– Sokáig beszélgettünk az este, és rádöbbentünk, hogy már ötven arannyal sem tudjuk megköszönni áldozatos munkádat, hisz alighanem ennyit rá kell költenünk a kelengye megszerzésére! – Ezúttal Lados rúgott Leventébe, aki viszonzásul Lados heréjére koppintott a kézfejével. Kerecse ide-oda mozdulva takargatta őket testével, nehogy a jász meglássa, és alig hallhatóan mormogott:

– Sámán lenne ez a szerencsefi? Anyám! Begombázik és látja a jövőt?

– Nos! – folytatta Levente, mert a heréjét tapogató Ladosnak elment a kedve az alkudozástól. – Megfizetjük a három aranyat, két jószágért, és ráadásnak elhozzuk a kelengyét. De lenne még egy tiszteletteljes kérésünk! – A kapitány bágyadtan legyintett. – Szükségünk lenne két-három jobbfajta ruhára a népetek viseletéből, és féltucat egyszerűbbre, hogy szabadon tudjunk mozogni. Mi most már egyszerű parasztemberek vagyunk, akiknek bajos utazgatni háború dúlta országunkban, de mint jász kereskedők, bárhová eljuthatunk! Természetesen, csak akkor tennénk ezt, ha beleegyezésedet adod, és fizetünk az öltözékekért!

– Mit érdekel engem, minek hazudjátok magatokat? A ruhákért pedig alkudjatok meg az embereimmel! – válaszolta a jász, és nagyot köpött maga elé.




[1] A mocsárban elrejtőzött falu olyannyira sikeresen védekezett 1241-ben az őket kereső tatárok ellen, hogy végeztek vezetőjükkel Erdennel. A támadók segédnépe a mordvinok fellázadtak uraik ellen és csatlakoztak a faluhoz. Az eseményekről szól előző, Vérszagra gyűlt c. regényem.

[2] Hírhedt mongol vezére, Erden jóvoltából vesztette el a szemét, és hajdan Konaknak nevezték.

[3] Egy hírhedt verekedésre utal, melyben Levente megsebesült.

[4] Levente a mongol mesterkém, Erden tanítványa volt, mielőtt Benefalva lakóihoz csatlakozott volna.

[5] Az akkoriban használt magyar mérföld körülbelül 8000 m.

[6] Levente szüleit a tatárok ölték meg, barátait az ördögi kegyetlenségű Erden, aki oktatóként is rendkívül keményen bánt a tanítványaival. A legtöbben belehaltak az oktatásba, Levente két évig életben maradt, de megszenvedte ezt az eredményt.

[7] A jász törzseknél nem törzsfőnök, hanem választott kapitány állt az élen.

[8] 1 márka (233.35gr) = 4 fertó = 8 uncia = 16 lat = 48 pondus = 1/2 font, a "magyar" márka = 233.35 gramm

[9] A történet elolvasható az előzményregényben: Vérszagra gyűlt, Gold Book, 2014.

[10] A jász ősvallás, a Zoroasztrizmus főistene, ismertebb nevén: Ormuzd. Örök ellenfele Ahriman az ősgonosz.

 

 

 

 

Hírek

Weboldal készítés ingyen

Asztali nézet