MENÜ

Prológus  

A ragyás arcú hold és hidegen szikrázó csillagnyája világította meg a közeli hegyormokat. Kopár hegyi fennsík, széltől agyonkoptatott mészkő, görbe törzsű, satnya fák. A szürkésfehér mészkősziklák réseiben moha, zuzmó, az egyik tövében régesrégi koponya hevert. Alsó fele porrá omlott, két szemgödréből növények nyújtózkodtak, egy vadrózsa, és valami kóró. A rózsa élettel teli, ága levelekkel borított, bár kissé poros. A kóró halott volt, száraz, tüskéi letöredeztek, és zörgött, amikor fújt a szél. A vadrózsa fojtotta meg, elszívva előle a nedveket, miközben az akkor még erős szárára fonódva a magasba tört.

 

A kislány félve rázta meg anyja vállát.

– Pisilnem kell! – suttogta fülébe szégyenlősen, amikor az asszony felé fordulva mormogott valami érthetetlent.

– Mm… ott a vödör az ajtó mellett, hisz tudod!

– De a bátyó ébren van, előtte nem akarok!

– A bátyád alszik, hallom a szuszogását!

– Az előbb köhögött, menjünk ki!

– Kicsi lányom, későn feküdtem, alig… – az asszony ösztönösen simogató keze nedvességet érzett lánya arcán és megenyhült. – Jó, menjünk! Hol a kendőm?

Halkan nyikordult a könnyű, gallyakból font ajtó, és a két vékony árny kilépett a tenyérnyi udvarra. A magasabbik ekkor már mosolygott: tízéves lány még a hold halvány fényében is a bokor mögé bújt.

Nemrég szültem, és máris… maholnap elénk áll egy vöröslő fülű legény, az én Lucsanám is anya lesz… én akkor már… de mi ez a zaj? Zörgés, patakopogás, mormogó hangok… Uram az égben, idegenek!

– Ébredjetek, igazak! Idegenek jönnek! Ellenség, magyarok!

Az egyszerű, szegényes házakból álomittas emberek tódultak elő, ijedt, tanácstalan hangok hallatszottak, és volt, aki már most jajgatott, pedig még semmi sem történt.

– A kapuhoz! Férfiak, jó keresztények, fogjatok fegyvert! – mély hangú férfi, a katonaviselt Zsivkó ordított. – Kapát, villát, amit találtok! A kapuhoz, a kapuhoz!

A dombtetőn álló kis falut magas cölöpkerítéssel vették körül, csak egy helyen szakadt meg a védelem, de itt is vaskosra palánkkapu védte. Négy férfi bírta csak kinyitni hajnalban, amikor a földekre mentek. A föld, a gazdag, zsíros föld tartotta itt őket, a köles és búzamező. Emiatt tartottak ki a védhetetlen dombtetőn. Amíg hittestvéreik sziklaerődökbe húzódtak, éheztek, nekik volt kenyerük, a kecskék találtak maguknak füvet vagy cserjést, ahol legelhettek. Kenyér, tej és kevés hús. Elég azoknak, akik szerint a földi lét csak álom.

A kapuhoz akkor értek a védők, amikor a jókora faltörő kost bevetették az idegenek. Már az első csapásoktól is recsegett, ropogott a fa, lepergett a rajtamaradt kéreg. Két combnyi vastag keresztfa tartotta a kapuszárnyakat, ez nemigen fog engedni, de a kaput tartó oszlopok máris kimozdultak a helyükről. Gyilokjáró nem volt a falon, de egy gyerek fölmászott egy fára, és látta az idegeneket.

– Páncéljuk van, meg fegyvereik! Fehér-fekete gúnyás papok vannak velük!

– Dominikánusok, megjöttek a Satanael földi szolgái! Igazak, készüljetek Isten országára! – bömbölte Zsivkó, de a fennkölt szavakhoz hozzátette: – De előbb tartsuk meg a kaput! Férfiak, ide! Nyomd neki a vállad, tartsad!

Dörrent a kapuba vágódó farönk, recsegett a fa, inogtak a tartóoszlopok. Odakintről szépen zengő, kimunkált hang kiáltott:

– Isten szent nevében nyissátok ki! Enyhíti bűnötöket, ha engedelmeskedtek!

Reccsenve csapódott be a farönk, idebent húsz férfi feszült neki a kapunak.

– Karót, oszlopot, hosszú rönköket hozzatok, támasszuk ki, mindjárt betörik! – ordított Zsivkó.

Asszonyok, gyerekek rohantak, vastag gallyakat, egész ajtókat hoztak kitámasztani az egyre jobban széteső szerkezetet.

– Nyomjátok! – ordított Zsivkó, majd felüvöltött, amikor csillogó lándzsahegy villant át egy résen, és átdöfte az oldalát. A kapu egyre jobban széthullott, a nagyobbodó réseken nyílvesszők szisszentek át, két férfi is lehanyatlott a testébe merülő lövedéktől.

– Czinia, Kadia, Áta, asszonyok, meneküljetek!

– Hogyan, nincs más kijárat!

– Zivko és én lyukat ástunk hátul, ott szöktünk ki vadászni éjszaka – fiatal férfi magyarázkodott szégyenkezve, mert a hurokkal fogott zsákmányt maguk ették meg. – A kisöcsém tudja, hol van, gallyakat dobáltunk fölé, hogy ne vegyétek észre.

– Tartsátok! – ordított Zsivkó, és sértetlen oldalát nekivetette a kapunak. – Ti meg menjetek, vigyétek a gyerekeket! – pillantott az asszonyok csoportja felé.

– Mi lesz velem nélküled, – sírt föl a felesége, és még sokan a tömegben.

– Odafönt találkozunk, vidd a fiunkat! Hagyjál mindent, a gyereket mentsd!

– És velünk? – ijedt fiatal férfi volt a kérdező. – Velünk mi lesz?

– Előre megyünk Isten országába! Ha férfi vagy, maradj, ha nincs erőd, menekülj az asszonyokkal! Tartsátok!

 

A vaskos farönk, amit négy ló közé kötve hoztak idáig, és tíz katona lengetett, egyre jobban meggyengítette a kaput. Engedtek a szögek, a kötések, rések nyíltak, amin át lehetett lőni íjjal, átdöfni dárdával, karddal. A falra is felkínlódta magát néhány íjász – nehéz volt a láncing –, és oldalról lőtték a kapuvédőket. Odabent fájdalmas sikolyok, a félelem, a tehetetlen düh hangjai, idekint diadalittas kiáltások:

– Hidd az igaz istent!

– Bűzhödt eretnekek!

– Tele van nőkkel, velünk az isten!

Tompán csillogó láncinges katonatömeg, köztük fehér csuhás, fekete köpenyes szerzetesek, akik az ég felé mutatták feszületeiket. A kapu beszakadt, rádőlve az utolsó pillanatig kitartó férfiakra, a tömeg bezúdult. Nagytestű katonák, nehéz láncingek, termetes szerzetesek súlya alatt jajgattak a kapu alá szorult emberek.

– Tagadjátok meg istenkáromló hiteteket…

– Satanael szolgája vagy, és övé ez a világ!

– Haljon meg! – intett a szerzetes, majd folytatta. – Istené a kegyelem, hódolj előtte és megmaradsz!  – A kínlódva kinyögött, vérízű válaszok hallatán, a dominikánusok zárai perjele erős hangon kiáltotta: – Haljon meg mind! In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti. Amen! – a dárdák, lándzsák elcsendesítették az összeroncsolt testű férfiakat. – Befelé a házak közé, szedjétek össze a többieket! – rendelkezett nyugodt hangon a perjel.

Ügyetlenül elhajított parittyakő puffant a csuhán.

– Akinél fegyver van, haljon meg, aki megadja magát, élhet!

– Mi a fegyver, atyám?

– Villa, a sarló, minden, amit a kezében fog!

Újabb kő puffant a csuhán, a szerzetes meg se rebbent, kezével a támadóra mutatott. Nyílvessző indult a bátor tizenéves fiú felé, és a mellkasát átfúrva megölte. Néhány félve elhajított hegyes karón kívül nem ütköztek ellenállásba a katonák, az utolsó menekülő férfiak is eltűntek a házak között, hogy kicsivel távolabb semmire se való fegyvereiket markolva vegyék félkörbe az asszonyok, gyerekek egyre kisebb csoportját. A fal alatt kikapart apró lyukon keserves lassan ment a menekülés. A legtermetesebb asszony is kifért rajta, de sok időbe telt, amíg átbujkáltak a marasztaló gyökerek között. Itt, a falu végén már kunyhó kunyhó hátán állt, nem voltak kényelmet adó udvarok. Ahol nem húztak föl épületet, ott bokrok sötétlettek, a szűk helyet könnyen elállták a falu még élő férfijai. Láncinges lándzsások bukkantak föl mindenfelől, és fölhangzott a rettegett kérdés:

– Hiszed-e Istent, a Mindenség Urát?

– Satanael szolgája… – hangzott a remegő hangú, de elszánt válasz, és a fiú gyomrába lándzsa fúródott.

– Megbántátok-e bűneiteket, hisztek-e az ő szavában?

Három férfi tört válaszként a kenetteljes hangú, szikár dominikánus priorra ormótlan favillákkal. Támadásukat megtörték a csillogó nyílhegyek.

– Élhettek, ha megtagadjátok bűzhödt hiteteket…

– Atyám, amíg itten beszélgetünk, a falná’ kibúnak valami likon! – ordított hátulról egy katona az egyik kunyhó tetejéről.

– Megölni mindenkit, aki utatokba áll! – parancsolta a szerzetes, és egyszerű fafeszületét a magasba tartva kántálta: – És szabadítsa meg őt az ördög üldözésétől és a pokol kínzásától, és vezesse őt a mennyország nyugalmába, és adjon neki a mennyországba utat, és minden jóban részt. És kiáltsátok Urunkhoz háromszor: Kyrie eleison![1]

– Kyrie eleison! Kyrie eleison Kyrie eleison! – kántálták üvöltve elragadtatott hangon a katonák, és kardal, lándzsával ölték a némán eléjük álló férfiakat. Féltek a haláltól, de ott maradtak, nem menekültek el. Imádkoztak, nyíltan zokogtak vagy csak reszkettek, de maradtak. Minden férfi elesett, a néhányat is lelövöldözték, aki bátorságát vesztve menekült. Minden asszony és gyerek kijutott, Zsivkó, a sebesült hajdani katona is félig. Őt a lyukban döfködték halálra. Nem félelemből bújt oda, még halálában is az övéit szolgálta. Gyökerek mögé fúrta be erős karját, és halála után sem tudták elmozdítani a menekülőjáratból. A katonáknak meg kellett kerülni az egész falut, hogy a menekülők után eredhessenek. Néhány asszonyt, gyereket lenyilaztak, mert a lovak beérték a távoli erdő felé futókat, és még sokkal végezhettek volna, de fegyveresek vezetője fölemelt karral véget vetett az öldöklésnek.

– Ne tovább! Eleget öltünk, ezek csak gyerekek!

– Meg finom, húsos asszonyok, elkap…

A vezető lándzsája lesújtott, és az asszonyhúsra vágyó katona, bezúzott fejjel lehanyatlott.

– Elmenekültek, nem érdemes pazarolni rájuk a vesszőt! – mutatott a kőhajításnyi távolságban futók után. – Van még olyan, aki másként látja? – emelte meg a véres lándzsáját, de válasz helyett csak buzgón bólogató fejeket látott.[2]

 

[1]
                        [1] Az 1195 körülről származó legrégebbi magyar nyelvű szövegemlék, a Halotti Beszéd részlete.
               

[2]
                        [2] IV. Béla (ekkor még szlavón herceg) 1230 után erőszakosan térítő domonkosokat telepített Szlavóniába (Csázma, Zágráb). 1234-ben IX. Gergely pápa keresztes hadjáratot hirdetett a bosnyák bogumilok ellen, Kálmán herceg vezetésével tűzzel-vassal, öt évig folyt a háború, ami csak a herceg halálakor (1241) csillapodott, de teljesen sohasem ért véget.
               

 

Hírek

Asztali nézet