MENÜ

Hideg szellő indult útjára pirkadatkor, jelezve az új nap beköszöntét. A folyón megritkult a sötétség, a túlparti hegy körül vörösen derengett az ég. Vijjogó sirályok csaptak le a szél kavarta szürke hullámokra, halásztak. Az egyik félnek reggeli, a másiknak halál. Sötét árny emelkedett föl egy bokor tövéből, amikor már látott valamennyire, és elindult. Baljában felajzott íjat, nyílvesszőt fogott, jobbal óvatosan hajtotta félre az ágakat. Kényelmetlenül vizes volt minden, de a nedves avarban gyorsan és csendesen tudott haladni. Roppanás helyett szétmálltak a talpa alá került gallyak. Nem figyelt túlzottan, hisz itt a sűrűben ritkán talált vadat, azok inkább a kisebb-nagyobb tisztásokat szerették: ott nem tudták őket becserkészni a húsevők. – Az emberen kívül más nagyobb ragadozó nemigen élt itt, az ide úszó kutyákat kegyetlenül irtották. Nem kívántak más fajjal osztozni a húson, lelőtték és megették a kóbor ebeket is. – Árpád, az ifjú vadász lassan közeledett egy ritkásabb területhez, szinte hangtalanul ment. Nem hallott semmit, viszont a szeme mozgást érzékelt. Lassan vonuló, szürke hátak tűntek elő a félhomályból és olykor egy-egy fürkésző fej. Néhányat jellegzetes szarv koronázott. Őzek és kecskék legeltek, vegyes nyájban. A növényevők, őzek, kecskék szerettek összeállni – az egyik faj jobban látott, a másiknak a hallása volt az élesebb. Az ifjú megnyálazott ujját feltartva vizsgálta, honnan fúj a szél. Balról érzett légmozgást, tehát jobbra kell húzódnia, nehogy kiszagolják a vadak. Amikor átúszott a szigetre, valamennyire leázott róla a szaga, és a fején áthozott ruháját is bekente rothadó növényekkel, de a jó orrú őzek még így is megszimatolhatták a közeledését, ha nem vigyázott. Mielőtt elindult volna szemügyre vette a látványt. Kis nyáj mozgott előtte, négy-öt állat, bár többen is lehettek. Nagyot nyelt, amikor elképzelte a nyárson sütött húsdarabokat, majd elhessentette a bűnös gondolatot. A törzsi területen kívüli zsákmányt nem kellett betenni a közösbe, de megutálják, ha maga eszi meg. Beadja – tervezgette lelkesen és akkor őt ünnepli majd mindenki, hisz régen nem ettek más húsfélét a halon kívül.

Egészen lassan húzódott vissza a sűrűbe, amikor kétségbeesett mekegés törte meg a csendet. Nyilak vágódtak ki a sötétből és leterítették az egyik bőgve vergődő kecskét. Egy másik is megsérülhetett, mert menekülés közben furcsán, féloldalasan kapkodta lábait. Szerencséjére a csapat túlélői nem felé rohantak, de azért a vadász a földön meglapulva mozdulatlanná dermedt. A jobb oldali bozótosból három alak bukkant elő és iramodott a menekülők után. Egyikük lefékezett a rángatózó kecske mellett, határozott metszéssel elvágta a torkát, majd a többiek után futott. Kis szerencsével utolérhetik a sebesültet, vagy nagyobb tisztásra érve lenyilazhatják.

„Itt hagyták őrizetlenül. Amíg futnak, nem hallanak semmit! Viszont, ha igen, megölnek! Mi az istent kéne… á, belevágok, úgyis sikerül.”

Árpád odafutott, és egy rántással a nyakába vette a legalább húsz kilós állatot, majd rohanni kezdett a három-négyszáz lépésnyire lévő folyó felé. Nyílt terepen nem nagy táv, de neki a sűrűben kellett futnia, majdnem sötétben, vállán a súllyal. Amennyire tudta kikerülte a bokrokat, bár a ritkásabbakon átcsörtetett.

„Ha meghallják, arra gondolhatnak, volt másik nyáj is. Úgyis megúszom! Úgyis… úgyis!” Reménykedő gondolatai segítették a futásban, de még inkább az állat meleg vére, mely végigcsurogva a mellkasán eszébe juttatta az evést.

„Hús, hús, hús! Gulyásleves lesz este, nem az az ízetlen hal!” Az utolsó, ligetes tisztáson már nem törődött a zajjal – teljes sebességgel vágtázott, és akkorát esett egy alattomosan előbukkanó gyökérben, hogy a puffanás messze hallatszott. „Nyugi, nyugi, te böszme, ne kapkodj, mert beledöglesz!” – korholta magát, miközben a fogait tapogatta, megvannak-e még. A partra érve lefékezett, és óvatosan ereszkedett a dermesztő vízbe. A hátán úszott, fél kézzel a mellkasához szorítva az állatot, vigyázva, nehogy csobbanjon a lába. Csend volt a szigeten, még nem fedezték föl tettét. Alig hallható zaj jelezte, hogy még mindig a sebesült vadat üldözik. Amikor beért a folyó fősodrába, lefelé fordult, így a víz sebessége is segítette a sziget elhagyásában. A híd romjai között csak keskeny, húszlépésnyi nyílás maradt szabadon. Veszélyes leúszni rajta, de siheder korában rengeteget gyakorolta, nem okozott gondot keresztüljutnia. Lassan evickélt a part felé, és már majdnem kiért, amikor meghallotta a túlparti vadászok csalódott üvöltését. Dideregve, remegő lábakkal kapaszkodott fel a rakpartra, és megkönnyebbült szusszanással a kövekre dobta zsákmányát.

A nap még a látóhatár alatt bujkált, de vörös fénye megvilágította a vele szemközt lévő tábort, ahol lassan ébredeztek a törzs tagjai. Itt volt a fő lakóhelyük, ahol közel a víz. Az Országház romjai között.

 

***

Nyugat vége fotó

Az emberistenek világának vége az Eupai Unió összeomlásával kezdődött, 2012-ben. ……………..elkótyavetyélték a gyáripar színe. ………….szélhámosok is kihasználták a lehetőségeket, milliárdos……… okozva. ……megszűnt a ……ipar, …………..mindenki eladósodott. …………. a kölcsönök le…, újabbakkal fizették az előzőek kamatait, …………… ………… Csökkent, majd megállt a kívülről ……támogatás.

Az akkori magyar kormánynak ……………….a pénzéhesek…… növelni a vagyonukat, az idealisták kimenekíteni országukat a válságból……………….. Felszámolták a feketegazdaságot, ami sajátos kisegítő ágazatként munkahelyet teremtett, és sokaknak kiutat jelentett a nyomorból is. ……. munkára kötelezett nyugdíjas rendőrökből adóellenőrök, munkafelügyelők lettek. …………… fejetlenség, …..a politikai élet dögevői, …………… .. magánhadseregekkel tartották …….a rend látszatát. ……….. a fejlett Nyugat ……….. nézte ….. fajult ………haszonszerző akciója. A menekültek egész Kelet-Európából özönlöttek országaikba, és demokráciára épülő rendszerük nem tudott erre megfelelően reagálni. …………………..Az Unió gazdasági élete gyakorlatilag az összeomlás határán volt. ………………………………………

 

***

 

Az óriás romok tövében téglából és betonból összerótt építmények bújtak meg. Otthonosan kicsinyek, melyeket a testükkel fel tudtak melegíteni az új világ lakói. A romdarabok réseit a Dunapartról idehordott vizes agyaggal tapasztották ki, az egyéb építőanyag ott hevert mindenütt. Unokáik gyerekeinek is lesz elegendő. Télen, a komolyabb hidegek eljövetelekor a pincében tanyáztak, azt kevés fával ki tudták fűteni, de ilyenkor tavasszal már kellemesebb a friss levegőn. A régi világ örökségeként a párok, családok szerettek különvonulni. A kicsik szüleikkel éltek, a fiatalok nagy közös házukban húzódtak meg, ahol néha pirkadatig viháncoltak, vagy ameddig az őrök engedték.

Ásítozó, nyújtózkodó asszonyok bújtak elő a kicsi ajtónyílásokon, kezdték megrakni a közös tüzet, ébredezett a tábor. A halászok és a két vadász még sötétben elindultak, hogy a nap első fényét kihasználják. Mire az asszonyok megfőzik a megszokott gombás hallevest, újra itt lesznek. Zsákmánnyal, vagy anélkül. A nemrég elmúlt tél keserves volt a nemzetségnek, de most már nem kellett szűkölködni. Persze, aki gondolt a jövőre, az tudta, a következő fagyos időszak még nehezebb lesz az alig negyven főt számláló Lipótvárosi nemzetség tagjainak. Ennyien tudtak megélni a valamikori nagykörút és a Duna határolta területen az utolsó háború után 198-ban.

A régi időszámítás szerint 2211-et írtak volna, viszont már nincs értelme az ősi naptárnak, sem jelentősége az elmúlt világnak. Csak annak, ami maradt belőle: a romoknak. Pest belterületén a Lipótiakon kívül még három nagycsalád élt, összesen talán kétszáz ember. Valamikor harcoltak a kevés termőföld, a tűzifa, a gazdagabb halászterületek birtoklásáért, mígnem rádöbbentek, ha nem egyeznek meg, elfogynak a háborúskodásban. Akkor pedig valamelyik gazdag, erős külvárosi csapat lerohanja, és rabszolgaságba veti mindnyájukat. Összeültek, és megegyeztek. Belváros néven szoros szövetségbe tömörült a négy nagy nemzetség, magukba olvasztva a kisebb családokat is. Vezetőt választottak, akinek a szava törvény volt, bár a fontosabb ügyekben gyakran tanácskoztak. Vigyáztak arra, hogy minden klánból legyen vadász, halász és pásztor, olykor még favágó is. Így nem rövidíthették meg egymást. Valamelyest mindig elkülönültek, de a közösség jól működött. Amíg találtak cserélnivalót a régiek kincsei között, kényelmesen zajlott itt az élet.

A kis földterület és a kevés napfény miatt nem kísérleteztek gabonafélékkel, de a rengeteg pincében finom gomba teremett.

Szerencséseknek mondhatták magukat a halászattal is. Száz-százötven évvel a Romlás után összeomlottak a hidak fel nem robbantott részei, és eltorlaszolták a vízfolyást. A folyó a meder közepén tört utat magának, és a partok menti csendes, kristálytiszta vízben könnyen halászható kövér pontyok és más halak úszkáltak. Olykor, a tavaszi áradásokkor, még páncélos hátú óriás vizák is felúsztak az Al-Dunáról. A Túlpartiakkal kialakult egy hallgatólagos megállapodás; nem bántják a halászokat, ameddig azok a saját partjuk közelében halásznak.

Százötven-kétszáz darabos birkanyájat tudtak tartani az itteniek, és néhány disznót. Ami nem volt fogyasztható az embernek, azt megették a sertések. 198-ban nem létezett felesleg. Patkányból, egérből nagyon kevés élt itt, hisz nem maradt hulladék, amit megehettek volna.

A vadászokon kívül senki sem űzhette az állatokat, így azok nem féltek túlzottan az emberektől. Sajnos csak nyulak, mókusok maradtak meg a sűrűn lakott belvárosban, valamennyi félvad baromfi és sok-sok galamb. A néhány betévedt őzet, kecskét hamar kilőtték az éhes emberek, akik a szűkös legelőt is féltették a jövevényektől. Kutya csak annyi lehetett, amennyire a vadászoknak szüksége volt. A kóbor állatok mentek az üstökbe. A sok hal és gomba mellett még a ragadozók húsa is finomnak tűnt.

Ha valahol nagyritkán gazdag lelőhelyet találtak, óvóhelyet, pinceraktárt, akkor elosztották egymás között. Néha vitákkal, vagy verekedésekkel, de elosztották. Az apróbb zsákmánnyal, vagy amit a közös területen kívül szereztek, mindenki maga rendelkezett, de a komolyabb dolgokat be kellett adni a közösbe. Az idők során mindenkiben tudatosult mi számít közös és mi magántulajdonnak. A törzs vigyázói rendkívül szigorúan vették az ennivaló elosztását. A halászok ellenőrzés mellett rakodták ki a fogást, a kertek termését őrizték. Valameddig lehetett sikeres egy tolvaj, viszont a kétszáz szempár valamelyike előbb-utóbb észrevette a bűnöst, és akkor jött a büntetés. Az élelmiszer tolvajokat a bűn nagyságától függően megkorbácsolták, elűzték, vagy megkövezték. Így élhette túl a Nép az ínséges időket.

 

***

 

2011-ben titkos akcióban megölték a terrorizmus akkori vezérét, Oszama Bin Ladent, ……….. lerombolta …………………. a híres-hírhedt Ikertornyokat. …………. Észak-Amerika lerohanta a terrorizmust nyíltan támogató országokat, …………. …………..a nyomorba taszított Kelet-, és a forrongó Nyugat-Európa. …………….. robbanni a bombák. Kishatósugarú, gazdaságos és olcsó atombombák, ………………Oszama gazdag híveinek …… nehéz dolguk. ………… Milliós nagyvárosokban robbantak az atombombák, égett hamuvá a lakosság. ………. Mindenütt gyilkolták a barnabőrű embereket. …………….Az állam meggyengült ugyan, ………., vezetői, az igazi hatalmasokkal összefogva, elfelejtették humanitárius elveiket. ………… megindították a válaszcsapást. …………Többszázezer …… katona özönlötte el Szaúd-Arábiát ……………..Megvalósulni látszott a fehér, angolszász, protestáns álom…………….. Jó gazdaként irányítja majd a kisebb értékű népeket – ha akarják, ha nem. Az, hogy közben elpusztul pár tízmillió arab és néhány millió amerikai, elfogadható …… tűnt.

 

***

 

Árpád ledobta magáról nyúlprém felsőjét, és ugrándozva, csapkodva melegítette magát az egyik romos fal tövében, ahol nem láthatták az ébredezők. „Átkozottul hideg ez a víz, de nem mehetek oda úgy a tűzhöz, mint valami vacogó gyerkőc. Még azt hinnék, hogy fázom, pedig aki húsz kilós zsákmányt ejt, az már kemény felnőtt a javából” – gondolta önelégülten.Amikor kissé felmelegedett, kirázta a víz nagyját a vastagon befaggyúzott szőrméből, visszavette magára, sőt még a haját is átfésülte az ujjaival – hátha a tűzgyújtó asszonyok fiatalabbjainak megakad rajta a szeme. Némelyikük csupán annyi idős, mint ő, bögyösek, formásak. A férjek közül sokan távol, akármi megeshet – gondolta, és nyelt egy jókorát. Nem volt még része ilyen kalandban, de a többiek regéltek néhány jó történetet a Fiatalok Házában. Felkapta a kecskét és táncos léptekkel, fütyörészve indult a hajlongó nők felé.

A fütyörészésre többen felkapták a fejüket, tudták, Árpád közelít éjszakai zsákmányával. Gyakran megesett mostanában, hogy hozott valamit. Egyszer óriás harcsát döfött le, azzal a szigonnyal, amit a Túlpartiaktól szerzett az élete kockáztatásával. Máskor dárdának való vascsöveket ásott ki a romok közül, és hozta nagy büszkén. Jóképű férfi lesz a kis csibészből, gondolhatták a fiatalabbak – legalábbis erről árulkodott a mosolyuk, amivel az ifjoncot fogadták. Egy idősebb asszony, Ibolya, halkan felsikoltott, Árpád felé rohant, és vállánál fogva megrázta.

– Már megint a Szigeten tekeregtél, te világ bolondja? Ezerszer megmondtuk apáddal, hogy ne menj se oda, se a határmezsgyékre! Még meghalsz nekem, és akkor kinek fogom varrogatni a féltett nyúlbundáját?! Ki eszi el előlem a halat, és fullad meg a szálkáktól? – szeretteljes korholással vegyítve csókolgatta a zavartan toporgó ifjút.

– Ne mán Anya, ne itt mindenki előtt! – szabadkozott a legény, aki nem szerette, ha gyerekként kezelik. – Segíts inkább kibelezni, meg elvinni Röfinek a beleket, én megnyúzom addig a kecskét. Nézzétek milyen szép a bundája, jól jön majd a tavaszi leányvásáron. – Többen hangosan felnevettek, hisz ennyire fiatal legények még nem szoktak asszonyt venni maguknak. A kamasz elvörösödött, de bátran folytatta.

– Botond barátomat akarom kisegíteni, ő már tizennyolc lesz az idén, és vénlegény marad, ha most sem talál alkalmatos feleségnek valót. Ha ezt a szép szőrmét viszi ajándékba, sorban állnak előtte a lányos apák, ha csak össze nem verekednek rajta! – A nők már hangosan nevettek a suhanc hetvenkedésén, bár többen elmerengtek. Valamikor, amikor még szépek és kívánatosak voltak, és főleg fiatalok, ők is ennyire várták a lányvásárokat. Egyikőjük előtte egy hétig alig evett, hogy karcsúbb legyen a dereka, mások nap, mint nap becsavarták ősanyáik csavaróiba a hajukat, hogy dúsabbnak látszódjon, vagy teltebb melleket varázsoltak maguknak, ha kicsinyelték a meglévőt.

 

***

 

A valamikori Pest területén összesen öt törzs élt, talán kétezer ember, és a belvárosiak számítottak a legszegényebbnek közöttük. A területek között két-háromezer lépésnyi határmezsgyét hagytak, amely sehová sem tartozott. A közösségek általában jóindulatú elnézéssel viseltettek egymás iránt, bár voltak hallgatólagosan kialakított szabályok. Senki sem bántotta a cserélni akaró, hat-nyolcfős csoportot, ha nappal közelített, előre jelezve szándékát. Ha azonban éjjel osont át valaki, akkor rablónak tekintették és elvágták a torkát. A gazdagabb időkben nyár elején és ősszel vásárokat csaptak, elcsereberélték értékeiket. Alacsony volt a közösségekben élők száma, és hajdanán egy bölcs törzsfő felismerte, a közeli rokonok házasságából nem sok jó származik. Látva a sok kacskakezű, dongalábú szerencsétlent, az írástudó öregek utána olvastak féltett könyveik között a miértekre, és meghozták a döntést. Közeli vért tilos keverni! Azóta évi kétszer, a nagyvásárok alkalmával az apák beküldték a kerengőbe féltett kincseiket. A lányok kart karba öltve, csivitelve, kacarászva sétáltak belül, a kidüllesztett mellű fiatal férfiak kívül az ellenkező irányba. Ebéd után minden menyecskénekvaló visszatért a szüleihez és várta a látogatókat. Először a legények érkeztek, apró ajándékokkal, illemtudóan elbeszélgettek a családdal, majd elmentek. Távozás után néha összeverekedtek egy-egy kapósabb teremtésen, bár a virtuskodó ifjakkal máskor is megesett, hogy összeugrottak. Akinek tetszett a lány, komolyak voltak a szándékai, az visszaküldte az apját alkudni. Bőséges években többet, szűkösebbnél kevesebbet fizettek. Néha kacagott a boldogságtól a menyecske, hisz kiszabadult az apja uralma alól, máskor sírt, mert félt az ismeretlentől. Egyikük szerető, dolgos férfit kapott, másokat véresre vert az uruk, vagy egy kosár halért árulta a cimboráinak. Ilyen volt akkoriban a női sors.

A Belvárosiak törzse nagyjából a valamikori Könyves-Hungária-Róbert körutak és a Duna közti területen élt, bár birtokolták a Népligetet is. A négy erősebb, népesebb külvárosi klán nagyon komolyan vette a belváros felőli határait. A senki földjén kevesen éltek, főleg törvényen kívüliek, kitaszítottak, akiket elüldöztek valamilyen komoly bűn miatt. Ha a köztes részen maradtak, valameddig eléldegélhettek, ha továbbmentek az idegen klán lakhelyére, akkor a legtöbbször rabszolgák lettek, bár az is előfordult, hogy átengedték őket. Vagy megölték. Mikor, mihez támadt kedve a vezérnek, a harcosoknak. A Margit-szigetért komoly harcok folytak a budai törzsekkel, végül egyiküké se lett. Ezeken a semleges területeken előfordultak nagyobb vadak is, vakmerő fiatalok néha cserkeltek itt, bátorságukat bizonyítandó, de a józanabb, idősebb lakosok elkerülték. Természetesen a szűkebb esztendőkben felnőtt vadászok is jöttek ide, és ha találkoztak a szemközti oldal embereivel, bizony meghaltak néhányan. Ugyanez történt a rossz oldalon halászókkal. Nyilak röppentek, lándzsák fúródtak a férfihátakba. Néhány kunyhóban ilyenkor hangos sírással búcsúztatták a hiányzó családfőket. Az épen maradtak később újra próbálkoztak. Amíg el nem fogyott a zsákmány… vagy az ember. Ilyen volt ebben az időben a férfisors!

 

***

 

Miközben Árpád kibelezte, gondosan megnyúzta a zsákmányt, teljesen feljött, és melegen sütött a nap. Az ifjú vadász jólesően sütkérezett a fényében, de még inkább azokban az elismerő pillantásokban, amelyekkel a kondérokban rotyogó hús illatára előbúvó nemzetségtagok illették. Szóban kevesen dicsérték, bár az ékesszólásáról híres, öreg Kálmán helyettük is megtette.

– Nocsak, nocsak, gyerek! Nemrég még anyád pendelyében kergetted a bolhákat, miközben szoptatott, most meg a Szigeten mászkálsz! – kiabálta neki a könyvek gondozója. – Ha komolyabban serkenne a bajszod, azt hinné az ember, talán férfi vagy. Lehet, hogy nem csak eszed van, de vadásznak is megfelelsz?

Árpád vigyorogva hallgatta a nagytekintélyű öreget, tudta, a látszólagos lekicsinylés mögött igazi elismerés rejtőzik. Szerette a könyvtudót, pedig sokszor rettegett, amikor meglátta. Kálmán volt a vezetője annak a négy embernek, akik Álmos vezér parancsára a könyvtárakat bújták és a Belváros népét oktatták írás-olvasásra. Ők válogatták ki a törzs jó eszű fiataljai közül azokat, akiknek évi egy-két könyvet, jegyzetet el kellett olvasni, és emlékezetében megőrizni. Természetesen nem szó szerint, csak a fontos adatokat. Felkészültségüket rendszeresen ellenőrizték is, és jaj volt annak, aki valamit nem tudott! Álmos vezér állt a tudós öreg mögött és ennivaló megvonással, de akár korbáccsal is büntetett, ha valaki rosszul teljesített. Árpád is megkapta a maga adagját koplalásból, korbácsból, de megszerezte a kellő tudást. Tizenketten voltak a fiatalok, és majd száz könyvet kellett ismerniük. Ők tizenheten őrizték a régiek tudományának a javát. Árpád a fémeket kapta. Ismernie kellett a főbb tulajdonságaikat, melyik mire való és hol található. Tudta: rezet földalatti vezetékekben, a régiek lakásának falaiban lelhet, és le kell égetni róla a külső réteget. Ólmot némelyik téglaház falában, ahol vizet vezettek vele az ősök, és az öreg nyomdák pincéiben. Praktikus tudás volt, ötvözte az elődök olykor érthetetlen és túlbonyolított ismerethalmazát a klán tapasztalataival. A rendszert még valamelyik, az idők mélyén élő Belvárosi főnök ötölte ki. Írástudók faggatták a romok között kutakodó embereket és jegyezték fel, hol mi található. Kálmánék figyeltek arra is, hogy a kiválasztott téma érdekelje a fiatalokat, és a megszerzett ismereteket hasznosítani is tudják. Árpád a kovácsokkal dolgozott, Botond barátja a gombatermesztőkkel, mert erről ő tudta a legtöbbet. Az öt férfi válogatta ki a használható könyveket, melyeket aztán féltve gondoztak, őriztek. A praktikus, használható tudást vadászták, abból is a könnyen érthetőt. Irodalmat az esti tüzek mellett hallgattak, amikor Kálmán és négy társa, akik a törzs regösei is voltak, felolvastak az elődök kalandjaiból. Főleg a történelmi regényeket vették sorra, hiszen az akkor élők tettei, élete majdnem olyan volt, mint az övék. Nagyon sokat tanultak abból, hogy megbeszélték az ismeretlen dolgokat, mint például páncél, fokos vagy vízimalom. Mindenki elmondta a véleményét és a legvalószínűbbet fogadták el igaznak.

Létezett egy írás, melyet olyan sokszor olvastak fel, hogy szinte mindenki kívülről fújta. A romlás története volt ez: Az emberistenek világának vége.

 

***

 

Oszama bujkáló hívei ….. nem győzhetnek, de magukkal ránt… a halálba ellenfelüket…………Összes megmaradt atomfegyverüket ………………… azonos időben robbantottak. ………………….. Majdnem lerombolk a Föld legfejlettebb államát, a világ csenrét, és a maguk sajátos módján még mindig győz……..

A hagyományos bombák levegőbe repítették a radioaktív anyagokat, az atombombák keltette ciklonok pedig elterítették azt az egész arab világ fölött. Észak-Afrika és az arabok olaja nem létezett többé. A sugárzás sok száz évig megakadályozza a kitermelést, közben elfelejtődik a technológia, mely az olajat a felszínre hozná, bár olyan gépek sem lesznek, melyek felhasználhatnák.

Észak-Amerikában …………..a faji ellenségeskedésnek véget vessenek. ………. a katonák …….. arzenállal beálltak ………… megindult az igazi háború. …………..néhány rakétát kilőttek Kína és Oroszország területére……….. Német- és Franciaországra is, amelyek válaszcsapás ………. Észak Amerika azóta is hallgat. Voltak, vannak zavaros rádiójelek, semmiképpen sem pusztult el az egész ország…………….. nincs befolyása.

 

***

 

Nagy tekintély ide, vagy oda, a szaglászó öreg Kálmánt elhessegették a sürgő-forgó asszonyok, mert láb alatt volt. Ötven embernek kellett előteremteniük a reggelit, nem szerették a nézelődőket. A megszokott gombás hallevest most feljavították Árpád kecskéjének kisebb részével – a maradékot eltették estére a főétkezésre. A lassan gyülekező reggelire vágyóknak szinte a nyáluk kicsordult a finom illatokat érezvén. A fortyogó, gőzölgő üst alá lelkes gyerkőcök hordták a sok gallyfát. A kicsik kötelessége volt tűzifával ellátni a konyhát. A vastagabb törzseket, ágakat eltették télire, csak a vékony gallyakat használták főzéshez. A viháncoló rőzseszedők életveszélyesen omladozó áthidalásokon imbolyogtak a beomlott metróalagutak víztükre fölött, átkúsztak a romok alatt, hogy a belső udvarokban növő fákhoz hozzáférjenek. Ez a játékos munka készítette fel őket a kamaszkor komolyabb erőpróbáira, és megismerték szeretett otthonuk minden zegzugát. Közben természetesen ők voltak a vadászok, akik óriás szörnyeket ejtettek el fadárdáikkal, és győzhetetlen harcosként küzdöttek meg a külvárosokon túli emberevőkkel. Mire elérték a tíz-tizenkét éves kort, valóban megtanulták a nesztelen cserkelést, és észrevették a legkisebb rebbenést is az omladozó romokkal teli ligetesben, melyet valamikor Pestnek hívtak. Annyi fát gyűjtöttek tegnap is, hogy kazalként magasodott a pattogó tűz közelében.

 

Ibolya asszony, aki nem csak a törzsfőnök felesége volt, hanem a nagycsalád konyhafőnöke is, messzecsengő síndarabot ütögetve hívta össze a reggelizni vágyókat, szándékosan nem véve tudomást róla, hogy már az egész nemzetség előtte tülekedik. Szerette a dolgok szabályos menetét, márpedig a reggelit hangosan kell jelezni, hogy a távol dolgozók is meghallják. Sokáig ütötte a sínt, miközben a messzeségbe meredt, majd látszólag meglepett mosollyal vette észre az előtte tolongókat. A regula úgy szólt, sorba kell állni az ételosztáshoz, de néhány tekintélyesebb ember előrejött, hogy közelebbről érezze a rég nem élvezett főtt hús illatot, majd nem volt kedve visszamenni. Természetesen sokan követték a példájukat, megbújva a tekintélyesek háta mögött, míg végül egy csürhére emlékeztető tömeg szorongott Ibolya előtt. Újra ütni kezdte a síndarabot és bal kezével hessegetve mutatta, húzódjanak hátrébb és álljanak be rendesen. A tekintélyesek rosszallva meredtek rá, majd a mögöttük tolongókra – próbálták megúszni a sorbaállást –, végül vigyorogva hátrasétáltak. Hamar kialakult a rend és az óriási mérőkanalat szorongató Kata asszony elkezdte osztani az ételt. Mindig ő kapta ezt a munkát, mert bármennyi volt az ennivaló, ugyanakkora adagot tudott adni mindenkinek. Amikor kifaggatták, hogyan csinálja, csak vonogatta a vállát. Ugyanis ő sem tudta. Egyszerűen ránézett az üstre, és érezte mennyi jut egy-egy embernek.

Reggelizett a nemzetség. Néhányan elhúzódtak a családjuk körébe, de a legtöbben ott helyben letelepedtek és jókedvűen beszélgetve ettek. Széltől, időtől cserzett arcok, elégedett testek és gondolatok. Magukkal és a világgal békében élő emberek a régi Magyarország szimbólumának romjai között.

A Duna fölött friss szél kelt, felborzolta a kristálytiszta víz felszínét. Üdítő illatot sodort magával, tisztát, egészségeset. Szép volt ez a táj, a buján feltörekvő fákkal, az eső- és szélkoptatta falmaradékokkal. A valamikori üszköt és kormot majdnem teljesen lemosta az idő, csak kevés sötétszürke szín emlékeztetett a régesrégi tüzekre. Először a víz, a jég repesztette meg az utak burkolatát, majd a mindenhol megtelepedő növények gyökerei tágították tovább a réseket. Kisebb, majd nagyobb fák emelték föl az aszfaltburkolatot, mely mostanra olyan lett, mint valami sziklás, ám gazdag növényzetű táj. Kanyargós ösvények vezettek ezernyi irányba, cserjék, fák és fű mindenütt. Némelyik toronyház nagy része megmaradt, borostyánnal, iszalaggal gazdagon borított szirtként magasodott az új világ fölé. Szobáikban madarak fészkeltek, a sűrűn növő levelek és indák szövevényében mókusok, macskák bujkáltak. A metróalagutak már évtizedekkel ezelőtt beomlottak, elárasztotta a Duna, csodálatos édesvízi lagúnákká varázsolta a kietlen barlangokat. A víz alatti romok között rákok gyűjtögettek komótosan, kíváncsi kárászok kutatták a rejtett zugokat. Mohos kövein szerelmesek, életük alkonyán tűnődő öregek üldögéltek, csendjét legfeljebb ugrándozó gyermekek zaja törte meg. Erős, fiatal világ épült a tűzbe és vérbe fulladt istenemberek hamvai fölött.

 

***

 

Mi történt Európával és a világ többi részével? Nem tudjuk pontosan. Elfogyott a maradék olaj is, megálltak a járművek, megszűnt az áramszolgáltatás, és mindezt tetézte néhány bomba. Valameddig szervezték a központi ellátást, majd szokás szerint felülkerekedtek a rablók és becstelenek, kihasították a maguk királyságát, melyet elláttak a többiektől elrabolt javakkal. Aztán megtámadták őket azok, akiknek már nem volt mit vesztenie. Felrobbantak, megsültek, éhen haltak az emberek. Amennyit ki lehetett venni a meg-megszakadó rádióadásokból, hogy az egész világ káoszba fulladt.

Kelet-Európában rövidebb idő alatt következett be a vég, mert napok alatt elfogyott a köznép élelme, kitört az éhséglázadás. Szaúd-Arábia még csak néhány hete lett az enszeté, még emberi pernye lebegett a tenger fölött, amikor Magyarországon már robbantották az első pályaudvarokat, legelsőnek a Nyugatit, vele együtt a híres Westend áruházkomplexumot. Hagyományos bombát használtak, de kigyulladt a rendező pályaudvaron várakozó, tüzérségi lőszerekkel tömött katonai szerelvény is. Színes szikrazáporok kíséretében robbantak a lövedékek, a föld színéig letarolták az egész környéket és meltek pár ezer embert is. Jó nekik– hallatszott később a kihagyhatatlan pesti vicc –, látványos temetést kaptak, és csak az életükkel fizettek érte. Hja, kérem, akkor még volt értéke az életnek, nem úgy, mint manapság!

Ezt követte szinte az összes pályaudvar felrobbantása, hidak, utak eltorlaszolása. Senki sem akarta, hogy a még megvő élelmiszert elvigyék onnan, ahol éppen volt. A szegények, az éhezők tudták, akkor lesz ennivaló, ha megszerzik maguknak. Megszűnt az Unió, vele a híres „Nyugat”. Nincs többé gazdag Amerika, nem várható sely, azt pedig a legnaivabb ember sem hihette, van olyan Magyar Nábob, aki kenyeret ad a népnek. Nincsenek a mai Kőszívű Embernek fiai.

Tombol, dúl az erőszak, fogynak az emberek. Túl sokan vagyunk, többé nem termel senki, csak minden századik, vagy inkább ezredik ember élheti túl mindezt. Éhesen és betegen bujkálunk, várva a halált. Ezt a cikket tanulságként írom, de inkább azért a pár falatért, melyet kapok érte, és túlélhetek még pár napot. Akinek kis szerencséje van, azt gyorsan ölik meg, akinek nincs, az lassan hal éhen. Megszűnt a törvény, nem lehet kiszámítani, mit hoz a jövő. Egy a biztos, ennek a világnak vége! Emberistenek voltunk, és állatemberré kell válnunk, ha túl akarjuk élni mindezt!

Ezekkel a sorokkal ért véget 2012-ben a Régiek utolsó újságcikke. Egy hajdanvolt bulvárlap, a Blikk készítette párszáz példányban, kézinyomdával, és terjesztette a végóráit élő világban.

 

***

 

Csak egy maradt meg belőle – gondolta Álmos, a Belvárosi törzs vezetője, aki felidézte az ezerszer hallott történetet –, melyet üveglapok közé téve őriztek meg, majd kétszáz éven át. Ez is majdnem tönkrement! A töredékesen megmaradt szavakat, sok vita után kiegészítették, ahogy lehetett. Ez volt a nyomtatott történelem vége, és egyben az utolsó újság.

Valamikor milliók haltak éhen, most a megmaradt százakat fenyegeti ugyanaz a veszély – Az idős vezér hónapok óta csak ezen töprengett. – Tavaly télen csak szűkösen voltunk, az ideit aligha éljük túl. A klán tartalék kincseit kellett elkótyavetyélni a szomszédoknál, hogy megmaradjunk. – Elvigyorodott, ráncos arcára csibészes kifejezés ült. – Mégis, aki egyszer pestinek született, az nem akar máshol élni. Pest az Pest, és a Belváros ennek is a szíve. Itt maradt épségben a legtöbb épület, mert a három- négyszáz éves téglafalak jobban bírták, mint a külvárosok panelházai. Nemzedékek kutatták át az épületeket, tártak föl újabb és újabb lelőhelyeket. Ő is ebben nőtt fel, és a kincsvadászat izgalmával nagyon kevés dolog ér föl a világon. No, azért van ettől jobb – gondolt élete nagy szerelmére, Ibolyára, aki ugyan vele öregedett, de még ugyanolyan lelkesen szeretkeztek, mint húsz évvel ezelőtt, az első alkalommal. Egyszóval majd kétszáz évnyi nagytakarítás után nemigen maradt érték Pest területén. Még a nagyobb üvegdarabokat is agyagnyelekbe foglalták és eladták a karavánok kereskedőinek. Télig megoldást kell találni, vagy vége a Belvárosi szövetségnek, amely annyi nemzedéken át mindent kibírt.

Tűnődve nézte a fecserésző asszonyok között toporgó fiát. „Jókötésű és bátor gyerek, de túl vakmerő. Bizonyítani akarja, hogy jó vadász, kemény férfi, és ez hiba. Bele lehet halni, elpusztítani vele a törzset.” – Lemondóan mordult egyet. – „Vagy megjön az esze, vagy nem. Nagyobb most a baj annál, mintsem azzal törődjek, alkalmas-e a fiam vezetőnek.” – Elvigyorodott. – „Te vén csibész, hisz azért nevezted el Árpádnak, mert legbelül remélted, megismétlődik a történelem. Mint hajdanán: Álmos elindult, és Árpád célba ér. Hm, szép álom!”

Tekintete megakadt a romos hídlábak között örvénylő vízen, és újra a törzs gondjait vette elő. – Ki kell jutnunk erről a helyről valahová, ahol több a lehetőség! Tutajokkal le tudnánk csurogni a Dunán, és kikötni lejjebb, ahol már nem él annyi ember, de az összes híd összedőlt, akadályozzák a leereszkedést. Halászok kis csónakokkal átjutnának a beszűkült nyílásokon, asszonyokkal, gyerekekkel teli tutajok bajosan. Ha kapnánk révkalauzt a Soroksáriaktól, vagy a Budafokiaktól, talán túlélnénk, de valószínűbb, hogy körbeállnák az átjárót, és lenyilaznának minket. Az idősebbeket bizonyosan megölnék, a fiatalabbakat pedig eladnák. Állítólag délen rabszolgák hadát dolgoztatják a földeken. Évekig dőzsölne a haszonból mindkét banda. A szárazföldön ugyanúgy végeznénk, ráadásul értékeinket sem tudnánk magunkkal vinni. Hihetetlen szerencse kellene túlélni a kivándorlást. A szomszéd főnökök gondolkodnak helyesen, értik meg az új idők szavát, hisz a vezérnek a törzs érdekét kell néznie, nem feleslegesen érzelegni, mint én teszem. Megdögölhet mindenki, mit sem számít, ha a klán megmarad. Az a sok fennkölt írás, a dicső múlt, a filozófusok meg az etika… hah! Baromság az egész! Elpuhultál öreg, fel kéne nyitni az ereidet, hogy a kemény, erős fiatalok megkapják a lehetőséget!” – öklével a levegőbe csapott és maga elé dörmögött.

– Este tanácsot tartunk! Több embernek több az esze, az Athéni demokrácia is megélt, nemcsak Spárta katonaállama.

 

A bőséges reggeli után – ahol Árpád, a nagy vadász mindvégig az üst mellett állt, és büszke vigyorral fogadta az elismerő, vagy éppen irigy pillantásokat –, szétküldte a futárokat a nemzetségfőkhöz. Szóbeli üzenetben kérte a vezetőket: legfőbb tanácsadóikkal és legjobb fejű embereikkel jöjjenek el a Parlamenthez, ahol sorsdöntő megbeszélésre kerül sor.

Még világos volt, amikor meggyújtották a máglyát. A vendégek halk beszélgetésbe merülve ültek a tűz mellett, a lipótiak a sötétség határán tolongtak. A vezérek érkezéskor megtudták a tanácskozás témáját, azóta klánokon belül beszélgettek. Kézi harang parancsolt csöndet és jelezte, Álmos vezér szólni kíván. Az Országház romjai közül bányászták ki az egyik vitrinből a gyönyörű hangú, míves készséget, amely valamikor az egész ország nagyjainak parancsolt.

– Vezértársaim!

Nem kívánom szépíteni helyzetünket: bajban vagyunk. Még egy telet nem élünk túl, ha nem teszünk valamit. Szülőföldünk, Pest valamikor rengeteg embert eltartott, de a lelőhelyek kimerültek. Amíg tartottak elődeink kincsei, könnyű életünk volt. Mint ti is jól tudjátok, a kereskedők már nem is jönnek el hozzánk, mert nincs mit cserélnünk. A földművelés kiutat jelentene, de nincs kijáratunk a védhető, városszéli földekre. Mondjuk, ennek alig van jelentősége, hisz ezeket a területeket a külvárosiak amúgy is felosztották egymás között. Vadállományunk említésre sem méltó, csak halászni és gombát termeszteni tudunk. Végzetes módon beszorultunk a helyi törzsek közé, nincs módunk terjeszkedni, itt helyben kell kihasználni a lehetőségeket. Megoldást jelentene, ha új hazát keresnénk, de nem tudom ennek a mikéntjét. Tutajjal leúsztathatnánk a Dunán, viszont majdnem biztos, hogy megtámadnak és kirabolnak bennünket. Ugyanígy járnánk, ha szárazföldön akarnánk kijutni innen, ráadásul akkor itt kellene hagynunk pótolhatatlan könyveinket, bennük a Régiek tudásával. Nemzetségfő barátaim, várom a javaslataitokat! – az idős főnök várakozón körülnézett, majd leült.

– Harcosokat bérelni az Újpestiektől és áthaladást kérni a Soroksáriaktól. Így békében átengednének minket, hisz nem akarnának viszályba keveredni az északiakkal. A zsoldosok nyugodtan hazamehetnének az M0-áson kívül. Fizetségként nekik adnánk a területünket. – Csanád a Városligetiek fiatal vezére bizakodva adta elő gondolatait, de a termetes Józsefvárosi vezető leintette.

– Csak akkor fogadják el, ha már indulás előtt beengedjük őket, ha viszont már bejöttek, mi a nyavalyáért fizetnének? Kétszer, háromszor annyian vannak, mint mi. Különben sincs akkora értéke ennek a területnek! Kipucoltuk, mint a kondér fenekét a lakodalom másnapján.

A nemzetségfők sorra szólásra emelkedtek, de igazi megoldást senki sem tudott kitalálni. Szó esett az erőszakos áttörésről, bár ehhez kicsi a csapat létszáma. Bármilyen békés megoldáshoz fizetni kellene, viszont nincs mivel, hacsak el nem adnak néhány fiatal lányt vagy ifjút. Feláldozni a törzs reménységeit, hogy megmentsék a többieket? Rosszkedvű hallgatásba merültek a hamvadó tűz mellett, amikor Kálmán a könyvek gondozója emelkedett szólásra.

– Nem merem állítani, hogy tudom a megoldást, de lenne egy lehetőség. Rengeteg kincset örököltünk ősapáinktól, habár ezek a régi szükségletekre voltak méretezve, és nagy részük már tönkrement. Ipart kellene teremtenünk, és olyan tárgyakat előállítani, melyekre mai világunkban szükség van. Végtelen a sora annak, ami hiányzik, köztük a legfontosabbak, a fémeszközök. Korlátlan mennyiségű vas hever körülöttünk, melyekből szerszámokat lehetne gyártani és minden valamirevaló szövetség kovácsai át tudják alakítani a régiek vashulladékát, de adott határt nem tudnak átlépni. Lassan elfogynak a kisebb méretű vastárgyak, és sínekből még senki sem tudott ekét kovácsolni. Óriási munka lenne. Nem elég felizzítani a vasat, meg kellene annyira olvasztani, hogy önthető legyen. A vaskohászat nagyon bonyolult folyamat, egyszerű kovács sohasem fogja újra feltalálni, viszont nekünk itt van a régiektől átmentett tudás. Törzsünk megőrizte az olvasás képességét, a könyvekből szinte mindenre találhatunk megoldást. Nem kell elvándorolnunk, mert itt, Pesten vannak a legjobb vaslelőhelyek. Amint megtanultunk vasat önteni, ránk méretezett tárgyakat gyárthatunk. Olyat, melyeket a Régi Emberek hagyatékában sohasem fogunk találni, mert ilyenekre nekik nem volt szükségük. Akkora ekéket, melyeket ló, vagy ökör is bír húzni. Vastag falú fazekakat, lábasokat, melyek nem lyukadnak ki néhány hónap után. Szöget, erős késeket…

– Aztán, eddig miért nem csináltuk mindezt? – vágott közbe egy izgatott tanácsadó. – Nincs mire várni, jónak látszik a gondolat, kezdjünk hozzá hamar, és öntsünk vasat!

– Mint már mondtam – folytatta az idős ember –, a vasolvasztás meglehetősen bonyolult dolog. A tudást ugyan leírták, de idő kell a kísérletekhez. Emberekre van szükség, akik közben nem tudnak mást csinálni. Kéne egy vezető, akinek hatalma és ereje is elég megvalósítani a terveket. Én nem vagyok gyakorlatias ember, és hiába magyarázom a kovácsnak, mit, hogyan csináljon, csak kinevet, és megy a maga feje után.

Álmos emelkedett föl, és széttárt karokkal csöndet kért.

Barátaim! Lám, érdemes volt együtt gondolkodni, találtunk megoldást. Hiszek ennek az embernek, és azt mondom, vágjunk bele, olvasszunk vasat! Remélem, a vezérek is egyetértenek velem. – Körülnézett, majd a bólogató fejek láttán folytatta. – Holnap részletesen megbeszéljük, mit kell tenni. A klán minden erejét arra fordítja, hogy megvalósítsa ezeket a terveket. Mi leszünk a Vas Népe! A gazdag és erős Belvárosi törzs! Most pedig… – Kálmán reszketeg hangja közbevágott.

– Állj, állj! Nem kellene annyira örülni, mert maga az olvasztás nem elég, az öntvény rideg, könnyen eltörik. Újra fel kell találni a kéregöntést, a kupoló kemencéket. Bonyolult babramunka, sok idő kell hozzá. Úgy gondolom őszig is megtart, mire elkészülünk az első használható darabokkal. – A hallgatóság csalódottan morajlott. – Nem is beszélve arról, nincs elég faanyagunk a faszén előállításához. Ehhez keményfa szükséges, ráadásul olyan tömegű, hogy ha a sajátunkból akarnánk előállítani, letarolhatnánk az erdeinket. Akkor viszont megfagyunk. Már most meg kéne rendelni a szomszédoktól, hisz nekik korlátlan erdeik vannak a város szélén, de mivel fizetünk? – Az öregember a csillagtalan égboltra emelte tekintetét, és kérőn tárta szét karját. – Miért nem segít rajtunk az Isten? Ha meghalt a Régiekkel, mikor születik meg az új, aki csak a miénk? Miért, miért… – Kálmán majdnem sírva átkozta a világot. Öreges hangját elnyomta az emberek csalódott kiabálása, morajlása. Újra felmerült az erőszakos kitörés, a rabszolgának eladott fiatalok, amikor…

Hangos harangszóval a nyúlbundás ifjonc, Árpád ugrott a tanácskozó családfők elé. Amikor elcsendesedtek az emberek, nagy levegőt vett… és nem jött ki hang a torkán. Fülig vörössé válva belefagyott a szó, amikor észrevette a törzsi vezérek dühös tekintetét, akik nem szoktak hozzá, hogy piperkőc suhancok intik csendre őket.

– Én… vagyishogy, nem biztos, de… – izgatott hebegését elnyomta a tömegből felhangzó lenéző nevetés, már majdnem kisompolygott középről, amikor Álmos dörgő hangja csendet parancsolt.

– Ez az izgága hebrencs itt az én elsőszülöttem, Árpád. Emlékeim szerint tud beszélni, bár fel nem foghatom honnan vette a bátorságot… mindegy. Kölyök, de van egy kevés esze, amit most ügyesen eltitkol. Hallgassunk valameddig, hátha még ma rászánja magát a megszólalásra! Ha méltatlan lesz, amit kinyög, magam korbácsolom meg. Olyannyira, hogy ezen a héten hason fog aludni a beste kölyke. Szedd össze magad édes gyermekem, és mondjad szaporán, ne várakoztass ennyi tekintélyes embert!

Árpád, ha lehet, még vörösebb lett, és akkora levegőt szívott mellkasába, hogy köhögnie kellett, de összeszedte magát, és beszélni kezdett.

*

*

*

*

*

Kedves Olvasó!

Elnézését kérem, de ez az írás része az Amíg felkel a nap e-antológiának (KIMTE, 2013), ezután csak ott olvashatják. 

 

 

Hírek

Honlap készítés ingyen

Asztali nézet