MENÜ

"AZ ÉLET ÉLVEZNIVALÓ DOLOG" - Interjú Urbánszki Lászlóval

Historium Kiadó, 2011. szeptember 18., 19:59
Megjelent a Penna Kulturális Magazinoktóberi számában, az Ekultúra oldalán.

Az idén májusban létrejött Historium Kiadó első könyve a napokban jelent meg. Az Odakint, a pusztában című, rettentően hangulatos elbeszéléskötet azonban nem csak a kiadó, hanem szerzője, Urbánszki László első könyve is egyben. László egy igazi életrevaló ember: lassan hatvan éves, de óriási szakálla mögül fiatalos vigyor villan, és rövid szóváltás után talán bárki elhinné róla, hogy saját novellái valamelyikéből lépett elő. Már csak az erdőirtó fejsze és a pásztorbot hiányzik a kezéből, sebaj: van ott helyette láncfűrész és golyóstoll. A Historium Kiadó elsőszámú felfedezettjével, az idei év legtökösebb könyvének szerzőjével beszélgettem.

– Azt javaslom, kezdjük a legelején! Kicsoda Urbánszki László, honnan jött és hova tart?

– Édesapám bányász volt, hat elemit végzett, erős, bölcs ember. Munkásközegből indultam, tíz évet hajóztam a Dunán, diplomát szereztem, de az értelmiség életformáját sohasem éltem. Egy-két évig lubickoltam a mérnökségben, majd művészkedni kezdtem. Batikoltam, fafaragónak hittem magam, de mielőtt igazán ismert lettem volna, megfutamodtam. Mentségemül szolgáljon, hogy a művész „szakmában” sok a szépség, kevés a kenyér, és mi – én és a családom – éhesek voltunk. Mind a batikolásban, mind a faművességben visszahátráltam a határmezsgyére. Itt már meg lehetett élni. Se nem művész, se nem iparos, mindkettő, vagy egyik sem, ennek megítélésére nem én vagyok hivatott.

Amolyan állandóan úton lévő embernek érzem magam. Mindig vannak céljaim, vágyom valamire, de ha elérem, kis idő multán már fészkelődni kezdek lazítás helyett. Unatkozom! Ilyenkor molyolok, tötyörészek, kóstolgatok, és egy idő után megint úton vagyok. Gürcölök, agyalok, próbálkozom. Tiszta pillanataimban sokat röhögök magamon. Általában olyan célokat nézek ki, amihez nem értek, magyarul az alapoknál kell kezdenem. Természetesen sohasem a járt úton menetelek, mert az unalmas, nem veszem át a nálam okosabbak véleményét, ahogy illik, hanem eljátszom a problémával, próbálom a magam esze után megoldani. Félreértés ne essék, nem vagyok kapkodós, mindenbe beleugró típus, bármibe kezdek, azt szívvel-lélekkel teszem, és mívesen kidolgozom. Legyen az faműves munka, honlapépítés, novella egy kisbojtárról, vagy nézzék meg a gyerekeimet, szépek és okosak. (Nevet.) Míves munka.

Az írást 2008 tavaszán kívántam meg. Természetesen azt hittem, hogy elég a kreativitás, az eredeti látásmód, de ez nem így van. Egy év kellett az első normális novellám megszülésére. Három év az antológiányi mennyiség megírásához. Természetesen mindemellett folytattam szerelmetes faművességemet is, egyrészt, mert meg kell élni valamiből, másrészt, ha abba kellene hagynom, betölthetetlen üresség maradna a helyén. Gazdagabb így az élet, nem marad kihasználatlan tehetségem, fölös energiám. Új elfoglaltságot egyelőre nem keresek.

 

– Hogyan jellemezné saját írói hovatartozását? Az már nyilvánvaló, hogy a most megjelenő, debütáló könyve a „történelem” szekcióban lesz elhelyezve a boltokban, de ezen belül hová tenné ön az Odakint, a pusztábant?

– Természetesen, íróként is több úton szeretnék haladni. Vonzódom a szépirodalomhoz, jellemábrázoláshoz,  hangulatokhoz, de szeretem az izgalmas cselekményt is. Egyszerre ülök két lovon. A kalandírók rosszallják, hogy sokat locsogok az emberről, a szépírók ledermednek a pörgős, sokszor durva cselekménytől. Tízezer karakterben mesélek egy pusztai vacsoráról és egy szeretnivaló kisbojtárról, míg egy másik írásomban kínhalállal bünteti a tömeg a méltatlan embert, vagy puszta kézzel szaggatják szét a gonoszt. A legtöbb írásomban akad ebből is, abból is. Talán nem illenek össze, de én így érzem teljesnek. A szépirodalmi megjelenítéstől lesz hihető a szereplő, de kell a mozgalmas cselekmény is, hisz attól válik élvezhetővé, befogadhatóvá a mese. Teremtsünk értéket, mely gyógyírként hat, de keverjük finom, emészthető ételbe, hogy napi háromszor ehessünk belőle.

Mindenképpen a könnyebb, kalandirodalomhoz állok közelebb. Szórakoztatni akarok, izgalmasat, érdekfeszítőt írni, de olyan szépirodalmi értékek hozzáadásával, hogy évente újra, meg újra elolvassák az írásaimat. Vannak olyan írók, akik ezt meg tudják tenni, én is szeretnék közéjük tartozni. Például Az íjcímű elbeszélésemben – mielőtt a felelőtlen kamaszfiú elindulna házi készítésű íjával medvére vadászni –, el akarom érni, hogy megszeressék. Ha ez sikerül, akkor sírunk és nevetünk, miközben az őrültségeiről olvasunk, mert szeretjük és féltjük őt. Ez lenne a végső célom, az olvasó azonosuljon a szereplővel. Ne regénynek, novellának érezze, hanem élete részének, mintha emlékezne.

Tudom: nagy szavak, nagy tervek, nagy kihívás. Vagy elérem, vagy sem, ez attól függ, elegendőek-e az adottságaim. Közel sem vagyok biztos magamban. Majd az olvasók eldöntik, mennyire sikerült. Nekem az is elég, hogy ilyen cél felé haladok. Hisz: úton lenni boldogság…

– Miért a hétköznapi emberek, fogadósok, szilajpásztorok, bojtárok a főszereplői a kötetben megtalálható történeteknek? Ha azt mondom, középkor, a legtöbb embernek a lovagok jutnak eszébe róla. Ön nyilván másképp van ezzel…

– Ritka bölcselkedő pillanataim egyikében arra a következtetésre jutottam, hogy amikor ezrek haláláról vagy mennybemeneteléről olvasunk, legfeljebb felszisszenünk, de ha egy ismeretlen gyerek kiül a második emeleti erkély korlátjára, akkor kiver minket a víz. Mindkét esetben kívülállók vagyunk, nincs személyes kötődés, mégis óriási a különbség. Ezt én magamnak úgy fogalmaztam meg, hogy a valódi izgalom a mindennapi életben rejtőzik, csak jól kell megjeleníteni. A hétköznapi kölyökkel tudunk azonosulni, a Szentföld megmentésére siető lovaggal nem annyira. Ha írói eszközeimmel el tudom érni, hogy az olvasó elhiggye, hogy ő csórt szalonnát a kamrából és egy dög nagy medve rohant felé, akkor igazi könyvet írtam. Amikor befejezi az olvasást, jóízű fáradtságot, kielégültséget fog érezni, mert vendégül láttam saját világomban, ahol csórt, izgult, menekült és győzött.

Hogy miért tettem hétköznapi kalandjaimat a középkorba?

Igazán komoly okom nem volt rá, így alakult. Most, hogy gondolkodom rajta, azt kell mondanom, hogy sok, nekünk aprónak tűnő probléma vagy öröm „odalent” felnagyítódik. Nincs gyufánk, sebaj, majd holnap veszünk. Odalent elveszett a kovakő és az acél? Akkor majd egy hét múlva szerzünk a városban, ha addig meg nem fagyunk.

Kevésbé bonyolult odaát az élet, jobban tudok koncentrálni a mondanivalóra, tisztábban előjönnek az értékek, a bűnök, de ami a legfontosabb: szeretek ott. Elvarázsol, lubickolok benne, vagy dagonyázok olykor. Eszem, iszom, adomázok, megverekszem a lányokért, hatalmasakat kártyázok a füstös kocsmákban és tyúkot lopok, ha vesztettem. Mai szlengben szólva, fullos életem van „odalent”, naná, hogy lejárok oda. Hogy közben a lovagok Jeruzsálemért (és saját birtokért) harcolnak a Szentföldön? Előfordul, majd Bíró Szabi megírja azt a részt. Én maradok a fogadósomnál, akinek támadt egy remek ötlete, amelyből eltartja a családját (lesz még hat gyermeke), jóízű történeteket hazudozik a pult mögött állva, bármilyen fáradt is, együtt számolják meg a bevételt a feleségével, és ha már ébren vannak… értik, ugye? Azért aki kuporgatott már hónapokig, évekig valamire, az tudja, még a pénzszámolásnak is megvan a maga izgalma… Csak jól kell megírni!

– Jövőre jelenik meg a Nemtelen nemesek című regénye. Mesélne egy kicsit erről a könyvről? Mire számíthatunk majd?

– Valódi élet lesz benne. Kicsit lusta, kicsit szélhámos emberekről fogok benne írni, akik ezen a földön járnak. Ügyeskednek, hogy megéljenek, és ha egy mód van rá, nem fizetnek adót. Ha van miből, úri módon megvendégelik a szegény embert, de olykor megkérik, hogy adjon nekik sovány leveséből, mert nagyon éhesek. Egyszer fent, egyszer lent, mint ahogy az életben lenni szokott. Figyelmeztetem önöket, hogy alattomos leszek. Ha nagyon idilli a hangulat, tuti, hogy becsap a mennykő, és valami vad dolog történik majd. Lesz benne durvaság, mert az életben is van. Nem akarok szirupos lenni, írni fogok majd igazságtalanságról és szenvedésről is, de csak mértékkel, mert abból a kevés is sok. Valahogy megvigasztalom majd a szenvedőket, de nem akarok minden rosszat helyrehozni, mert az hamis lenne. Viszont bízhatnak abban, hogy a gyermekét elvesztő anyának lesz szerető párja, és a lábatörött lovat megszabadítják a szenvedésétől.

Nemes barátom, Ladányfi Bene sokat fog kártyázni, és meglátogat majd néhány adakozó kedvű asszonyt is éjszakánként. Természetesen nem lesz mindig sikere, sőt… Urlas gyerek lassan felnő: csibészségben, tisztességben, mikor melyik a praktikusabb. Meglesi a fürdőző asszonyokat, megcsodálja a női test szépségét, és nagyon sokáig fog futni, hogy a férjek el ne kapják. Terveim szerint lesz némi közük a szürkemarhákhoz, verekednek majd a gulyásokkal és a gulyásokért. Megküzdenek farkasokkal és ordas emberekkel, és nem fognak mindig győzni. Átmennek Nagy Lajos királyunk Magyarországán, vendégeskednek fényes udvarházban, és ürgét ásnak, hogy ehessenek valamit.

Magyarul, fogalmam sincs, mi fog velük történni. Van egy vázlatom, egy ötlethalmazom, de ismerem magam: amint lehetőség adódik, elindulok egy ködbevesző ösvényen, mert vonz a kaland, eszembe fog jutni valami vad, erotikus, netán komolytalan ötlet, és akkor szabadjára engedem a két szeretnivaló zsiványt, hadd eriggyen a szekér, amerre csak a mese kívánja.

– Mi mindent várhatunk ezután? Vannak konkrét ötletei, vagy inkább az „ahogy esik, úgy puffan” híve?

– Messze nem vagyok még kiforrott író. Komolytalan lenne, ha most nagymellényű kijelentéseket tennék. Nem tudom. Írni fogok, az biztos. Történelmi regényt, mert szerelmes vagyok abba a korba, és szépirodalmat fogok beleszőni, hogy éljenek a szereplőim. Szabolcs barátomnak, a Historium Kiadó vezetőjének megtetszett áradozásom a magyar vadnyugatról, megkért, hogy írjak arról az időről. Utánamegyek a tényeknek, megkeresem a hozzáértőket, majd nekiülök álmodni. Ha szép, megosztom önökkel, ha csúnya, akkor hazudok hozzá valamit, hogy megszépítsem, mert abban akarok hinni, hogy az élet élveznivaló dolog. Az almába bele kell harapni, a magvakat el kell ültetni. A szépasszonyokat meg kell ölelni, de a többieket is, hogy ők is megszépüljenek. Sokat kell nevetni, olykor lehajtani a fejünket, és csönddel áldozni, de utána kérni egy korsó sört, bár egy jó könyv is megteszi. És ami nagyon fontos: mindig simogassuk meg a gyerekünk buksiját, ha összefutunk vele, mert jó dolog szeretve felnőni! Szerintem nem locsogok többet, hanem leülök, és megírom!

– Mit üzen Urbánszki László, az elsőkötetes író a közönségnek?

– Köszönöm, hogy meghallgattak, jól éreztem magam közben, mert szeretek mesélni. Remélem, gyakran fogunk találkozni, és ami a legfontosabb, örülünk egymásnak. Most megyek, de jönni fogok!

 

– Köszönöm az interjút!

Sebők Zsófia,

2011. szeptember 18.

 

 

Hírek

Weboldal készítés ingyen

Asztali nézet