MENÜ

Fókások befejezetlen elbeszélés (hajósélet)

 

Vékony pára lebegett a Duna fölött ezen a hideg őszi hajnalon. A szürkén rohanó víz fölött sirályok repkedtek vijjogva, a szerény kis móló mögött egykedvűen hintáztak a ladikok. A halászok – termetes kék munkásruhás alakok gumicsizmában –, nemrég mentek ki a nagyvízre. Cigarettájukat markukba fordítva őrizték a széltől, a rocsó farában a halászmester állva húzta a gázt és kormányzott a robosztus Kovács motorral.

A horgonyon álló, de a stéghez is kikötött, Fk340-es vontatóhajón, a Stubachon valami mocorgott. A szűkös kormányállásban a strázsa – gyűrött arcú fiatal férfi – tápászkodott föl a műbőr szófáról, ahol bűnös módon szunyókált. Kitántorgott a szabadba, és jóleső nyögés kíséretében hatalmasat nyújtózott. A mindenütt vastagon álló reggeli harmattal benedvesítette a tenyerét, megdörzsölte vele az arcát, majd egy recsegőset szellentett. Elismerő hümmögéssel nyugtázva férfias teljesítményét, lehúzta slicce zipzárját, és a korláthoz ballagott. Szerszámával a kezében elgondolkodva méregette a víztől való távolságot. A felső fedélzet ugyanis majd’ egy méterrel beljebb volt, mint az alsó, ezen át kellene lőnie a sugarat, de nem bízott a teljesítményében. Ha a bocman kiböki a cseppeket, kiordítja a belét, és lemosatja vele az egész hajót. Fenéktől a kerékállásig, habzószódás vízzel, nyeleskefével. Á! Ez így nem buli – dünnyögte maga elé –, és inkább leballagott az alsó dekkre, ahol végre, bőséges sugárban kieresztette a felesleget. Az utolsó cseppeket jóleső rosszindulattal a ferdekkre rázta, és elmaszatolta a talpával.

– Ennyit azér’ kaptok belőle – göcögte jóleső rosszindulattal. – Jó kis Kinizsi volt ez még az este.

 

A bocman nyomta a kezébe a sört, amikor Lajossal, a gépkezelővel együtt, éjfél előtt betámolyogtak a hajóra. Illetve a partig imbolyogtak, mert a keskeny járón mindketten olyan ügyesen futottak föl, mint valami cirkuszos majom. Hiába, ez már a vérükben volt, mert egy fókás nem esik részegen a vízbe. Józanul előfordul, de benyalva soha. Hisz akkor eltörhetne a kezében hozott sör!

A strázsa akkor még ébren volt, az egyik német csatornán fogott valami nagyon baba filmet, azt bámulta a szalonban. Olyan tömegű fürdőruhás bőr tette magát valami tengerparton, hogy egészen fölhevült tőlük. Már lefutottak a legjobb részek, így nem sajnálta abbahagyni, amikor a Kék nefelejcs sajátosan nagy hangerejű változatát hallotta meg közelíteni a falu felől. Lajos kappanhangját ismerte fel, aki – ha seggrészeg volt – vonzódott a nehezebb hangvételű dalokhoz. Józanul tudta jól, hogy botfüle van – csendes, szerény ember volt –, de néhány fröccs után úgy érezte, meg kell osztani hangulatát a világgal. Az, hogy éppen mi történik körülötte, nem nagyon érdekelte. Egyszer Győrben megesett, hogy olyan lelkesen dalolgatott, hogy észre sem vette, hogy Jesz, a bocman élethalálharcba bonyolódott valami galerivel. Azt hitték az ifjú agresszorok, hogy nagy létszámuk győzelemre segíti őket. Nem így történt, mert Jesz verekedés közben olyan volt, mint valami buldózer, és ha kellően be volt állítva, egyáltalán nem érezte az ütéseket. Egy ütés, egy ember. Ledarálta az elérhető harcművészkedő suhancokat, majd szétverte a maradékot is. Harcban és munkában alapos ember lévén, elégedetlenül dörmögött, mikor az utolsó két galeritag gyáván megfutamodott. Belerúgott párat a földön nyöszörgőkbe, és a vezért – akinek elegáns ruhája sértette egyszerű ízlését –, külön meghenteregette egy tócsában. Tegnap ott imbolygott Lajos mellett, és a nemrég tanult „Deutschland, Deutschland über alles”-t üvöltötte lelkesen, miközben díszlépésben verte a port a gidres-gödrös földúton. A híres német-módi vigyázzmenetet nem ennyire tagolt terepre találták ki – esett akkorákat, hogy döngött a föld –, de annyira sem foglalkozott vele, hogy abbahagyja az éneklést. Arra vágyódott, hogy valaki zokon vegye a náci himnuszt, és akkor végre verekedhet.

Politikai nézetei végtelenül zavarosak voltak, ami abból is látszott, hogy a múlt héten munkásőrnóták gajdolásával borzolta a kedélyeket. Az élet szellemi síkjai hidegen hagyták, csak verekedni és inni szeretett. No, meg csajozni, de csak ha belefért az első pohár és a berúgás közti időbe. Állítólag jelentkezett egyszer valami filmbe is ve pusztakezes harcosnak, de megunta a sok művészi hadonászást, összeverte a többi kaszkadőrt, és lelépett. Még a napibérét sem tudta felvenni, mert véletlen leütötte a rendezőt is, aki az egyik jó testű srácot kerülgette. Most kielégületlen volt, mert napok óta méregette a csárdában csendesen iszogató halászokat, mégsem mert szívózni velük. Az tartotta vissza, hogy a másik bocmant, Fecót – akivel hetente váltották egymást –, úgy megverte az egyik helyi erősfiú, hogy napokkal később is hebegett. Meg sem tudott normálisan borotválkozni a hetiváltásra, olyan sebes volt a pofája. Rajta röhögött mindenki.

– Attól a rohadt hálóhúzástól, meg az evezéstől ki vannak gyúrva, mint a badis majmok! – indokolta a többieknek a nagydarab, vörösképű alak, miért is veszített. Fasza nap ez a mai, most ti röhögtök ki, otthon meg az asszony szekál ki a világból! Ha kiünnepeltétek magatokat, dobjon már meg valaki egy sörrel, hogy ne kelljen kérnem!

 

Józsi az ébresztőig hátralévő fél órában még szárazra dörgölte a kerékállás ablakait. Este, mikor az őrséget kezdte, már elvégezte az inspekciót (takarítás, rendrakás) a szalonban és idefönt. Ez volt a strázsa dolga. A górék kajütjeit délelőtt veszi sorra, mikor nincs ott senki. Leóvakodott a tiszti lakótér létraszerű lépcsőjén, bekopogott,  és suttogva ébresztette a gépészt:

– Üzemes úr! Fél öt! Jó reggelt! – Visszafelé is finoman lépkedett, nehogy felébressze az Öreget. A kapitányt ugyanis tíz perccel később kellett kelteni, hisz ő csak puccba vágja magát a kezdéshez, míg a gépésznek indítania kellett a segédgépet. Hallotta ugyan köhécselni a kajütjében, hisz magától kelt évtizedek óta, és csörgőórája is volt, de hivatalosan még pihent. A kapitány méltóságának kijár az ébresztés.

Bement a tenyérnyi konyhába, és föltett főni egy kávét. A Parancsnok értékelte, ha reggel ezzel ébresztették. Borotválkozáskor, miközben a képét kapargatta, hogy úriemberes simaságú legyen, szerette kortyolgatni a jó erősre főzött Karavánt. Tálcán vitte le az aranyozott szegélyű, gyűszűnyi csészét és a kávékiöntőt. A lépcső alján megállt, óvatosan csurig töltötte a csészét az illatos feketével, majd az edényt jó magasra tette a lépcsőn, nehogy a kapitány meglássa. Az okoskodó öreg zsivány ugyanis nem tudott rájönni, hogy a csudába tudja lehozni úgy, hogy soha egy csöpp se csurranjon a tálcára, vagy a csészealjba. Rajta kívül mindenkinek kifolyt valamennyi. Morgott is érte az orra alatt, mert lecsöppenhetett az imádott velúrszőnyegére, amit még a MAHART-tól hozott magával, emléknek. – Mindenki szerint simán elcsórta, de ilyet egy főnöknek nem mond az ember. Főleg nem hajón.

 

Nagy élmény volt látni a többiek arcát, mikor dühöngtek a kávérendeléseken. Egyszerűen nem tudtak a Captain kedvére tenni. Voltak ugyanis normális méretű poharak is bőséggel a hajón, amibe több kávé is férne – vagy olyat lopnak valamelyik halászcsárdából, amilyet kíván –, és nem folyna mellé semennyi. De a vén bogár ragaszkodott a gyűszűihez, és ahhoz is, hogy rendesen legyen megtöltve. Vagyis amennyi belefér.

 

Bekopogott és normális hangon beszólt:

– Jó reggelt, Parancsnok úr, négynegyven van. Kicsit párás az idő, de nincs köd. – Ez volt az öreg másik heppje, hogy a strázsa jelentse, milyen idő van. Mintha nem látná már ébredéskor a kajütablakon át, amit egész éjjel nyitva tart.

Nyílt az ajtó, az öreg kinyújtotta a kezét és átvette a tálcát.

– Hm! – nyugtázta szűkszavúan a hibátlanul feltöltött csészét. – Ügyes ember maga, örülök, hogy a hajómon dolgozik. Köszönöm az ébresztést, kérem, időben keltse a személyzetet is! – biccentett búcsúzóul, és becsukta az ajtót.

Józsi, a strázsa, még várt. Széles vigyorral nyugtázta, amikor megszólalt az öreg kabinjában a vekker. Karórájára nézett: négy negyvenkettő, stimmel, gondolta. Két perc türelmi időt hagy a vén pöcs az őrnek. Ha ilyenkor még nem kopogtak az ajtaján, egész reggel dühöngött, hogy nincs ideje nyugodtan meginni a kávéját.

Fölfelé menet már bátran odatette a lábát, dübörgött tőle a hajó, de ez már nem számított. A legénység többi tagját nem érdekelték az olyan potomságok, mint a zaj. Már napok óta a Véneki halászcsárda mellett álltak meg éjszakára, és kint üldögélt esténként mindenki. Stírölték a felszolgálócsajt, és zaftos dumákat nyomtak a kalandjaikról, hátha beindul tőle a bige. A bigének – nagymellű, kétgyerekes halászfeleség –, esze ágában se volt kalandba bocsátkozni a mohó tekintetű hajósokkal. Riszálta a farát, jó mélyre hajolt, hogy a belátással is növelje a fogyasztást, és beszedte a vastag borravalókat. A csapossal összejátszva, vizezte a pálinkát, a bort – ha már magas volt a maligánfok a vendégekben –, és összességében áldotta a teremtőt, hogy a bolond férfinépet a világra teremtette. Kárt nem nagyon tehettek benne, mert folyton vigyorgó férje itt üldögélt zárásig, ha a fókások voltak a csárdában. Övé volt a falu legkelendőbb virágszála, de vigyázott is rá. Akkora darab ember volt, hogy ijesztő volt ránézni is, nem kikezdeni az asszonyával.

 

Halk zümmögéssel indult a segédgép, volt már áram, víz, mindenféle komfort, mint odakint a szárazon. A matrózokat nem túl kifinomultan ébresztette Józsi, megrugdosta a kabinajtót.

– Ébresztő föl! Jó reggelt elvtársak! – ordította lelkesen, ahogy katonáéknál tanulta – Új nap, új kihívás! Itt a nagy élet, csak tessék, csak tessék!

Jesz a saját csörgőórájára kelt. Igazi, régimódi vekkere volt, olyan hanggal, mint egy cséplőgép. Gyorsan meglötykölte az arcát, felrántotta nadrágját, egy rossz pulóvert, no meg imádott sapkáját. Ugyanis a bocman haja – bár még csak harminckét éves volt – a fejebúbjáról lehúzódott oldalra, és ez a hiúságát nagyon zavarta. Lendületesen kilépett a ferdekkre, és seggre esett. Ugyanis a hajnali harmat nyálkás jégpályává változtatta a szegecselt, vas fedélzetet. Jesz már ordításra nyitotta száját, hogy közölje a világgal lesújtó véleményét, amikor rájött, hogy nem látta senki. – Akkor meg minek röhögjenek rajtam! – gondolta. A korlátba kapaszkodva felhúzta magát, és nyugodtabb tempóban folytatta útját. A fedélzetre nyíló WC-ből kikapta a stranglis (köteles) vödröt, felrántott pár vödör vizet, és végigöntötte a ferdekket. Járt a keze, mint a motolla, öt perc alatt végzett az egész hajóval, de közben beleordította véleményét a ködös hajnalba:

Józsi, te tetű görény! Mi a jóanyádért nem öntötted le a dekket? Hanyatt esik valamelyik pöcsfej, aztán úszhatsz Bajára telelni, mert, hogy beleváglak a nagylavorba, az szentség. Én dolgozzak helyetted, te segg… Jó reggelt kapitány úr! – szakította félbe a reggeli üdvözlégyet a bocman, amikor az öreg magas, vékony alakja feltűnt a szalonajtóban. – Már végeztem is, a helyemen leszek időben… – magyarázkodott mentegetőzve, mert a regula azt parancsolta, hogy amikor a kapitány a híd mellvédjéhez lép, akkor a bocmannak már a csörlőnél kell állnia, hogy felvehesse a macskát.

 A legtöbb hajónál lazábban kezelték az indulást, de itt a Stubachon ment a versengés a kapitány és a fedélzetmester között, hogy ki a jobb hajós. Az Öreg a Maharttól jött át, és ez a cég a dunai hajózás legnívósabbja, amit szeretett is éreztetni az egyszerű fókásokkal. Jesz viszont tengerész volt, Detertes, és ezzel semmiféle folyami díszhuszár sem érhetett föl. Az, hogy mindkettőjüket csempészésért, fegyelmivel küldték el a cégüktől, az egyáltalán nem számított szégyennek. Ugyanis akkoriban, a hetvenes évek közepén, minden hajós csempészett, csak volt, akit még nem kaptak el. A kereset elég volt a kenyérre, de márkás farmert, piát, irigyelnivalót csak odafentről (a Duna felső, „nyugati” fele) szerezhetett az ember.

 Jesz nagy hirtelen a szalonba tette a csöpögő vödröt – a vén pöcs már felment, a többiek meg bekaphatják –, és a csörlőhöz pattant. Ballal kiengedte a féket, jobbal behajtotta a kuplung kerekét. Egyik kezét fölemelve jelezte a kapitánynak, hogy a horgony felszedésre kész. Józsi ledobálta a bakokról a kötelet[1], kidobta a csatot[2] a móló bakjából, ami szép teljesítmény, mert a bak jó négy méterre volt. (A MAHART-osok ezt nem tudják, közel sem köteleznek annyit, mint a FOKA-nál.) Amikor a kötél a legmagasabb pontra ért, maga felé rántotta. Ez a fogás nagyon mutatós, mert a kidobás lendületét felhasználva a kötél be is kerül a hajóra, viszont ezt nagyon kevés ember tudja. A nehéz, tüskés drótkötél olyan sunggal érkezett, hogy Józsi alig tudott elugrani előle, nehogy az arcába vágódjon, ráadásul a baknak ütközött, és visszaesett a vízbe. Mire Józsi el tudta kapni a kötelet, ki is szaladt pár méter.

– Édes fiam, ne bohóckodjon itt hajnalok hajnalán, főleg ha hülye a kötélkidobáshoz. Gyakoroljon szabadidejében, vagy forduljon a bocman úrhoz, aki elfogadhatóan ért hozzá! – kiáltott bosszúsan a kapitány.

Bezonyám, sokkal jobban, mint te, MAHARTOS bohóc! – gondolta vigyorogva Jesz, aki ezt bármikor hibátlanul megcsinálta, bár ilyen messziről ő sem tudta volna. Jesz ilyen nagy távolság esetén annyira lendítette meg a kötelet, hogy az a bak tetejét súrolva, hangtalanul leforduljon, majd néhány rántással beszedte. Természetesen olyan sebességgel, hogy a nehéz drótkötél ússzon a víz tetején, és mellékesen azonnal karikába is szedte. Ez is mutatós technika volt, mert nehéz kiszámítani a pontos erőt. Ha kicsinek bizonyul, akkor nem fordult át, ha nagynak, akkor parasztosan nagy hanggal ütközik a mólónak. A karikába szedésnek is megvan az öregmatrózos technikája, mert nem szabad lenézni, és annyira közel kell lennie a bakhoz – kevés a hely –, hogy a beszedő fél lábbal a karikában áll. Vagyis szedés közben ki-be lépeget a karikából, mint az ugrókötelező kislányok. Jesz nagyon hiú volt az ügyességére, és nem volt olyan naiv, hogy elárulja, mindezt a FOKA-nál tanulta, hisz a tengeren annyit sem köteleznek, mint a MAHART-nál. Jobb szerette fenntartani a tengerészek félisteni hírét.

 

Amikor a matróz elengedte a parti kötelet, az öreg megvárta, míg a hajó a mólótól elválva ráereszkedik a jóval beljebb eldobott horgonyra, és szálába áll[3], majd indította a gépet. „Lassú előre” parancsot adott a telegráffal a gépháznak, hogy megkönnyítse a horgonyfelszedést. Jesz indította a csörlőt, szedte a horgonyláncot. A hajó pontosan olyan sebességgel haladt előre, hogy a horgonylánc egy kicsit meglazuljon, de most az Öregnek bambulós napja lehetett, mert a horgonylánc visszafelé kezdett tartani, túl nagy volt a sebesség. Jesz megköszörülte a torkát – tudta, hogy ha szól a vén kalóznak, hogy elnézte az erőt, akkor az egész nap basztatni fogja valamiért, és mivel nagyon másnapos volt, nem kívánta a vetélkedést. Az öreg kapcsolt, odavillant a szeme a hajóorr melletti vízre, ahol meglátszott a víz fodrozódásán, hogy áll a lánc. Ingerülten dohogott egyet, majd visszavette az erőt „egészen lassú”-ra. Amikor Jesz megérezte, hogy kezd felszakadni a horgony, felemelte a bal kezét, és jobbal a hajóharanghoz nyúlt. Finom rándulás jelezte, hogy „lóg a macska” – azaz a horgony elvált a fenéktől –, és pillanatokon belül felér a helyére, ekkor Jesz egyet kongatott a harangon. Természetesen, azonnal lefogta a harang szélét, hogy ne csengjen hosszasan, mert az zavarhatja a kapitányt a figyelésben, és a hajó oldalához lépett, hogy figyelje, mikor bukkan föl a négykapás macska[4].

Ekkor kezdődött el a finom vetélkedés a bocman és a kommandante között, vajon megérzi-e az öreg, mikor ér fel a vízből a horgony. Ezt onnan föntről nem láthatta, de ha memorizálta a vízmélységet, akkor volt esélye kimutatni felsőbbrendűségét a nyamvadt tengerész fölött, és mielőtt az mozdulhatna, ráadja a félerőt. Ha Jesz hamarább indul a csörlő felé, akkor veszített, ha a két másodpercnél többel előzte meg a telegráf[5] csengője a mozdulást, akkor is, mert elvileg ráfuthat a kapákra, de ha csak egy minutummal, akkor nyert. Ilyenkor fölényes, sőt lenéző mosollyal vette tudomásul a bocman kettős kongatását, mely teljesen szükségtelen, hisz nincs ő rászorulva, hogy megvárja a szánalmasan lassú fedélzetmestert. Jesz meregette a szemét, hátha időben meglátja azt a nyavalyás horgonyt, de pont, amikor kezdett valamit észlelni, megszólalt a telegráf csengője. A kormányos félig kihajtotta a kereket, megejtette a hajót, hogy kikerüljön a pici öbölből, majd egyenesbe vette, és a Stubach elindult a limányosban[6] fölfelé. Jesz rosszkedvűen lépett a csörlőhöz, megállította a motort, és befékezte a horgonyt. Itt, felsővizen akkorákat szokott ütközni a hajó, hogy kiszaladhatott a macska, ezért bezárva hagyta a kuplungot is. Félhangosan dörmögte maga elé: – Ugyanott dobjuk le mindennap, így könnyű! – A felsőbbrendű ember, a parancsnok, természetesen nem hallotta meg a dünnyögést, mert egy kapitánynak a munkájára kell figyelnie, nem holmi fedélzetközi motyogásra.

Hálátlan, fasz Mahartos! – gondolta magában Jesz. – Simán rád szólhattam volna, mikor majdnem rászaladtál a macskára, de megsajnáltalak… a picsába ezzel a másnappal, de jó lenne egy sör! Mindig volt pár üveg vésztartaléka, de munka közben sohase ivott. Ez elvi kérdés volt nála, sőt az is, hogy nem láthatták rajta a másnaposságot. Ilyenkor is jó étvággyal evett, folyamatosan nyomta a jó dumákat, mert aki férfi az bírja. És egy tengerész, az talpig férfi, és mindent kibír, nem úgy, mint a szárazföldi pöcsök.

 

A kis, negyvenméternyi, piszkosfehér, kopott hajócska a csendesebb parti vízfolyásban kapaszkodott fölfelé a kotróhajó felé, ami négy kilométernyivel följebb horgonyzott a Duna közepén. A legtöbb kapitány nem vacakolt a limányozással, ha szóló hajóval ment, beljebb vitte a sodrásba, és ráadta a teljes gőzt. Így gyorsabbak is voltak, mert a partközeli hajózásnál nem mehettek nagy erővel, a hajó ugyanis leszívta a vizet a partról, és komoly, méteres hullámot húzva maga után leszakíthatta a kikötött ladikokat. Viszont a kapitány és az üzemes lopták a gázolajat, így megérte nekik spórolni az üzemanyaggal. A főgóré, a garnitúravezető Süket volt, a fóka egyik nagy öregje, aki nagyon értette az összes piszkos fogást, és a sajátjának tekintette a céget. Miért-miért nem, nem szerette az ügyeskedést, de a két zsivány csak megvezette őt pár ezer froncsival. Ekkoriban, ha valaki három-négyezret vitt haza, már császár volt, és a két sumák párhavonta megduplázta a fizetését. Tudták, hogy ha pár hétig nem jutnak ki a partra, az első alkalommal az egész személyzet kitódul a kocsmába, és ilyenkorra hívták oda az orgazdájukat a tartálykocsival. Józsi, az állandó strázsa is benne volt, és kapott alkalmanként kétezret, míg a nagyhalak tíz-tizenötöt vágtak zsebre. Jesz természetesen mindent tudott, de nem jártatta a száját, hisz az Öreg sem szólt bele az ő festékbizniszeibe. Kéz-kezet mos, mint a filmekben.

 

Lassan közeledtek a kotróhoz, és a kapitány kihúzta magát teljes 185 centis magasságában. Érdekesen festett, mert óriási fülei voltak, és irdatlan hosszú karja, hatalmas lapátkezekkel. Fülei miatt nevezték Laskának. Természetesen csak egyenrangúak szólíthatták így, néhány öreg üzemes, vagy fartiführer[7]. Amikor a kotró hídjával egy magasságba értek, elengedte a telegráf karját, és tisztelgett a kotrómesternek, aki viccesen a nyaka elé tett kézzel viszonozta. Laska kapitány azt hitte, hogy a félszemű mester csak laza figura, holott rajta kívül minden vérbeli fókás tudta, hogy azt jelezte, csak addig tartja embernek. A nyaka fölötti része felfújt, mahartos lufi. Tartalmatlan, gázzal teli. Nem bírta ugyanis az öntelt kapitányt. Világéletében fókás volt, és nem hatódott meg a híres mahartosoktól. Jól keresett, megvoltak a maga kis üzletei, de sohasem szégyenítették meg fegyelmivel, mint a nagyképű kapitányokat, akik éreztették vele, hogy nem is hajós, hisz csak horgonyon álldogál a Duna közepén. Pedig, ha az úrigyerek hajósok elmennek a partra lógni, a kotrós ott marad a víz közepén, kitéve az elemeknek, és csak két nyavalyás ladikja van amivel kijuthat a partra. Egy kotrós, ha behajózik, egy hétig csak vizet lát, ha helyettesít, és három hétre szál be, akkor addig van nő és pia nélkül. Nem kint a parton hajózik a kocsmában, hanem a víz közepén, mint az igazi férfiak.

Jesz vigyorogva nézte a két öreg kakas heccelődését, majd figyelte az új matróz, Laci (ez én lennék J) bénázását, aki a kotróról szállt át pár hete helyettesíteni, aztán valahogy itt ragadt. A kötelet úgy kezelte, mint az ördög, ebben a kotrósok voltak a legjobbak, de sok dologban még kezdő volt. Most például a pufferrel bénázott, de szerencsére nem volt rá szükség, mert Feri bá’, a kormányos olyan profi módon tette a rakott dereglye mellé a hajót, hogy pár centire megközelítette, mégsem ért hozzá. Simán átadták a sleppszálat, és a dereglyés vigyorogva sétált az első bakig, ahol beakasztotta a csatot.

Ez a manőver azért volt csodálatos teljesítmény, mert errefelé a víz óránként tizennyolc kilóval rohant, a kotró a vízfolyáshoz képes sréen állt, ezért húsz kormányosból egy, ha meg tudta ezt csinálni. Természetesen csak a fókások közül, mert olyan mahartos a világon nem volt, aki ezt összehozza. Az úrihajósok jók voltak vonalhajózásban (csempészetben), de manőverezésben, kötelkezelésben, fuxolásban a fókás volt a király. Egy mahartos képes volt csendes folyású vízen pár méterre elmenni az uszály mellett, és dobóval átadni a sleppet, de általában horgonyra állva ereszkedtek rá az uszályokra, és onnan dobóztak. Mondjuk, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy náluk jóval bonyolultabbak a felcsatolások, nem is akarták a kapkodós, gány fókás módszereket bevezetni.

Mikorra átkerült a vontatókötél, a kotrón elengedték a megrakott uszály köteleit. Természetesen, olyan profi módon, hogy Jeszt elöntötte a sárga irigység. Az öregmatróz fél kézzel dobta ki a hat méterre lévő csatot, mely olyan pontosan és lágyan fordult át a bakon, mint egy szűzlány feneke az első tánckor. Néhány rántással beszedte és felkarikázta maga mellé, közben természetesen unatkozva nézelődött, hisz nem volt rászorulva arra, hogy lenézzen. Karesz, aki mindezt véghezvitte, tudta, hogy Jesz lesi, be is mutatott neki, és kedélyes ordítással közölte véleményét:

Figyelted, aranyapám, fél kézzel, hat méterről! Így csinálják az igazi férfiak, akik a kotrókon bulcsáznak. Hajóra csak félbuzi férfimanökenek mennek, mert vigyázni akarnak a rucijukra. Van még elég síkosítótok, babám? – Mindezt azért mondta, mert a szinte folyamatos kötélmunka, a rengeteg szálkás kötél rongyosra szaggatta a kotrósok ruháját, míg a hajón viszonylag normálisan lehetett öltözni.

Jesz bemutatott a havernak, és visszaordított:

– Marira, a nejedre használtam el, mert nagyon kiszáradt már az öreglány, de küldhetsz vele, ha legközelebb meglátogat! Könnyű neked, napi húszszor dobod ki azt a nyüves csatot, míg én egyszer, de kapsz egy sört, mert ügyi voltál! Okos kutya, jó kutya! – Miközben ezt ordította, járt a keze, mint a motolla. A hajó teljes erővel rohant sréen előre, nehogy ráessen a kotróra, mert a víz azonnal elkapta az ötszáz tonnányi dereglyét ahogy elengedték, és ez a két irdatlan, ellentétes irányú erőt a nipperrel, a vontatókötél csörlő fékjével kellett megfogni.

Ha túl gyorsan fékez a bocman, a huszonkettes drótkötél elszakad, mint egy rossz madzag, és akkor a kötélvég kiszámíthatatlanul csap ide-oda,  és ha embert talál, simán kettévágja.

Ha túl lassan fékezi le, kiszaladhat a kötél. Mindkét esetben a dereglye kifordul a sodrásba, felgyorsul, és nem létezik olyan horgony, ami megfogja. Ugyanis azonnal beássa magát a sóderos fenékbe, és leszakad. Ilyenkor csak az a megoldás, hogy mindenki térdre borul, imádkozik, a hajó ráfordul, utoléri, melléköt, ráfordul a folyásirányra, majd teljes erő előre. Mellékötve viszont a hajónak már alig van kormányképessége, tehát az uszálykormányos kerekezik mint a veszedelem, illetve Jesz, aki félrelöki, mert magán kívül az anyjában se bízik. Közben természetesen sodródnak vagy három kilométert, és ha a sodrás partra veti őket, akkor a dereglye javíthatatlanul végighasad. Ebben az esetben a kapitány-kormányos-fedélzetmester besegít a kikötői javításokba, hogy érdemesebb társaik visszamehessenek dolgozni, és nagy lóvékat keresni, míg ők alapfizuért keccsölnek. Megszűnik a hetesváltásuk, csak a hétvégéjük szabad, amikor is lehetőségül nyílik meglátogatni a családot. Fél nap oda, fél vissza, otthon egy nap. Kereset alacsony, mellékes alig, az asszony alig ellátva, a gyerek elvadul! Ha mindezt legalább fél évig kibírják, újra hajóra kerülhetnek, természetesen a legrosszabbul fizető helyen kezdve, ahonnan évek alatt lehetőségük nyílik feltörni a csúcsra, felsővízre. Itt ugyanis kétszerannyi a pénz, mint máshol, bár a körülmények kegyetlenek[8]. Tehát, ajánlatos volt jól megfogni az uszályt. Mindehhez hozzátartozik, hogy a kötelek kopnak, előbb utóbb megnyúlnak, elvesztik rugalmasságukat és könnyen szakadnak. Jesz viszont bizniszelt a kötelekkel, tehát addig halogatta a cserét, ameddig csak lehetett. Ez a mostani is annyira rövid már, hogy pár karika maradt a dobon, mire megfogta a dereglyét.

Természetesen hibátlan volt a slepp-megfogás, és elindultak lefelé az elevátorhoz. Felsővízi viszonylatban messze volt, olyan tíz kilométerre, ami húsz perc menetidőt jelentett. A matrózok ekkor itták meg a kávéjukat, mert természetesen csak akkor pattantak ki a kabinjukból, amikor a kotró közelébe értek. Jesz főzetett egy feketét a kormányosnak, akinek napi öt kávé volt a normája. Jesz összeállt az öreg Ferivel, mert bírta a vén kujont, bár ő kevesebbet ivott, de olyan jó dumája volt, hogy örökké mellette lógott, ha ideje engedte. Jesz nem volt a szavak embere, de élt-halt a jó sztorikért. Hajókon korlátlan lehetősége van kifejlődni a nagydumás tehetségeknek, mert a napi tizenöt órás munkát csak pofázással lehet túlélni. Nem számított, ki mennyit lódított, kerekített a tényeken, csak jól adja elő. Főleg a kormányosok között voltak nagy mesélők, akik egész nap a vizet bámulták. Itt felsővizen, ahol sok volt a manőver, nem is annyira, de a Pest alatti szakaszon több órányi volt a folyamatos menetidő, kitermelődtek a nagy dumások. Feri bá’ is ilyen volt, ezért is igyekezett Jesz fölfelé a kerékállásba. A harcsabajszos öreg még félálomban volt, de már sztorizott:

– Az öreg Jóska uszálykormányos volt, és mindig egyenruhában járt. Élvezte, hogy a népek összesúgnak a háta mögött, amikor észrevették a horgonyos gombokat. No, meg csajozni is jó volt az egyenruhában, bár a vég kujon már nem igen merevedett, hacsak nem a háta reggel, amikor felkelt. Voltak még csajai, de olyan koszlott luvnyák, hogy gusztustalanság beszélni róluk. Szóval a vén pöcs, ahogy kijutott a partra, azonnal benyomott vagy három-négy sört, no meg magával is vitt legalább ugyanannyit, de a veséje már nem volt az igazi. A hetes jegesen szolgáltam Nagy Ferkónál – én is sok évet dolgoztam az öreggel, rendes tag volt – és minden váltáskor együtt jöttünk a fókásbuszon Pestig. Solton mindig megálltunk kolbászt enni, fröccsözni, meg pisálni, de ez neki nem volt elég. Mindig úgy rohant a budira, mint akinek paprikát csavartak a farába. Párszor megállította a buszt és csapolt egyet, de nagyon ordibáltak vele a legények, ezért ezt nem merte gyakran, inkább becsurrantott a gatyájába. Olyan húgyszaga volt, hogy senki se akart melléülni. Egyszer aztán látom ám, hogy úrias méltósággal sétál a pulthoz kolbászt enni, nuku klotyóroham, és a szaga is normális dereglyésszag volt. Vagyis büdös volt, mint a kórság, de normális izzadtság- és lábszag, semmi pisa, meg ilyenek. Nem is ment a budira, csak odafent a kikötőben, ott viszont rendesen elidőzött. Nem értettem, hogy csudába csinálja, mert mindenki kieresztett pár litert a két órás zötyögés után, hisz mi is benyaltunk pár fröccsöt vagy sört. Annyira furdalt a kíváncsiság, hogy meghívtam párszor sörre, és faggatóztam, de hiába, mert hazudozott az mindenfélét, de a valót nem köpte el. Már rumokat is kértem neki, de az sem oldotta meg a nyelvét. Úgy derült ki az igazság, hogy egy alkalommal már jó mátós volt, lenyomott két rumot, és fellökte a sörét, ami az ölébe folyt. Hát, mit látok, a nedű átáztatta a gatyáját és kilátszott alóla a zacskó, amit a gatyájába kötött. Három zacskót rakott egymásba, belelógatta a farkát és kikötötte a derekára a zacskót. Kicsit terpeszben járt tőle, de ezt a franc se vette észre, hisz az egyik ember így jár, a másik úgy. Majd az agyam eldobtam, annyira röhögtem, de a vén pöcs kikönyörögte magának, hogy ne mondjam el senkinek. Majdnem bőgött kínjában, így befogtam a pofámat egész mostanáig. Most már nyugdíjas, ha él még egyáltalán, mert amúgy elég göthös volt. Milyen szép gyorsan megyünk! – A gyorsan-t alaposan megnyomta, mert már majd az elevátornál voltak, és már ideje volt visszavenni a sebességet, hogy lelassuljanak rundó előtt. Feri bá’ se volt már mai csibe, tudta jól, hogy ha nem akar haragot, akkor nem szól a kapitány dolgába, viszont ilyen sebességgel nem kezdhette a fordulót, mert ráesik az elevátorra, illetve akkora helyet kellett volna vennie hozzá (nagyobb átmérőjű fordulóhoz), amekkora itt nem volt. A kommandante megrezzent, majd közömbösséget erőltetve az arcára, kisétált a telegráfhoz, félerőre, majd lassúra kérte a fordulatot. Feri bá’ egész halkan súgta Jesznek:

– Ezek a szarfaszú mahartosok sohasem tanulnak meg manőverezni! – Balra húzódott a hajóval, majd amikor az öreg bedudálta a rundót, belenyúlt a kormányba, teljesen kihajtotta, majd fokozatosan újra egyenesbe szedte. A hajó és a kavicsosuszály hatalmas kört leírva megfordult, és folyásirányba állt. Ekkorra már az öreg teljes erőt kért, de a hajó így sem tudta megtartani a súlyos dereglyét a gyorsfolyású vízben, lassan, de csurogtak lefelé, és csúsztak a part és az elevátor felé, ami a parttól három-négy méterre volt kikötve. Túl nagy sebességgel kezdték a fordulót. Ilyenkor az egyik megoldás, hogy a hajó teljes erővel visszakanyarodik a sodrás felé, ekkor ő megmenekül, de attól a dereglye, ostorvéghez hasonlóan vágódik az elevátornak, és kitolhatja a kövekre. Ez esetben pedig, főleg ha ki is lyukadnak, mehetnek a hajósok önkéntes hajójavítónak fél évre.

Jesz forduló közben már a nippernél állt, mereven figyelve a kötelet. Ha bármily ok, vagy bénázás miatt a kötél meglazul, és ő nem enged a sleppszál után, akkor az eldurran, az uszály megindul a déli határ felé, Jesz pedig mehet csomagolni, és irány a javítóműhely.

Normális manővernél persze nem lazulhat meg a kötél, de most túl gyorsan kezdték a rundót.Az öreg Ferkó a forduló második felénél, mielőtt még az uszály egyenesbe állt volna, két ujjal legyezett Jesznek, hogy a dereglyés ne vegye egyenesbe a kormányt, hanem hagyja valamennyire kihajtva. Ilyenkor a dereglye túllendül, és elindul a fordulásközéppont felé. Vagyis nem esik rá az elevátorra. A hajó géperővel menekül, az uszály – kihasználva lendületét –, kormánymanőverrel. Mindez félperc alatt játszódott le, nemhogy kívülálló, de félkomoly hajós sem észlelt volna belőle semmit. Mindenesetre az Öreg maximálisan értette, vett egy nagy levegőt, majd megveregette Feri bá’ vállát:

– Ferikém, ezer éve nem fröccsöztünk együtt, mit szólnál hozzá, ha elfogyasztanánk egynéhányat este a Halászban. – Ferkó vigyorgott, és helyeslően bólogatott.

– Bizonyám, de megjegyzem, azért a FOKÁ-nál is tudnak hajózni, nemcsak annál a flancos MAHART-nál. Ami nálatok a vonal, az nálunk a manőver. Sokat csináljuk, ragad ránk valami.

A vészmanőver után húsz-harminc méterrel beljebb kerültek az elevátortól, és a kormányos lassan ejtegette a part felé a csurmát. Ez úgy történt, hogy a part felé fordította a hajó orrát, várt egy pillanatig, míg a víz ereje megtolta a part felé, majd egyenesbe vette, aztán újra ráengedte a kereket. A kezdők ezt hatalmas kormánymozdulatokkal csinálták – kóválygott is összevissza az uszály, ami végül is hatalmas döndüléssel érkezett a munkagéphez –, míg az öreg Ferkó mindezt alig látható mozdulatokkal, elegánsan tette meg, a vontatmány oldalra és kicsit lefelé haladt. Ez az ejtegetés mintegy két-három percig tartott, de a kormányost idegesítette ez is, ugyanis akkor érezte hibátlannak a manővert, ha tili-toli nélkül tudta odatenni az uszályt az elevátorhoz. Mivel az Öreg újra kiment, csak úgy magának dörmögte félhangosan:

– Mahartos, pöcsfej, majdnem elbaszta itt nekem a manővert!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 



[1] Két, úgynevezett kötélbakra teszik nyolcas alakban a drótkötelet., ezzel kötik ki a hajót.

[2] Hóhérhurokra emlékeztető kötélvég, a kötelek végét vissza fukszolják (fonják) önmagába. Így, csak a kötél egyik végén kell „kötni”, a másik végét csak beakasztják a bakba. (bocsi, csak szakszavakkal tudok magyarázni J)

[3] A vízfolyással egy irányba.

[4] Macska, cicus vagyis a horgony, melynek négy irányba áll az ásószerű végződése, kapája: http://www.meska.hu/img/product/normal/d/o/dobosi_product_69563_120821161647_2.JPG

[5] Ezzel az egyszerű jelzőkészülékkel adnak utasítást a gépészeknek a sebességváltásra. Csengőhang jelzi, ha utasítás érkezik.

[6] Csendesebb, változó sebességű vízfolyás a partközelben.

[7] Kikötőparancsnok, szárazföldi vezetők.

[8] Évi egy ember halt meg átlagban a FOKA-nál, és általában a felsővízen. Hihetetlen körülmények voltak, csak nagyon kemény emberek bírták.

 

 

Hírek

Weboldal készítés ingyen

Asztali nézet