Hátlapszöveg

„A lilásvörös nap fénye beragyogta a két nagy folyó közti földet. A folyóóriásokat újra körülszőtték a mocsarak, a szőke Tisza megint úgy kanyargott, mint egy újszülött kígyó, amikor rácsodálkozik a világra. Sötétzöld erdőt, virágos rétet, áttetszően tiszta, kék vizet látott az odafönt keringő sas, a levegő királya. A gépek uralma véget ért, újra a dermesztő szemű gyilkosé volt az ég. Nem pöfögött, nem dübörgött semmi, csend volt ott, hol hajdan ezrek tülekedtek. A gyárak kéményei nem okádtak füstöt, sőt, már gyárak sem léteztek. Se városok, se sztrádák. Emberek is alig, és már nem a föld birtokosai voltak, csak az egyik faj a megmaradtak közül. Apró falvakban éltek, nem uralták a tájat, inkább szerényen árnyékba húzódtak a régi-új nap kegyetlen sugarai elől. A valamikori városok kormos romjait fakószürke-tisztára mosták az esők. Nem csörömpöltek a hajnali villamosok, nem kiabált a házmester, nem reszkettek hajléktalanok a Boráros téren. A növények terjeszkedő, mindent elborító zöldje megszépítette és eltakarta a hajdani maradványokat. A halottak testét eltemették a romok, széthordták a dögevők, vagy elmállasztotta a nap. A lilásvörös, szemeket kioltó, a bőrt húsig égető, gyilkos nap.”

 

A Végső Háború veteránjai, a szolnoki Bertényi zászlóalj mélységi felderítői uralkodni kívánnak a megújult világban. Engedelmes rabszolgák helyett azonban végsőkig harcoló túlélőket találnak. Nomádok, rabszolgatartók, technokraták, emberevő mutánsok élnek a hajdani Magyarország közepén. Új és módosult fajok, vékonyabb ózonréteg, nagy mutáció. Az erdőket ellepik a karmosok, észak fenevadja, a rozsomák az emberek mellett harcol, a nap húsig perzseli a bőrt és megvakít. A technika és a kemény kiképzés segíti az elitkatonákat, az embertelenül kemény világ az új-középkoriakat.

Csak az egyikük maradhat.