MENÜ

 

Éhség

Éhes volt!

Gyötörte, mint hosszú idő óta mindig. Hasogatta a gyomrát, örökre meggörnyesztette vékony, rongyba burkolt alakját. Olykor tompa sajgássá csillapodott, de sohasem szűnt meg. Akkor sem, ha már nem bírt többet enni, mert legbelül tudta, hogy nemsokára vissza fog térni az ismerős kín… és nem hagyja el soha.

Koszosfehér, rongyos lepelbe burkolódzott gyerek kuporgott a piac szélén, nem messze a városi kúttól. Térdét felhúzta egészen az álláig, két sovány karjával átölelte, hogy ne fázzon annyira. Mezítláb volt, utolsó bocskorát már régen elcserélte kenyérre, különben is felesleges, gondolta bölcselkedő pillanatai egyikén, hisz elég vastag a bőr a talpán, hogy akár Jeruzsálemig is elgyalogolhasson rajta. Talán meg is erősödik, mire odaér. A nap óriás korongja már régen elhagyta éjszakai búvóhelyét, kellemesen átmelegítette a kisembert, aki azonban összekucorodva maradt – így érezte biztonságban magát. Belenézett a fénybe, és félig lehunyt szempilláján átszűrve, színes árnyékembereket varázsolt az üres piactérre. Kedvenc helyére mászott föl, a majd embermagas szikla csúcsára, ahonnan messze belátott a sikátorok mélyébe. Túl korán volt, mindenki aludt még, csak pár kóbor kutya szaglászta reménykedve a házfalak tövét. Kicsi volt a hely a csúcson – oda kellett figyelnie nehogy leessen –, de ő sem foglalt el túl sokat a világból. Az alaposan lekoptatott kő már időtlen idők óta vigyázta Bethánia városkáját, bizonyára látta Josuha rabbi házának építését is, melyet minden helybeli a város legöregebb épületének gondolt.

Persze az is lehet, hogy a kis kőtemplom idősebb – gondolta bölcselkedve a kölyök –, hisz a papok csak ott szeretnek élni, ahol már van az Úrnak lakóhelye, ahol a Láthatatlannal együtt őket is imádhatják a népek. Amikor elegen összegyűltek, fürgén körülhordozzák az alamizsnagyűjtő tálkáikat. Okosan kitalálták, hogy kis edénnyel kéregetnek, amibe nem fér bele a kenyér. Nekik az nem kell, csak a pénz. Kongó réz, sápadt ezüst vagy a rómaiak aranya. – Széttárta a karját, és a nap felé fordította az arcát, hogy alaposan átmelegedjen. Este hőség volt, szinte izzottak a kövek, de hajnalra úgy lehűlt a levegő, hogy pirkadat előtt fölébresztette a hideg. Vacogva várta a nap feljövetelét, és most alaposan megmerítkezett az életet adó, áldott fényben. Még pár gyomorkorgásnyi idő, és olyan meleg lesz, mint a pokolban, vagy az idegenek Hadészában – újra belehasított az éhség, és bosszankodva szidta magát, amiért a gyomrára gondolt. – Ugyan már, pokol meg alvilág! Aki eleget eszik, az mindent kibír. Csak a gazdagok szenvednek mindenfélétől, a magamfajta éhes, és kész. Ha ütnek, jobban fáj az éhség, ha fázom, akkor is! De mindig az éhség, ami igazán fáj, a többit ki lehet bírni! Á, nem érdemes ilyeneken gondolkodni, sose lesz más életem. Talán, ha Lahzar bátyó meggyógyult volna, de meghalt. Martha és Mirjam gyászolnak, az irigy rokonok meg tőlem óvják a vagyont.

Papnak kéne lennem, azok mindig esznek! Vagy csak beöltözni, hm… á, ehhez túl fiatal vagyok, nem hinné el senki! Utánuk menni, amikor adományt gyűjtenek! Biztosan elhajítják a száraz kenyeret, én meg felkapnám, és elrágcsálnám. 

Nyam, nyam, nyam, de jó is az! Ha a porba dobnák, először lefújnám róla – tudta, hogy becsapja magát, mert már nagyon régóta nem érdekelte, ha koszos az étel –, de csak nagyjából, mert nem kell kényeskedni, és a szélét lerágnám. Körbe-körbe, mint a kisegér. Ha csak picike darabot harapok belőle, akkor azonnal elolvad a számban. Akkor is, ha nagyobbat török, de nem rágom, mint a gazdagok, hanem várom, hogy eloszoljon a számban. Persze úgyis megrágnám, hisz azt nem lehet kibírni. Ne mán, ne most! – a jóízű gondolatoktól olyannyira belemart az éhség a gyomrába, hogy össze kellett görnyednie, hogy csillapodjon. – Ezek a jómódú istenszolgák nem ismerik a nagy igazságokat – ezt a kifejezést egy prédikátortól hallotta, és megragadt benne –, és nem tudják, hogy minél szárazabb, annál jobb, hisz tovább tart.” – Ingerülten legyezett maga előtt, mert egy légy szállt az orrára, de hiába, mert egyre többen jöttek. Éjjel elkaparta valamelyik vart a karján, és a nedvedző seb vonzotta a rovarokat. Alattomosan pislogva, lassan közelítette a kezét a lakmározókhoz, majd a seb fölött pár ujjnyival belemarkolt a levegőbe. Előbb alaposan összeszorította az öklét, majd bal tenyerével a jobba csapott.

– Na, mi van? Élősködők, léhűtő naplopók, hitvány senkik? Látjátok, feleim – idézte maga elé motyogva a templomban hallottakat a markában szétkenődött legyeknek –, eddig tartott az élet! Köszöntetek volna idejében, most nem kéne… ne bánts, uram! – tört ki belőle a sikoltás, amikor a datolyakereskedő bőrszíja lecsapott rá.

– Véresre verlek, te mocskos patkány! Még hogy én köszönjek neked időben, hogy szólítson maga alá az Egyetlen, amikor a szükségét végzi! – A vékony, idős árus dühödten ütötte-verte a gondolataiba feledkező kislegényt, aki félhangosan leckéztette meg a légydögöket. – Ja, és ha meglátlak a ponyvám körül, kiverem a fogadat is, fene azt a lopdosós kutyafajtádat! – kiabált vehemensen a menekülő gyerek után. A kiabálástól és a gyors mozgástól kimelegedve, elégedetten törülte meg a homlokát, és végre jobban érezte magát. Már ébredéskor nyomasztotta a nemsokára bekövetkező meleg, a végeérhetetlen munka, nem is beszélve legnagyobb fájdalmáról, a kikapós asszonyáról. Nem bánta, hogy néhány csapás után a rongyos kölyök elmenekült, hisz jól tudta, nem is hozzá beszélt, hanem maga elé motyogott. Alig hallotta meg a mormogását, de kihasználta a kedvező alkalmat, hogy móresre tanítsa a szemtelenjét. Nem bízott az éhesszemű, mozgékony gyerekben, nem szerette maga körül látni. Túl gyakran csellengett datolyával megrakott ponyvája közelében, túl sokszor meredt rá a mézédes finomságra. „Hogyisne! Jó hogy nem mán’ én etessem meg a csibész istenverését! Kérjen Adonájtól, ha méltó, kap, ha nem, akkor dögöljön éhen, ahogy a Mi Urunk jobbnak látja! Van neki anyja, meg apja, aki ellássa. Ha meg nincs neki senkije, miért nem adja el magát rabszolgának, akkor kapna rendes ételt, meg még valamit, ami szintúgy rendes! – a gyerekeket „úgy” is kedvelő férfi megborzongott a kéjes gondolattól. – Hm, meg kéne vendégelni, és elvinni utána az írnokhoz. A sógor meg az asszonya tanúsítaná, hogy eladta magát harminc ezüstpénzért rabszolgának. Viszont biztosan sokat visítozna, és akkor pár irigyem meggyanúsítana azzal, hogy nem mondok igazat. Meg hogy a kölyök farára vágyom, pedig már harmadik esztendeje, hogy nem is gondolok… á, aljas disznó mind, egytől egyig! Szemét, irigy népség, nem érdemes…” – a magában motyogó ember, mialatt kedvenc tervét dédelgette újra fölvette batyuját, és továbbment a szokott helye felé.

A megalázottságtól és fájdalomtól remegő Dávid a piac másik felén bújt el egy pálmafa törzse mögé. Félt ettől az embertől, akitől olyan könnyű volt elcsórni pár datolyát, mert olyan furcsán méregette.

Lassan benépesedett a bethániai piac, a szamaras fazekas is kipakolt középre, a legjobb helyre, az írnok rokona lévén, senki sem merte elfoglalni előle, és az állata – a gyerek nagy megelégedésére – pont a datolyás ponyvája előtt könnyített magán. A gőzölgő ürülék párája szétterült a poros téren, elvegyült a sült hús, a friss zöldség, az emberi izzadság átható szagával. Egy arra elsiető, színes leplekbe burkolódzó asszony könnyű mósuszillatot kevert a virágzó tamariszkuszéhoz, amott narancsot ettek, levest is főztek valahol, de a kölyköt csak az ennivaló szaga érdekelte. Előző nap dél körül evett utoljára, akkor is csak néhány félig rothadt répát, amit rakodásért kapott. Már egy éve élt egyedül, mióta apját is magához szólította az Úr, bár addig sem érezte könnyűnek az életet, amíg az örege élt. A vén gazember szerette az itókát meg a szajhákat, és ha ügyetlen tolvajlásai közben elkapták, netán eltángálták, mindig Dávidon töltötte ki a dühét. Jobbá és rosszabbá vált a gyerek sora, mióta elment. Mostanában többször maradt éhen, viszont ritkábban verték. Amíg élt az anyja, egész jó dolga volt, de ő már sok éve meghalt bujakórban. Néha még most is felidéződött benne jókedvű nevetése, vidám dalai. Szeretett énekelni, főleg, ha eleget ivott, vagy ha jól fizettek a vendégek. Az árvaságra jutott gyerek senkitől sem várhatott segítséget, a rokonok már hosszú ideje megvetéssel fordultak el a méltatlan életű családtól. Egyedül Lahzar és lánytestvérei szánták meg néha, és adtak neki néhány falatot, és akkor sem haragudtak rá sokáig, amikor magához vett néhány apróságot a házukból. A mindig éhes kölyök ezeket is ennivalóra cserélte – sohasem tudott jóllakni.

A sürgő-forgó árusok felverték a port, mely ködként lebegett a hőségtől remegő levegőben. Rárakódott az izzadt emberek bőrére, és mindenki arcát koszcsík keretezte. A fehérre meszelt falak szemfájdító erővel verték vissza a galileai nap sugarait, valahol távol kecskék mekegték világgá izgalmukat. Városszéli karámjaikból most hajtották ki őket a pásztorok, és a bolondos jószágok minden reggel elhitették magukkal: friss füvet, tiszta vizet találnak, ezután csak jobb lesz. „Balga állatok, nincs eszük, azért hisznek” – gondolta keserűen a beesett szemű, kiéhezett gyerek. Feltápászkodott, és arcára mosolyt erőltetve nekivágott az életteli piacnak. Néha megengedték, hogy segítsen kipakolni, bár ilyenkor, reggel még kevesek nélkülözhettek annyi ennivalót, mellyel fizethettek volna.

„Majd piac után – emlékezett a vörös arcú zöldséges tegnapi ígéretére –, ha beüt a vásár, jóllakatlak gyerekem! Lepényt fogsz enni fügével meg sülteket, de most még nekem sincs. A nincsből meg nem adhatok, te is tudod! – Amikor aztán elkövetkezett a nap vége, odadobta neki azt a répát, ami amúgy is el akart hajítani. Pedig jól fogyott az áruja, adhatott volna többet, jobbat, de inkább az adománygyűjtő papok tálkájába vetett pár rézpénzt, amikor arra jártak. Most jókedvűen hadonászva röhögcsélt a szomszédjával, és Dávid megújult reménységgel ajánlkozott:

– Jó reggelt! Gazdagságot, aranypénzt fialjon neked a nap, segíthetek-e…

– Takarodj előlem, te hálátlan kutya! Meg ne lássalak errefelé, mert e’verlek ezzel a karóval itten! – rázta meg vaskos husángját az árus. – Tegnap vékányi érett répával fizettem a semmi kis munkájáér’ – fordult magyarázkodva használtruha-kereskedő szomszédja felé –, és húzogatta a száját, mert volt benne néhány túlérett darab is. Pedig, ha nekem ilyen adatik, miko’ kezdtem a kereskedést, Jehova nevére mondom, hama’ meggazdagodtam vón belőle. Ó, régi szép idők, romlatlan, bohó ifjúság! Persze most mán, a magamfajta neves embernek vigyáznia kee a jó hírére, csak hibátlan áruva’ szabad szógálnom a vevőknek. Mint ahogy neked is, kedves szomszéd! – vigyorgott a másikra, akivel jól megértették egymást. – Ez a néhány fót, meg szakadás nem ront nagyszerű árud értékén, csak a finnyás népek fintorognak miatta! – mutatott a felületesen eltávolított vérfoltokkal és szúrásnyomokkal tarkított ruhakupacra, melyet szomszédja árusított. Jáfet hírhedt orgazda volt, aki fillérekért vásárolt fel minden ruhát a környékbeli rablóktól, és mindenki tudta, hogy az ő emberei is benne vannak néhány sötét dologban.

Dávid továbbvonszolta magát, köszöngetett, reménykedve pislogott az árusokra, de azok nem akarták észrevenni. Túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy munkát adjanak neki. A legtöbben nem néztek a szemébe beszéd közben – mindegy milyen érdekeset mondott –, hanem a kezét figyelték. Tapasztalt öreg piacosok lévén tudták, hogy az ilyenfajta gyerekek állandóan megpróbáltak elcsórni valamit. Minél éhesebbek, annál inkább. A színes beszéd trükkjét pedig mindannyian alkalmazták figyelemelterelésként, amikor a hitványabb árut belecsempészték a jó közé.

– Jó reggelt, tiszteletreméltó Ráhel mama! – köszönt rá a kölyök egy töpörödött, feketeruhás öregasszonyra, aki kis halom narancsot pakolt ki maga elé néhány, tisztára mosott rongyra. – Hozzak vizet a kútró’, anyó? Megmosnánk a gyümőcsöt, oszt mánis jobban fogyna…

– Megtisztogattam már otthon, aranyom, és ne akarj annyira segíteni, mer’ nem tudlak megfizetni… én sem ettem még máma – suttogott halkan az anyóka. – Akkor se lesz ennivalóm, ha eztet itt eladtam, mert ebből ke’ gyógyítót hínnom a fiamhoz. Ma sem bírt lábra állni! – az öregasszony hangja elakadt az elfojtott sírástól. Halkan, maga elé motyogva folytatta: – Napok óta nem jár dolgozni, nem is tudom, mi lesz velünk!

– Adonáj megsegíti, meglássa, anyó! Vagy a rómaiak istenjei, hisze’ annyi van belőlük, hogy felsorolni is nehéz, meg aztán az is megesik néha, hogy csoda történik, Ráhel mama! Csak hinni ke’ valamiben, oszt meglássa, milyen hamar megjön a segítség! Tele a város prófétákkal, egyik csudábbat ígér, mint a másik! Még az is lehet, hogy valamelyik igazat mond! – magyarázott bátorítóan a gyerek, az öregasszony szemébe nézve, miközben visszacsempészte a sikeresen elemelt narancsot a többi közé. „Csak te maradsz örökké éhes, tulokagyú! – zakatolt az agyában a vissza-visszatérő gondolat – Sohase fog elmúlni ez az átkozott koplalás! Ó, te jólelkű hülye! Isten az égben, amikor már a kezemben volt! Kilyukad a gyomrom, ha nem szerzek valamit!”

Csoszogva ment tovább, csupasz lábfejét belefúrta a vastag porba, úgy csúsztatva, mintha hajó lenne.

 

„Bő szél dagassza vitorládat tengerész, és a Magasságos segítsen utadon! Készíjjétek elő a fegyvereket, hű matrózim, nehogy meglepjenek bennünket azok a beste kalózok!” A gyerek ügyesen kígyózott a tömegben, veszélyes zátonyoknak érezve a körülötte lévőket.

„Balra told azt a kormányt, te átkozott szárazföldi patkány, nem látod, milyen veszélyes szirt van előttünk! Jön a vihar! Hű matrózaim, föl az árbocra, de szaporán ám, oszt vonjátok be a… ne mán!” – A magáról megfeledkező gyerek felhemperedett az erős lökéstől, és jónéhányan belerúgtak véletlenül vagy szándékosan, mire talpra bírt kecmeregni. A római nemes – akinek a kísérője félretaszította –, akkor már messze járt, de még mindig hallatszott affektált hangja:

 

– Láttad ezt, hű szolgám? Jupiterre, majdnemhogy legázolt az a szemtelen kis senki. Engem, akinek már az ősei is lovagrangúak valának. Micsoda fertő ez a hely! Amúgy, jobban meg kellett volna fenyítened a kis szutykot, korbács nélkül a zsidó nem érti meg a… – A tömeg zsivaja lassan elnyomta az orrhangú nyafogást, és a csontsovány kölyök, akinek a világ nem engedte meg, hogy gyermek lehessen, tovább kutatott a vidám sokadalomban. Gyermekarcára ősöreg ráncokat vésett az ínség, beesett, éhség lázától csillogó szeme alatt mély árkok. 

Éhes volt! Tíz évet sem élt még, de időtlen idők óta gyötörte a vágy: enni, enni és enni! Körülötte harsány hangok szálltak a levegőben, vaskos röhögés és dallamos kacaj keveredett a szamarak ordításával, jókedvűen visongtak a lábak között fogócskázó gyerekek. Dávid már nem mosolygott, már nem akarta, hogy szeressék! Komoran tört magának utat az erős, felnőtt testek között, ellenállt, ha meglökték, és eltaszította a nála is gyengébbeket. Ekkor látta meg a tömegben felé közeledő, fehér leplet viselő, szelídarcú férfit és követőit. Asszonyok, férfiak és öregek vették körül, néhányan a jómódúak finom színes lepleiben. Kis üres tér alakult ki a szemlátomást nagytekintélyű férfi körül, de a pecsenyés körülötti tolakodás egymáshoz szorította az embereket. Dávid a lehetőségeket mérlegelve körülpillantott, a piacőrök közül egy sem mutatkozott, és a tömeg is kellően sűrű volt. Megrántotta a vállát.

 

„Egyszer el kell kezdenem, vagy éhen döglök! Apa se halt bele, legfeljebb összevernek, mint az öreget… vagy levágják a kezem… olyan mindegy!”

Ügyesen odakígyózott a tömegben a gazdagruhások közelébe, és a szeme sarkából figyelte az erszényeket. „Előbb vésd az eszedbe, hol az elemelnivaló, aztán figyeld a pofájukat, a szemüket! De észre ne vegyék, hogy bámulod őket! – idéződött fel benne apja félrészeg motyogása. – Ha elbambulnak valamin, akko’ csapjá le! Kicsit nekiütköző’, aztán ijedten rávigyorgol! Helyes kölyök vagy, sokáig eljátszhatod a szende fiúcskát. Közbe persze járjon a kezed, de le ne nézz, mert akkor rájön arra, mit is csinálsz! Ha ügyes vagy, fényesen megélhetsz belőle!”

Sodródott a tömegben, figyelve az övekre aggatott vagy mögéjük dugott holmikat. Tarsolyok, zacskók, díszes tokban tőr, egy írnok kalamárisa. Pénzeszacskók bőrből, selyemből, vászonból. Kihímezve, veretekkel borítva vagy díszítés nélkül. Lazán lógó ingeket látott, és az öv fölé buggyanó szalonnás hasakat. Illatozó kecses vagy kövér nők tipegtek körülötte és izzadt, büdös férfiak törtettek céljaik felé. Dávid szeme rátapadt az emberek derekára, készülődött rövid élete első komolyabb lopására, de egyre halogatta a tettet.

„Ez túl dagadt, bevágódik a hasába az öv, észreveszi, ha babrálom. Ócska, lapos vacak, biztosan nincs benne semmi. Talán ez!” – felnézett az állatias arcba, melyből szúrós szemek meredtek rá. – „Á, életveszélyes! Kövér… kövér… durva arcú, félek tőle… hopp, ez jó lesz!” – Felnézett, de a barátságos mosolyú, tiszta arc láttán elszégyellte magát. – „Ettől nem kéne, inkább valamelyik állattól… de azoktól félek” – olyan kín hasított üres gyomrába, hogy feljajdult, és meggörnyedt. Gyengéd szorítást érzett a vállán, majd halk férfihang szólította meg:

– Mid fáj, gyermekem? Hagyd, hogy segítsek! – Nem törődött a segítőkész szavakkal, mert meglátta a szegényes, de nagy zacskót, a másik övében. Odakapott, finoman akarta kiemelni a helyéről, de beakadt valamibe, és amikor erővel kitépte, alaposan megrántotta a férfi övét.

„Észrevette! Ó, anyám!”

Rémülten pillantott fel, és azt a fehérruhás, tisztaarcú embert látta maga előtt, akitől nem akart lopni. Furamód a férfi nem kiáltott föl – pedig látta, hogy meglopták –, sőt mosolyogva megsimogatta a fejét.

– Ne félj tőlem! Hagyd, hogy segítsek! – szólt halkan, de a rémült kölyök elrántotta magát a simogató kéztől, és belevetette magát a tömegbe. Villámgyorsan furakodott keresztül a réseken, minden pillanatban várva a kiabálást, a dühös hangokat.

Semmi!

Csak a megszokott piaczaj. Lassított, és megtapogatta a könnyű, tömött erszényt. Apró szemeket érzett benne, talán búza vagy árpa, semmiképpen sem a remélt pénz. Csalódott volt, de elhessentette a dühös gondolatokat. Örülni akart, hogy nem lopott el nagy értéket a szelídarcútól. 

Meg amúgy is, a búza ennivaló, te féleszű, szidta magát gondolatban. Sőt finom ennivaló, és majdnem jól fog vele lakni, csak addig kell kibírnia, míg rak egy kis tüzet. Lapos, vékony köveket forrósít fel benne, tervezte lelkesen, és azokon megpirítja. Néhányszor már evett ilyet, kellemesen megborzongatta a jóízű emlék. De azért így, nyersen is egész jó, gondolta, eszik is belőle egy keveset, hogy ne fájjon annyira az éhség. Csak úgy, kinyitás nélkül a tenyerébe rázott néhány szemet – búza volt – és rágcsálni kezdte. Éles egérfogai hamar összedarálták a kemény magvakat, és az áldott étel íze végre eláradt a szájában. Ritkult a tömeg, nem figyelt rá senki, kinyitotta a zacskó száját és belenyúlt. Nem azt érezte odabent, amit várt, ezért a szeme elé emelte, belenézett, és meglepetésében eltátotta a száját.

– Hiszen ez ezüst! – hebegte félhangosan – egy mellette bóklászó férfi felkapta fejét a szóra –, beletúrt, markolászta, átcsurgatta a kezén. – Mennyi lehet, harminc, negyven, hisz ez egy vagyon! – már nem beszélt, csak a gondolatok cikáztak egyre gyorsabban a fejében. – De hát ettem belőle, hogyan változha… mindegy… ebből megélek akár egy évig is, és annyit eszek, hogy… – A boldogan tervezgető gyerek fültövére ekkor csapott le Hágár ökle, és ráborult a sötétség.

Iszonyúan lüktetett a feje, amikor a férfi pofozására magához tért. Jáfet alvezére ruhájánál fogva megemelte, és tenyerével lecsapott balról, majd visszakézből jobbról… újra balról és megint jobbról. Kiáltani akart, de a vaskos, drabális ember gyomron vágta. Annyira, hogy benne szakadt a szó, és kínjában egészen az álláig fölrántotta a térdét. Elsötétült előtte a világ, tátott szájjal próbált levegőt venni, de nem tudott, már Hágár újabb pofonjait sem érezte. Valamit mondott neki, sőt ordíthatott is, mert dühösen összeszorította a szemét, és nagyra tátott szájából fröcsögött a nyál, de Dávid semmit sem hallott belőle, sőt, már nem is látott igazán, a szeme elé köd ereszkedett. Arca halálsápadttá vált, majd kékülni kezdett, de ekkor Hágár – aki végre megértette, hogy itt valami komoly baj van – alaposan megrázta a gyereket. A rángatástól elcsúszott a héjdarabka, mely eddig elzárta az utat, Dávid tüdejébe levegő tódult, és testét fuldokló köhögés rázta meg. Lassan kitisztult előtte a világ, és most már hallotta Hágár dühös hangját:

–Te kis heregolyó, te datolyamag a teve seggében! Hogy merészelsz lopni az én területemen, he? Kivájom a szemedet, és kecskeszart nyomok a helyibe, ha még egyszer megpróbálkozo’! – ruhájánál fogva megemelte a gyereket, és újra ordított. – Megértetted vagy vartyogjak még? Ugassál valami igenfélét, mer’ elnyomlak, mint valami tetvet!

Dávid nem bírt még megszólalni, de olyan hevesen bólogatott, hogy majdnem köhögni is elfelejtett. Hágár vigyorogva nyugtázta a gyerek ijedtségét, és megemelte a titokzatos zacskót.

– Ezt most e’teszem, és nem öllek meg, de takarodj a szemem elől, oszt a színedet se lássam! Értve vagyok, kecskebogyó?! – fröcsögött megint a gyerek arcába, majd félkézzel megemelve kivitte a piac mögötti zsákutcából, ahová bevonszolta, miután leütötte. Röhögéstől csukladozva kiáltott a közelében tanyázó sihederek felé:

– Ez a kis tevehere az én területemen akart meggazdagonni! Megköszönném az ifjú uraságoknak, ha kellő udvariassággal kitesséke’nék a környékrő’! Valahogy, így ni! – kiáltott fel befejezésül, és hatalmasat rúgott a szerencsétlen gyerekbe. Dávid könnyű kis teste messzire repült, többször is meghentergett a porban. Fájdalmát elnyomva azonnal feltápászkodott, és nekilódult, mert jól tudta, mi fog következni. Csak kis utat tehetett meg, amikor lecsapott az első ököl, és combját elöntötte a kín az azt követő rúgástól.

– Hé! Nem kézzel, hanem lábbal, ahogy mutattam! Rugdossátok ki a városból, de éljen, mire végeztek! – hallotta a parancsoló hangot.

A suhancok olykor jólfizető megbízásokat kaptak Hágártól, szinte a vezérüknek tekintették, hallgattak a szavára. Abbahagyták a pofozást, öklözést, és az egyik, majdnem felnőtt méretű siheder nekifutásból úgy belerúgott Dávidba, hogy az több lépést előretántorodott. Vigyorgó cimborája kicsivel később beletalpalt Dávid hátába. Ettől a gyerek széttárt karokkal elesett, és hosszasan csúszott a porban. Mielőtt felugorhatott volna hárman-négyen is belerúgtak bordáiba. Apró alakja szinte eltűnt a nagydarab kamaszok között, de kis szerencse a szerencsétlenségben, hogy közel volt a város széle. Alig hatháznyit kellett futnia, vagy inkább támolyognia, és már ki is ért a köves pusztaságba. Továbbtántorgott, majd eltűnt a sziklák között. A suhancok megálltak az utolsó házaknál, és dicsekedve idézték, mekkorákat rúgtak Teveherébe – a néven is sokat röhögtek. Nem sokáig örömködhettek azonban, mert Hágár ordítása utolérte őket:

– Melyik volt az? Melyikőtök merészelte kicserélni az ezüstömet búzára? – A döbbent Hágár értetlenül bámulta a zsákocskában lévő magvakat, és csak egy magyarázatot tudott elfogadni. – Elloptátok, mocskok! Megölöm, bárki is tette! Kifolyatom a vérét! Hol vattok, átkozott kölykei? Ide elém mindenki, de azonnal!

A nevetgélést dermedt csend váltotta fel, és az értetlen, ijedt suhancok berohantak a házak közé. Minél távolabb az őrjöngő tolvajfőnöktől. Nem csináltak ugyan semmit, hogy is merészeltek volna ezzel a gyilkossal szembeszállni, de biztosabbnak vélték, ha távol maradnak tőle. Jó ideig kellett bujkálniuk, mert Hágár még napokkal később is kereste a bűnöst, bár egy idő után már, kissé beletörődve motyogta maga elé:

– Ott voltam mellette! Csak egy szemhunyásnyira tettem le, láttam vón, ha valaki hozzányúl! Senkise nem lehet ennyire ügyes, tunnék róla… de ha nem cserélték ki, akko’ mi van? Telisteli vót ezüsttel, ezzel a két szememmel láttam – itt folyjon ki, ha nem –, azért is csaptam le a kismajmot, akkor meg? Ilyen csudák nem lehetnek ideki a piacon, csak a templomba!

*

Dávid nehézkesen, öregember módján tápászkodott föl a szikla mellől, ahová még délelőtt húzódott. Könnyeit már akkor elsírta, nem talált többet magában. Fásultan meredt a lenyugvó nap felé, melynek látványát valamikor annyira szerette. A vörösen izzó korong búcsúzóul színesre festette az ég alját, majd lebukott a távoli hegyek mögé. A hold még bujkált valahol, de rövid félhomály után felragyogtak a csillagok. Ilyenkor könnyebbült meg a világ, lélegzett föl minden élő. Véget ért a kemenceforróságú nap, hűvös szellő kelt valahol a hegyek ormán, és megborzongatta a pálmák leveleit. Dús harmatot fog varázsolni hajnalra, mely lemossa a keserű port, inni ad a fűnek, életet lehel a zörgősre száradt levelekbe. Az emberek ilyenkor kiülnek a házak elé, vagy föl a lapos tetőkre, és családjuk köréből kiabálnak át egymásnak vidáman. Elheverednek, élvezik a munkanap végét, a hűvös szellő simítását! Citromot, narancsot facsarnak, jólesően szürcsölgetve a hűvös, üdítő italt, és… esznek.

Iszonyú éhség gyötörte, fájdalmas, zsigerig ható, mindent felülmúló kín.

Sebeket nemigen talált magán, zúzódást annál többet. Lába, a combját ért rúgásoktól teljesen elmerevedett, feneke annyira fájt, hogy alig bírt ülni, és a szeme is bedagadt a rengeteg pofontól. Mindez azonban nem számított! A test fájdalmát ki lehet bírni, a sebek begyógyulnak, nem érdekes, hogy megrugdosták, még a megalázottság is eltompul valamikor. Mindegy, hogy teveherének nevezték, hogy állatemberek röhögtek rajta, mert mindent elhomályosított és felülmúlt az… éhség!

A soha el nem múló, a mindig jelenlévő, az ősi, a félelmetes.

Ami már sohasem hagyja el.

Lehet, hogy túléli mindezt, talán jól is fog lakni valamikor, de a félelem mindig vele marad.

Ujjaival fásultan kavargatta maga előtt a port.

Nem érzett semmit.

Szerette volna megnyalni a száját, de hiába. Nyelve száraz farönkként torlaszolta el torkát, nyelni sem bírt.

„Reggel ittam utoljára!”

Elnézett a távoli város felé. Részeg gajdolás, egy elnyújtott, kéjes sikoly, majd fuldokló röhögés zaja ütötte meg a fülét. Erőszak, verekedés durva hangjai, visítozás, egy gyerek sírása. A kőpusztaság mélyében sakál vonyított panaszosan, megtörve az odakint békéjét. Elhaló nyikkanással valami kisebb állat, talán antilop búcsúzott a világtól… gyilkosa fel- felhörrenve marcangolta. Szakadó hús hangja, távolabbról irigy morranások.

Öregnek érezte magát, ha nem is tapasztalta, de ismerte a hangok mögötti életet. Nem érzett kedvet az emberekhez, de a sivatag gyilkos ürességéhez sem.

„Elég volt! Minek? Kinek?”

Hanyatt feküdt, és felnézett az égre. A koromfekete óriáskupola lezuhanással fenyegetve, nyomasztóan magasodott fölé, a csillagok vakító hidegséggel döftek a szemébe. A lassan lehűlő sziklák pattogtak, valahol egy apró állat motoszkált.

„Kígyó lesz vagy skorpió… ha szerencsém van!” – hasra fordult, arcát próbálta belefúrni a földbe. Nem mozdult, nem vett levegőt. Madárcsontú, mocskos kezével tétován kaparászott, egyre mélyebbre vájva a finom homokba, míg el nem érte az alatta megbúvó követ. Megmarkolta, próbálta kitépni a helyéről, de nem bírt a mélyen gyökeredző sziklával.

Felugrott, és karját a kegyetlen ég felé tárva felüvöltött. Tágra nyílt szájjal, minden erejét, dühét beleadva. Vad indulattal fenyegette a közömbös csillagokat, vékony gyerekhangja sikoltva szálnyalt, majd nyöszörgésbe fulladt, és végre előtörtek könnyei. Tehetetlenül roskadt a térdére, kezébe temette arcát, és meg-megrázkódva, hüppögve sírt.

Újra voltak könnyei! Bőségesen áradva mosták le arcáról a mocskot, az elmúlt nap szennyét.

Hosszú, hosszú idő után csillapodott zokogása, még egyszer megdörgölte öklével a szemét, és nagy-nagy levegőt vett. Reszketve szívta magába, annyira, hogy mellkasa fájdalmasan megfeszült, tüdeje majd szétpattant, csak amikor már nem bírta tovább, fújta ki sóhajtásszerűen. Törött bordája sikoltó fájdalommal tiltakozott, de nem érdekelte. Újra meg újra beszívta, kisóhajtotta, és reszketése lassan lecsillapodott.

Megint érezte a testét eluraló fájdalmat, a fullasztó szomjúságot, és tétova reménykedéssel nézett körül. A távoli város és a puszta már megszokott zajai mellett új hangok ütötték meg fülét. Ha jobban odafigyelt, még halk beszélgetést és gyerekzsivajt is kivehetett.

Nem ordítás, nem erőszak, hanem beszélgetés és lágy énekhangok. Orrába füstszagot sodort a feléledő könnyű szellő, a távolabbi sziklák oldalát táncoló lángnyelvek festették vörösre.

Felállt, és reszkető, bizonytalan léptekkel elindult a fény felé. Kevés erő maradt lábában, amikor sziklák mellett ment el meg-megtámogatta magát, de lassan közeledett az ismeretlenekhez.

Több apró tüzet látott, fölöttük őrjítő illatokat árasztó kondérok. Békésen beszélgető emberek üldögéltek körülöttük. Öregek és fiatalok, rongyosok és díszes ruhájúak. Az egyik máglya körül egymást átkaroló nők énekeltek. A gyerekek felől, akik a tüzek között futkostak, vidám kacagás hallatszott.

Dávid félénken állt meg a sötétség határán, tétovázott, nem mert továbbmenni.

Félt az emberektől!

Nem hitte el a vidám hangokat, nem bízott a barátságos beszélgetésben. Nem akart közéjük ülni.

Jobb egyedül!”

Vágyódva fordult újra a sötét felé, ahol nyugalom várja, tett is pár lépést, de megérezte a szokott kínt. Belemart a gyomrába, tépte, marcangolta, és meg kellett görnyednie, hogy kevésbé gyötörje. A fájdalom ura megérkezett, és elsöpörte tétova aggodalmait. Ennie kellett!

Enni, enni, és enni!” 

Kezét maga mellé ejtve, megroskadt vállal tántorgott ki a világosságba.

Nem gyűlt össze túl sok ennivaló, pedig mindenki beadta, amennyit magával hozott. Akinek több volt otthon, az sokat adott a közösbe, mások egy marék kölessel, néhány répával járultak hozzá a vacsorához. Ritkán fordult elő, hogy valaki éhen maradt. Asszonyi művészet kellett ahhoz, hogy mindenkinek jusson. Ezért is láttak neki levest főzni, mert úgy a legkiadósabb. Nem hoztak akkora kondért, melyben mindenki számára elegendőt főzhettek volna, de ezen senki sem aggályoskodott. Így legalább az ügyesebbek barátságos versengésben összevethették, kinek finomabb a főztje. A kis Mirjam, aki még férjnél sem volt, sok borsot tett a levesbe, mert szerette, ha a férfiak prüszkölnek tőle, és elnyomta a kicsit öreg hús ízét is. Jákob kovács felesége, a terebélyes, nagyhangú Sára asszony kevés lével tette oda, mert azt vallotta, hogy az étel legyen kiadós és sűrű. Ezért használt sok lisztet a sűrítéshez.

Miközben főztek, természetesen odafigyeltek egymás fogásaira, és gondosan elraktározták az ötleteket, hogy odahaza kipróbálhassák. Sohasem ismerték volna el, hogy tanulnak egymástól, de hát ilyen az asszonyi természet. Jókat kacagtak a férfiakon, akik nem értették mindennek az értelmét.

A férfilélek egyszerűbb, ők nem lopkodták egymás ötleteit, hanem megbeszélték, mit hogyan kell tenni, hogy jobban sikerüljön. Persze, most nemigen volt mit bonyolítani, megtárgyalni, hisz rájuk csak a fagyűjtés maradt. Csak addig lábatlankodhattak a főznivaló körül, amíg összeaprították a csonttá száradt húst, amivel a gyengébb női kezek nem bírtak. Ezután elzavartak minden szőrösarcút – a gyerekek maradhattak, hogy szem előtt legyenek –, és legfeljebb azt mutathatták meg egymásnak, hogyan kell kicsavarni tövestől a makacsul ellenálló cserjéket a tűzre.

A lányok külön csapatba gyűlve sustorogtak, kacér pillantásokat vetve az ifjabb férfiakra, és alaposan átbeszélték a lehetséges jelöltek előnyös és elítélendő tulajdonságait. Az apróságok visítozva rohangáltak, igyekezve minél jobban láb alatt lenni, mert annál nagyobb dicsőség nincs a kölyökbandában, mint rálépni a kövér Sára néni túl hosszú leplére, vagy átugrani Izsák apó tüzét, és kicsit felrúgni a gondosan felépített máglyácskát.

 Minden odabent fortyogott az üstökben, és a levegőben már jó illatok szálltak, amikor a picike árny megjelent. A sivatag felől érkezett, mocskos rongyokba burkolózva, maszatos arca rémisztően összeverve, tekintete, mint a soknapos halotté. Támolyogva közeledett, néha megállt, válla fölött visszanézett a sivatag felé, majd újra tett néhány lépést a tűz felé. Az emberek elhúzódtak előle, utat engedtek neki, nem értették, mit is akar. Szóltak is hozzá, de nem látszott rajta, hogy értené. Amikor a tűz közelébe ért, mintha értelem költözött volna a szemébe, mert rettegve körülnézett, majd összeesett. Arca reccsenve érkezett egy kőre, haja a tűzbe lógott, és sercegve kezdett égni.

 Dávid lassan tért magához. 

Nedvességet érzett az arcán, puha kéz érintését, és amikor felnézett, kedvesarcú asszonyt látott maga fölött, aki egyszerre mosolygott és sírt. Az ő könnyei cseppentek a homlokára, az orrára – kicsit csípték felrepedt száját –, az ő puha érintésű keze simogatta szét szelíden az arcán, elkerülve az új zúzódást, amit érkezésekor szerzett. Martha volt az, a távoli rokon, aki néha enni adott neki a konyhája mögötti zugban. 

Amikor észrevette meg-megrebbenő tekintetét, hirtelen felzokogott, fölemelte, és magához szorította az ölében fekvő gyereket. Dávid semmit sem értett, de fejét beletemette a puha, védelmező mellekbe. Az asszony kis idő után lágyan lefejtette magáról a görcsösen kapaszkodó gyereket, és öblös fakanalat tartott a szája elé, benne csodálatos illatú levessel. Dávid állati vadsággal kapott utána, a kanál odakoccant a fogaihoz – felszakítva ajkának sebeit –, és az áldott íz végigömlött a torkán. Átmelegítette belsőjét, eljutott rémisztően üres gyomrába. 

Ennivaló! 

Újabb és újabb kanál leves került a szája elé, és Dávid szürcsölte, szívta, a kiéhezett ragadozó mohóságával habzsolta az életet adó folyadékot. Martha, miközben könnyezve simogatta a gyerek megperzselődött haját, újra, meg újra megmerítette, és elé tartotta a kanalat. Az egyik elkapkodott nyelés félrement, Dávid hosszan köhögött, és – a görcsös erőlködés hatására – álmából ébredő újszülött módján nézett körül. Éhsége nem múlt el, de már érdekelte, mi van körülötte. Asszonyok ültek nem messze a csendes, kis tűz mellett jókedvűen összebújva és sugdolózva, néhányan kisdedet ringattak ölükben, valamivel távolabb csendesen beszélgető férfiak álldogáltak. Egyikük, egy kopaszodó, erős szakállú férfi Martha felé fordulva felvonta a szemöldökét, kérdezni akart, de az asszony megelőzte.

– Elhalt rokonom gyermeke. Az anyja szajha volt, az apja tolvaj, de…

– Ember mindkettő, ne ítélkezzünk fölöttük, Martha! Adj neki enni, hisz látod, milyen éhes! – Szelíden mosolyogva hozzátette. – Mi még ráérünk!

– Köszönöm Péter! – válaszolta Martha, és tovább etette Dávidot, lassan, gondosan megfújva az ételt. Túl gondosan, gondolta Dávid, aki egyre jobban megnyugodott. Nem akart beszélni, de kezével tétován a kanál után nyúlva jelezte, hogy egyedül is elbírná. Az asszony mosolyogva hárította el az ajánlkozást, és tovább etette. Csigás hajú, jólöltözött lány tartotta a kis kondért, amiből az asszony meregette az ételt. Mosolygott ugyan, de olykor belesandított az üstbe, és nagyokat nyelt. Anyja ülhetett mellette – hasonló ruhájukból látszott, hogy összetartoznak –, mert csendesen súgta neki:

– Először az, aki a legéhesebb! Mi már ettünk ma! – Amikor a lánykája apró fintorral jelezte, hogy nem ért egyet, még halkabban odasúgta neki: – Akkora már a feneked, hogy a nyakamon maradsz a végén, ahelyett, hogy unokákat szülnél nekem, akikkel elbabázhatnék! – A lány vihogva fogadta az évelődő hangot, és visszasúgta:

– Majd elcsábítom a kövér Ábrahámot, akinek vagyona is van a nagy hasa mellett, és dinnyeformájú unokákat viszünk hozzád kényeztetni. Nem is kell megtanulniuk járni, gurulhatnak a fárasztó talpalás helyett. 

Dávid nem hitt a fülének. Mintha álmodott volna. Nemrég még a piaci tolvajok rugdosták, a sivatag gyilkos dögevőit hallgatta, a halált kereste, most pedig…

– Martha! Ezzel kínáld meg a rokonodat! – lépett oda hozzájuk egy termetes asszony, kezében csurig tele fatállal. – Az én főztömtől olyanok lesznek a férfiak, mint az én uram – mutatott rá a medvetermetű Jacobra. – Elférne egy kis hús ezen a kiscsibén, olyan vékony, hogy át lehet látni a fülén! No, mutasd csak, arany gyermekem, hadd lássam! – mondta Sára asszony, és úgy tett, mintha átnézne Dávid fülén. A gyerek kacagva szabadkozott, és annyira kapálódzott közben, hogy Martha kénytelen volt messzire eltartani tőle a kanalat, nehogy kilögybölje az ételt.

– Figyellek ám, egyél rendesen, mert visszajövök ellenőrizni, és ha nem leszek elégedett, megtömlek, mint a libát! – fenyegetőzött szintén nevetve Sára.

„Nevettem! Én nevettem! Utoljára akkor, amikor anya… szeretem ezt az asszonyt!”

Nem messze tőlük, gondosan megvarrogatott lepelben sovány öreganyóka kuporgott. Himbálózva dúdolgatott magában, és üres tekintettel meredt a távolba.

– Meghalt az özvegy lánya és az unokája! – mondta magyarázóan a jólöltözött asszony, aki megérezte Dávid kíváncsiságát. – Eleinte őrjöngött, de most már megtalálta a békéjét. Rendes néni, nem bánt senkit, és amikor tiszta pillanatai vannak, gyönyörűen énekel. Nem tud magáról gondoskodni, de nem is kell, mert köztünk jó helye van. Én szoktam etetni Judit mamit, de most megvárjuk, amíg te jóllaksz – fejezte be mosolyogva.

Dávid, aki már egészen elbágyadt a sok ételtől, ekkor döbbent rá, hogy egyedül ő eszik. Erős férfiak, asszonyok és gyerekek várnak arra, hogy ő, a nyomorult, befejezze az evést.

– Köszönöm, ennyi bőségesen elég! – mondta, és kissé ijedten tolta el a kínáló kezet, pedig még evett volna egy kicsit, bár hasa úgy feszült, mint egy vizestömlő. A tűz körül ülők abbahagyták a beszélgetést, és nekiláttak az evésnek. Dávid furcsállotta, hogy nem tolakodnak, kereste a tekintetekben az indulatot, a mohóságot, de nem találta. Jókedvűen évelődő asszonyok merték a levest kis fatálkákba, az erősebb nem állt a gyenge elé, sőt előre engedték az öregeket. Ezek az emberek furcsamód békések voltak, és egymás iránti szeretet látszott abból, ahogy beszélgettek, vagy a másikhoz értek. Igaz, hogy egy rosszcsont fiúcskának kiporolták a fenekét, amikor kétszer is rálépett Sára asszony földig érő leplére, de anyja azonnal felkapta, és megvigasztalta a harsányan bőgő apróságot. Szemhunyásnyi idővel később már anyai öl védelméből öltögette a nyelvét a többi gyerekre.

„Hol bujkáltak ezek az emberek eddig, miért nem találkoztam velük. Segíts rajtam, Adonáj, nehogy felébredjek ebből az álomból!”

Jobban körülnézve azonban néhány arcon sírás nyomát látta. Martha sem volt annyira vidám, mint mutatta.

„Négy napja halt meg Lahzar, a bátyja, nem csoda, hogy szomorú, hisz nagyon szerették egymást! Lahzar, vagy, ahogy a jeruzsálemiek nevezik Lázár, itt nyugszik nem messze, egy sziklabarlangban eltemetve. Fájdalmas lehet Marthának, hogy ennyire közel…”

Váratlan érintés szakította meg gondolatait, idegen kéz simított végig a haján. Amikor felpillantott, azt a fehérruhás, tisztaarcú embert látta maga előtt, akitől nem akart lopni, mégis megtette. Akinek a búzája ezüstté változott, majd vissza gabonává. – Iszonyatos félelem öntötte el, fel akart ugrani, menekülni… de a férfi hangja megállította.

– Ne félj tőlem! Ideértél végre, most már jó helyen vagy! Kár volt annyit szaladnod, ha köztünk maradsz, már délelőtt jóllakhatsz! – szólt csendes derűvel.

– De hát az ezüst, az erszényed!

– Ugyan már, csak pár marék búza volt a madaraknak. Szeretem, ha körém gyűlnek, amikor etetem őket. – Még egyszer végigsimított a gyerek haján, és Dávid félelme egy csapásra elmúlt. Sohasem érzett nyugalom öntötte el az érintéstől.

 

A fehér leples, szakállas férfi lassan a tüzek által körülölelt térre lépett, és arcán szelíd mosollyal felemelte mindkét kezét. Amikor a beszélgetés moraja lassan elcsendesedett, megszólalt:

– Szeretett testvérünk, Lázár búcsúztatására gyűltünk itt össze, aki meghalt, de ne szomorkodjatok, hisz aki csak él és hisz énbennem, az soha meg nem hal!

– Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem! – emelkedett szólásra Martha, és könyörögve nyújtotta karját a férfi felé.

– Feltámad a te testvéred!

– Tudom, hogy feltámad, a feltámadáskor, az utolsó napon.

– Én vagyok a feltámadás és az élet! – válaszolta Jézus. – Aki hisz énbennem, ha meghal is, élni fog![1]

 

Dávid hallgatta a szelídszavú, tisztaarcú férfit, és kiegyenesedett. Furcsamód nem mart a gyomrába a mindig jelenlévő, örökös kín. Elhűlve tapogatta a hasát, és valami szokatlant érzett:

 

Nem volt éhes!

 

[1] Szó szerinti idézet: János Evangéliuma 11: 20-25

Folytatás az Apokrif antológiában.

Kérem Önöket, hogy kattintsanak Faműves  oldalamra, ha tetszik a mese, hogy ezzel meggyőzzük  Google Nagyurat, hogy nemcsak íróként, de faművesként is érdemes rám figyelnie! Ártatlan

 

 

Hírek

Honlap készítés ingyen

Asztali nézet