MENÜ

Az íjász (részlet)

 


Valami idegen zajra neszeltem föl, és nem akaródzott visszaaludni.

A kicsiny ablakocskában még a telihold világlott, de éreztem, hogy közel a hajnal. Jóízű, friss levegő jelezte közeledtét, egy kis szellő is meglebbentette a szép, hímzett függöny széleit. Nyakamig húztam a jó meleg dunyhát, és résnyire nyitott szemmel néztem kifelé az éjszakába. Hallgattam a jószág finom motozását az ólban.

Biztonságot sugárzó, nyugodt neszek.

Nemsokára kelni kell, de addig enyém a mindenség! Nincs annál jobb, mint összekucorodni a finom melegben, és csak úgy belesimulni a világba. A testvéreim a szomszéd ágyban szuszogtak, apa a konyhában horkolt, jó hangosan. Akkor ilyen zajos, ha fáradtan feküdt le az este, márpedig ő jócskán tett érte. Ilyenkor tavasszal egész nap a földeken töri magát, hogy legyen mihez nyúlni télen. Szerencsére enni azért van mit. Mostanában már én is besegítek.

 

Mióta eszemet tudom, az íj volt az én nagy szerelmem. A fiúk vitézeset játszottak, a lányok babáztak, de énnekem csak az íj kellett. Ahogy nagyobbacska lettem, törtem az egyenes gallyakat, feszítettem rájuk a nagymamától szerzett kenderzsineget, és lődöztem, mint egy bolond. Kaptam is apától a fejemre. Nem tetszett neki, hogy ilyen butaságot játszom, meg aztán, nem illik az hozzám. Persze nem hallgattam rá – mert én egy ilyen gyermek vagyok –, de igazándiból rám hagyta, mert az én apám nagyon szeret minket. Édesanyánkat, engemet, meg a két testvéremet. No meg azt a leendőt, aki édes hasában van, bár még alig látszik.

Sokáig a magam feje után csinálgattam az íjakat, jól-rosszul, míg egyszer meg nem lestem Mihály bácsit, aki a szomszéd tanyán lakott. Arrafelé bóklásztam, gyermeki kíváncsisággal akartam kilesni a titkait, és én lepődtem meg a legjobban, amikor sikerült. A ház melletti lomok alól egy gyönyörűséges íjat szedett elő a hozzáillő puzdrával és nyílvesszőkkel együtt. Ott dugdosta a jótét lélek, merthogy jobbágyember ilyet nem birtokolhatott, mert ugye akkor vadászik is vele, azt pedig nem szereti az uraság.

Persze mifelénk nem annyira erős a törvény, mint a száraz földek lakóinál. Ezen a posványos, lápos vidéken más a világ, mint odakint a szárazon. Amint ópapa mesélte, réges-régen a tatárok hajtották, irtották errefelé a népeket, és a maradék úgy széjjelszaladt, hogy az uraság emberei alig lelik őket, ha a kilencedet szedik. Tanyákon, tanyabokrokban élnek az emberek. Szántanivaló föld csak mutatóban van imitt-amott a magasabb részeken, ahol nincs víz. Mert nálunk mindenütt a vetésföldek végén vizenyős, zsombékos rét van, utána meg ér, vagy tó. Úgy mondják, errefelé a víznek csak hossza van, folyása nemigen. Idegenek nem nagyon bóklásznak errefelé, se más jövő-menő népség. A kereskedőkből csak a helybéliek mozognak, mert a mocsár hamar lerántja az óvatlant.

Szóval, odasündörögtem a Miska bátyához, és addig-addig kunyerbáltam, hogy nekem is… meg nagyon szépen kérem, hogy egyszer csak komolyan vett, és lett egy igazi íjam. Persze nem olyan, mint az uraknak, csak egy kőrisfából faragott. A nyílvesszők meg nádból a madarakra és mogyoróból, vagy kőrisből a nagyobb vadra. Az íj akkora mint én, a vessző pedig olyan bő kétlábnyi.

Hát igen, vadorzás lett a nagy játékból, mert a szükség nagy úr. Miska bá’ megengedte, hogy vele menjek, és beletanultam a dologba. Apa is komolyabban vett, amikor hazahoztam az első kacsáimat. Csimasz, a kutyánk pedig jött segíteni, mert többször a vízbe esett, amit lőttem.

Én az íjamat meg a hozzávalókat egy kicsit távolabb rejtettem el, nem a háznál, nehogy az uraság emberei, vagy valami rosszakaró meglássa.

Miska bá’ szerint az íjászat nem nehéz, mármint akkor, ha az ember véresre gyakorolja az ujjait. Eleinte gondolkodva céloztam, de egy idő után a szemem-kezem megtanulta, amit kellett.

Persze a pontosság mellett a sebesség is fontos, mert ha az első lövés félrement, a második még helyrehozhatja a vadászatot.

Gyakorlásként – vagy amikor én voltam a győzhetetlen íjászvitéz – sokszor beálltam egy közeli kicsiny ligetbe, és telilődöztem a fákat. Egy lélegzetvételnyi idő alatt jó tucatnyi vesszőt is kilőttem a támadó fakatonákra. Közben hangosan számoltam a halottakat és a kilőtt nyilat:

– Akkor most! Egy… és kettő… és három… – mert egy harcos mindig tudja, hány nyila és hány ellenfele van még hátra. Ügyeltem rá, hogy mindig legyen két-három tucat vesszőm. Állandóan szedtem, szárítottam az árnyékban a szép egyenes gallyakat, vastagabb nádszálakat, és vágtam, csiszoltam hozzá a hegyeket jó erős marhalábcsontból.

Ez így játéknak hangzik, de ilyenkor tavasszal, amikor a vadak szép kövérre híztak, mert fű az van bőséggel és az éléstár is nagyon szegényes, jól jön ám egy-egy kacsa, vagy nyúl az asztalra. Nem beszélve arról, amikor őz sikeredik.

Tegnap este is húst szereztem a máléhoz… jól teleraktam a bendőmet… jólesik még egy kis lustálkodás.

 

 

 

Mokány, feketehajú, sűrű ember volt az első közöttük. Hirtelen kezű, kemény, hadviselt férfi, aki nemigen tűrt más véleményt. De hallgatni kellett rá, mert ész is társult az ereje mellé.

Ő mondta meg, hová menjenek és hogyan csinálják.

 

Sokadik éve űzték sötét mesterségüket, de senki sem sejtette, hogy ők azok.

Öt elszánt, erős zsivány, e kicsiny világ aljanépe, valahonnan a lápmélyi tanyákról. Mocskos, sáros ruhában, kezükben vaskos, rövid bunkó, vagy kisbalta, övükben kés. Ketten testvérek, egyikük szakállas, indulatos nagydarab ember, az öccse vékonyabb és bajszos. A harmadik loboncos hajú, amolyan egyszálbélű, mindig éhes fajta, a negyedik pedig kis satnya ember, mélyen ülő, gonosz szemekkel. Ismerték a tanyákat és a lakókat. Itt éltek a láposban, ugyanolyan népeknek látszottak, mint bárki más. Csak ők, amikor kifogytak a kitartásból, vagy amikor a vérük hajtotta őket, nekiindultak.

A magányosan álló házakat keresték, ahol nincs hallótávolságban szomszéd. Rájuk törték az ajtót, mindenkit gyorsan lebunkóztak, majd megkötöztek. Ezt a főnök ötölte ki, mert így szépen, kapkodás nélkül tudták tenni a dolgukat. Nem szaladoztak gyerekek az erdőben, feleslegesen riasztva a szomszédokat. A gazduram szívesebben mondta el, hová rejtette a vagyonkát, ha az asztalra kötözött asszonya sivalkodott egy kicsit. A legtöbben még azt is elhitték, hogy túlélik az egészet. Sokszor egész nap játszódtak velük, mielőtt elvágták a torkukat. Annak is, aki belehalt a játszódásba, mert akinek a nyakán lóg ki a nyelve, az biztosan nem mesél semmit. Ha mindez megvolt, összeszedték a jószágot, meg ami kellett, és hazamentek. Kevés ember lakott errefelé, megszokták, hogy ritkán látják egymást. Olykor hetekig sem vették észre, mi történt.

Pirkadat előtt a mocsárban kúszva, mászva közelítették meg a szép kis tanyácskát. Gondosan tapasztott, meszelt falak, erős kerítés. Módos emberek lakhatnak itt, akiknek telik az idejéből az efféle haszontalanságra. A kutyát egy kis éléssel elcsalogatta a loncsos hajú – aki nagyon értette az állatok nyelvét –, majd egy suhintással elcsendesítette.

Nem szerették a zajt.

A testvérek egy hosszú, vaskos rönköt cipeltek, és lendületből beszakították az ajtót. A szakállas oldalra lépett, és bunkósbotját felemelve várta a menekülőket. A többiek berohantak. Csendesen, mert nem kocsmában akartak verekedni, hanem ölni. A derengő holdfényben jól látták az ágyából ijedt ordítással felugró férfit és a sikító nőt, kiket néhány csapással elnémítottak. A hátsó alvókamrából még hárman rohantak ki. Az élen egy hosszú, faragott karófélével hadonászó suhanc. A támadók gyakorlottan szétrebbentek, majd egyszerre a fiúra rontottak. Az hatalmas lendülettel beszakította a nagyhajú fejét, majd ő is lehanyatlott az őrjöngve csapkodó latorfőnök ütéseitől. Az ijedt kisegér módján iszkoló kisgyermeket szinte óvatosan ütötte le a gonosz szemű, ugyanis ő a zsenge fiúkat szerette. Már csak a hálóruhás nagylány maradt, akinek időközben sikerült kijutnia az ajtón. Egyenesen a várakozó zsivány kezébe. Az hangosan röhögve elkapta, de nem bántotta – hisz nem jelentett veszélyt –, hanem visszalökdöste a házba.

*

*

*

*

Elnézésedet kérem, kedves olvasó, de ez az írás része a 2011. szeptember 30-án megjelenő antológiámnak, és ezután csak papír formátumban lesz elérhető. A könyv címe: Urbánszki László: Odakint, a pusztában (Historium kiadó)


 


 

 

Hírek

Honlap készítés ingyen

Asztali nézet