MENÜ

A vacsora (részlet)

 


A késő délutáni nap arcát vörösre festette a puszta fölött lebegő, vékony porfelhő. Ilyenkor, a nap vége felé lelassul, elcsendesedik minden és mindenki. Aki elvégezte dolgát, az megpihen, aki nem, az legyint egyet. Majd holnap. Idekint, ahol ég és föld összefolyik, még az idő is ráérősen halad. Szép szürkemarha gulya – talán négyszáz állat – tűnt föl a messzeségből, és tempósan ballagva közeledett. A bojtárok, bár máskor kedvelték ezt a nyugodt ráérősséget, most ostoraikat durrogatva terelték előre a jószágot, nehogy idő előtt elheverjenek. Szerették volna elérni a közeli ligetet, és fatűzön főzni a vacsorát, nem száraz trágyán, mint odakünn a pusztában. Ilyenkor a nap végén, jóllakva, a marha már könnyen lefekszik, és ha úgy gondolja, hogy mostantól pihen, akkor biz’ izzasztó munka arrább tessékelni őkelmét. Igaz, jókora bunkókat hordtak magukkal erre a célra, ezért nevezték őket botos legényeknek, azonban estefelé a pásztornép inkább lustálkodásra vágyik. No meg a vacsorára, jó szagú faparázson főzve.

Amikor a ligethez értek, hagyták lepihenni a jószágot, ők maguk is megtámaszkodtak a botokon. Miskó, a kisbojtár nem állt meg, hanem nagy lelkesen egy ökör megsütésére elegendő gallyat hordott össze. Úgy gondolta, nagyon itt az ideje a vacsorafőzésnek. Olyan étvágya volt, mint egy falka nádi farkasnak télvíz idején.

Aszongya, most tésztás nap van – számolt magában. – Lebbencs vagy tarhonya, leves vagy kása. Tésztakása lenne a legjobb, hússal, a leves asszonyoknak való!

Ilyenkor, amikor bőséggel került fa, különlegesen jót szokott főzni az öreg Márton. Szerette megadni a módját, értett hozzá fenemód. Megvárta, míg a fa java leégett, mert az ételt parázson főzik, nem füstön. Szalonnából zsírt olvasztott, hagymát aprított bele. Fütyörészve kavargatta, majd Miskóra sandított. A surbankó legényke nagyokat nyeldekelve figyelte a kondért. A pásztorember napközben harap valamit a tíz körme közül, igazi étel este szokott kerülközni.

– Nagyon lesed azt a bográcsot, nincs más dolgod? – morogta Márton bá rosszindulatúan. Józsi, az öregbojtár, aki szintén ott gubbasztott a tűz mellett, röhögött magában. – Kezdi már megint! Adta vén zsiványa!

Miskó felpattant, és gyorsan megkerülte a gulyát. A békésen heverésző ökrök enyhe nehezteléssel nézték, mit össze nem rohangál a kisgazda. Lusta bőgéssel jelezték: köszönik szépen, finom volt a fű, de most inkább pihennének. Eszük ágában sincs elindulni semerre. Kérődzni lenne jó, és közben nyugodtan átgondolni a világ dolgait. A marha ugyanis ilyenkor este szokta hangos gyomorkorgással újra megrágni a füvet, meg a napi eseményeket.

Még a gulya túlsó felén is ott úszott a levegőben a jó sültszalonna-illat.

– A ragya verné ki azt a tempós fajtáját! Olyan ráérősen csinálja, hogy megpusztul bele az ember gyereke – gondolta magában a kisbojtár. Aztán, ha már ilyen messzire eljött, megnézte magának innen is a világot. Óriási korong vöröslött a messzeségben, sokszínűre festve maga körül a felhőket. Búcsúzott a nap. Végtelen puszta, néhol zsombékos-nádas részekkel, nagyritkán ligettel.  Finom por tompította a bokrok, fák zöldjét. A növényzet ropogósra száradt a kegyetlen naptól, de jó ízű maradt. Itt, a Tisza árterén a világ legkényelmesebb dolga a legeltetés. Az ínszakasztó vízhúzástól jórészt megszabadultak a bojtárok, legtöbbször nem is kellett mást tenniük, csak ballagni a gulya mellett, és esténként elpusztítani a finom bográcsételt. Reggelente befelé hajtották a jószágot a pusztába, ahol jó a fű. Délben valamelyik tocsogó mellett kellett lenni, mert a marha gyakran iszik, bár az ottani savanyúfüveket és a sást nem szívesen eszi. Mentek az enni és innivaló után. Nagy tudomány ám a pásztorkodás. Az öreg Márton nem sokat magyarázott, azonban Miskó magától is megtanulta, amit kellett. Érezte a jószágot, értette a puszta nyelvét.

Még egyszer megnézték egymást az ökrökkel, majd visszaért a tűzhöz. Kissé távolabb, a komondor mellett kuporodott le, ott talán nem bántja annyira az öreg szemét. A kutya beleszagolt a levegőbe, és farkával jelezte, neki is ízlene a vacsora. Próbált belenyalni Misó képébe - ha már lejött ide hozzá az alsóbb osztályokba -, de ő ingerülten ellökte magától. – Egy simogatás azért csak kijár – gondolta a kutya, és határozott mozdulattal belefúrta fejét a kisgazda ölébe. Miskó pedig, aki nem számított ekkora barátságra, szépen lecsüccsent a porba.

– A nyű essen bele abba lökdösődős fajtádba – ugrott föl a legény, és emelte a botját, hogy elmagyarázza a kutyának a rangbéli viszonyokat, amikor…

– Csituljál gyerek! Nyughassál magadnak, ne abajgasd azt a kutyát! Talán rád jött a szapora, hogy ennyire táncolsz? – dörrent rá az öreg, akinek a szeme nevetett, bár ezt a kisbojtár olyan messziről nem láthatta. – Nem tudok rendesen figyelni a főzésre, ha ugrálsz, mint egy másodfű tinó.

Miskó mogorván végigmérte a kutyát, aki nyilván más nyelven érthetett, mert imádattal bámult vissza rá. Két mellső lábát kinyújtotta a földön, és farát magasra emelve, játszani hívta a bojtárt. Tetszett neki az előbbi móka. A legényke undorodva legyintett, arrább ment és leguggolt. Hamar rájött azonban, hogy elhirtelenkedte a dolgot, ugyanis innen semmit sem láthatott a bográcsban zajló fontos eseményekből. Közelebb kellett hát óvakodni. Csak úgy guggolva, ne tűnjön fel annak a vén kötekedőnek. Még azt hinné, érdekli az étel. Kicsit lépni ballal, néhány gondolat szünet, keveset jobbal... Csak odaér egyszer. A szagok alapján már a tésztát pirítja az öreg.

– Jaj, én Istenem, most segítsd meg drága gyermeked! Tesz bele húst, vagy csak azt a nyüves szalonnát erőlteti a vén zsugorija?

A számadó komótosan felöntötte a bográcsot vízzel, és visszaült helyére. Szemlátomást nem akart mást hozzáadni az ételhez. Hosszú nyelű fakanalával fölkeverte, sót, fűszereket dobott hozzá, majd dúdolgatni kezdett magában. Miskó csalódottan meredt maga elé. Közben az óvatos tyúklépések a kondér közelébe vitték, már belelátott az edénybe. Abban bizony csak tésztával keveredett szalonnadarabok úszkáltak.

Márton bá tovább énekelgetett magában, és pár gallyat dobott a hunyorgó parázsra. Józsi kényelmesen elhevert, álmosan pislogva nézte a fel-fellobbanó lángok játékát. Talán az asszonyára gondolt, talán a legközelebbi csárda lányait vette sorra.  Nagy kujon volt családos ember létére. A nap közben lenyugodott, csak a tűz világította meg sejtelmesen a ligetet. A jószág szuszogása csöndesedett, pihenni tért a puszta. A komondor viszont felélénkült, neki a sötéttel indul a munkája. Lassan kezdte kerülgetni a gulyát, szagolta, fülelte az idegent. Reménykedett hátha történik valami, mert nem csak tudott, szeretett is verekedni. Ilyenkor, nyáridőben azonban hiába várta a farkasokat. Inkább vadásztak kacsára a nádasban, mintsem ezzel a lelkes behemóttal verekedjenek, akinek még szögekkel kivert vastag bőröv is védte a torkát.

A kondér éppen zubogni kezdett, amikor az öreg felkurjantott:  – Azt a szakramentumát, hát majd elfelejtettem, a végén még a kutyának kell adni azt a finom húst, mert megbüdösödik. – Józsi válla reszketett a hangtalan röhögéstől. – Szaladj hamar gyerekem! Hozd ide hamar a húsos zsákot, hadd szórjak bele pár marékkal.

Miskó villámként pattant föl – hátha meggondolja magát közben az öreg –, és rohant a kis zsákért, melyben a szárított húst tárolták. Márton bá bőséggel szórt az ételbe, majd jól átkeverte a kanállal. Az üstben hevesen zubogott a víz, ezért magasabbra akasztotta, hogy csituljon a heve. Pontosan akkor kell elforrnia a lének, amikor megpuhult a tészta. A húst megfőzték szárítás előtt, arra nem kellett figyelni. Lassan kezdett besűrűsödni az étel, megsülni az alja. A kondér fülét megmarkolva két rántással megforgatta a tésztát, így a megpirult alja került belülre. Ez volna az a bizonyos fenségesen pirosra sült, húsdarabokkal megtűzgélt rész, mely csámcsogásra ösztönzi az embert, amint rábukkan evés közben. A fordítással a finom fafüst is belekeveredik az ízekbe. Nem is ér fel vele semmilyen, házban főzött étel.

Most, amint újra veszélyesen finom szagok kerültek a levegőbe, Miskó nyála megeredt. Kínjában – hisz nagyon nem akart telni az idő –, felugrott, kezdett volna újra fát hordani, de az öreg ráförmedt:

– Ne má’ poroljál, amikor fő az étel! Nyughassál magadnak! Ugrálsz, mint egy kerge marha!

– Ezen igazodjon el az ember. Az előbb fájt neki, mert ülök, most meg, hogy dolgozok – dohogta magában a gyerek. Persze csak úgy magának, mert vacsora előtt nem érdemes okoskodni. Könnyen rálőcsölhetnek valami nemszeretem munkát, evés helyett. Visszakucorodott a tűz közelébe, erre meg úgy elkezdett korogni a gyomra, mintha égi veszedelem közeledne.

*

*

*

*

*

Kedves Olvasó!

Elnézését kérem, de ez az írás része a 2011. szeptember 30-án megjelenő antológiámnak, ezután csak ott olvashatják. Címe: Odakint, a pusztában (Historium kiadó)

 

 


 

 

Hírek

Honlap készítés ingyen

Asztali nézet