MENÜ

A sár szülötte

 

Remény nélküli, szegény falu volt, valahol a sziklákkal telehintett, erdős felvidéken. Egy domb lábánál bújt meg, melynek tetején gőgös vár trónolt. Acélszürke kövekből építve, oltatlan mésszel habarcsolva, jobbágyvérrel öntözve. Emberöltőn keresztül jártak ide robotba a parasztok, emelték görcsberánduló izmokkal helyükre a sziklákat. Ha alászorult a kéz, zúzódott a láb, nem számított. Magasodjanak a falak, haladjon a munka, pusztuljon, aki gyenge. Aki nem bírta, deresre húzták. Tízet neki először, ha nem használt, másnap húszat. Ha beteg a férfi, jöjjön a gyerek és az asszony. A várnak fel kell épülnie, mert ezt akarja az Úr. Nem az égben lakozó, hanem a földi. A király törvénye azt mondta, évi ötvenkét nap a robot. Az Úré azt, hogy indulj, vagy botozás lesz a részed. Hajts fejet, dolgozz szorgosan, és tiéd lészen a mennyeknek országa. Nem a földi, hanem az égieké.

A domb oldalán ritkásan fa, csenevész bozót nőtt. A falut magas sövénykerítés övezte, távolabb felszántott földek, legelők. A félig földbe ásott, sövényfalú kunyhókat zsúpszalmával fedték, gallykerítéssel kerítették. A szekerek kerekeitől, a reggel-este erre terelt jószág patáitól felszaggatott úton sár volt. A kunyhók közt is. Mindenütt! A gyakori köd, a szemerkélő esők ritkán engedték fölszáradni, a gyalogosok fél lábszárig merültek bele. Hiába topogtak a pitvarban, behordták mindenhová. Ha néha-néha megszáradt, akkor meg szúrta, hasogatta a lábat, bocskort kellett húzni. Ez a falu a sáré volt. Ebből születtek, ebben botorkáltak, ide temettek mindenkit. Itt éltek a sár szülöttei.

 

Kisebb lovascsapat jött a falun keresztülvezető úton. Félig az egyik kunyhó mögé húzódva beesett arcú parasztgyerek nézte őket. Mocskos, ócska darócujjasban és nadrágban, mezítláb. Tízes évei elején, közepén járhatott. Elhanyagolt, szemébe lógó, szőkésbarna haját néha félrecsapta, hogy lásson. Száját tátva gyönyörködött a menetben.

„A lovasok, ó Istenem, be gyönyörűek… Harcosok, katonák!”

Csillogó láncingek, fekete köpenyek, sisakok és kardok. Olyannak tűntek a gyerek szemében, mint egy csodálatos, gyönyörű folyó, mely úgy vág át a piszkos, földhözragadt világon, hogy szépségéből közben mit sem veszít. Élükön - a testőrök után – a fenséges tartású Úr, a környék istene. Merev arcán gőg és közöny. Pompás, éjfekete köntöse beterítette lova farát, csuklyáját a fejébe húzta. Maga elé nézett, mert neki ebben a faluban nem létezett látnivaló. Ismerte, hisz az övé volt minden szál rőzse és minden felsíró csecsemő. Rajta múlt, melyiket dobják a tűzre. Mögötte jó tucatnyi láncinges fegyveressel közrefogva három megbéklyózott, elvadult külsejű, fiatal férfi. Mellette lovagolt az Úrfi, az Örökös. Nagytermetű, csontos kamasz, angyalarcú, sötét hajú, minden lány álma.

Belül meg fekete, mint az ördög – gondolták a falusiak, ha ránéztek, pedig közvetlen, mosolygós legénynek látszott. Le szokott járni a faluba kíséret nélkül is. Álságos jóindulattal bánt mindenkivel, a lányok bolondultak érte, és reménykedtek, hogy majd ők! Nekik majd sikerül megfogni. Hiába!

A harcba volt szerelmes, a vérbe, ezért jött le a parasztok közé. Tusára hívott minden valamirevaló legényt a faluban, nem lehetett kitérni előle. Félelmetesen jól verekedett, ügyesen és kíméletlenül. A faluban csak botot használt, de a várban állandóan karddal, tőrrel gyakorolt. Sötét külsejű emberek, gyakorlott gyilkosok okították azokra a fogásokra, melyekkel mindig győzött. Nem néha, nem sokszor, mindig! Ritkán, de előfordult, hogy egy erősebb, ügyesebb falusi suhanc egyenrangú ellenfél tudott lenni, ilyenkor azonban előkerült valami rejtett fegyver, melytől nagyon gyorsan elment a bátorsága a legénykedőnek, aki nem akarta megérteni, hogy egy úr sohasem veszít. Nem veszíthet, hisz azért ő az úr! Ilyenkor már nem is csak legyőzte a túl sokat akarót, de beletaposta a véres sárba. Olyan kíméletlenül, hogy nehezen talált vissza az eszére a vesztes, ha visszatalált egyáltalán. Az idők során egyre durvább lett, elkerülte minden legény a környéken! Senki sem állt meg előtte. Inkább meghunyászkodva tűrték, bármit is tett. Nem harcos ez, hanem gyilkos! Vagy úr? Egyre megy! – mormolták maguk elé a kocsmában, ha az italból bátorságot merítettek.

 

Az Örökös unottan nézelődött, jobbjával öklömnyi kavicsot dobálgatott. Az út mentén álldogáló falusiak közül kinézte magának a száját tátó gyereket, egyet gondolt, és egész közelről hozzávágta a nehéz követ. A szurtos kölyök másfelé figyelt, mégis észrevehette a felé zúduló veszedelmet, mert fejének kis biccentésével elengedte maga mellett. Nem kapkodott, nem ijedt meg, hanem mosolygott. A kő – majdnem érintve arcát – a kunyhó falának csapódott, majd le a sárba. Az Úrfi gonosz vigyora bosszús fintorrá torzult, szemlátomást jobban esett volna neki, ha a lövedék bezúzza a suhanc fejét. Keze a nyeregtáskájába mélyedt, valamit előszedett. Elléptetett a gyerek mellett, majd villámgyors mozdulattal visszakézből hozzávágott egy csatakeresztet. Nyergéből hátrafordulva durván felröhögött, előre élvezve a bekövetkező tragédiát.

A szemtelen senki azonban könnyed hajlással elkerülte a gyilkos készséget, és még szélesebben vigyorgott. Hisz az Úrfi azzal tisztelte meg, hogy tréfálkozik vele! Az éles, hegyes fegyver tövig merült a kunyhó vályogfalába.

A katonák arcán könnyed mosoly suhant át, az Úr késpengényire szorított szája idegesen megrándult. Lassan a fia felé fordította a fejét, tekintetében gyilkos düh lángolt. Mereven nézte az Örököst, aki érezte, hogy baj van. Értetlenül nézett, majd elvörösödött, amikor rájött: ez a parasztkölyök nevetségessé tette őt.

– Meghalsz pór! – rikoltott. – Röhögni merészelsz? – Kardot rántva rúgatott volna a nemtelen senkit levágni, amikor…

– Vissza! – Nyugodt, indulat nélküli volt a hang. Az Úr szólalt meg csendesen. – Nem így! – Kissé oldalra fordulva jelentőségteljesen ránézett egy durva arcú, idősebb férfira – katonái vezetőjére –, a rabokra, majd a suhancra.

A lovas kivált a menetből, magához intette az út mellett álldogáló Korgot, a kocsmárost. Néhány halkan elsuttogott szó után pénzt nyomott a vigyorogva bólogató vörös ember kezébe, aki a kölyökhöz lépett.

– Hé, Urblas! Menj az urakkal, vón’ egy kis munka! Kapsz majd enni is, meg ami kell! Szedd a lábad, gyerekem! Nem kell magaddal vinni semmit. De nem ám! Hehe! Eriggyél hamar!

„Menjek velük? Azért, mert mosolyogtam? Hiszen az Úrfi kezdte, én nem csináltam semmit. Á, meg szokták mondani, ha valakit botozni visznek. Biztosan befognak valami ocsmány munkára.  Sebaj, ha kell, pucolom a sz*rukat is, csak jussak ki a faluból. Rosszabb sorom nemigen lesz, mint eddig. Enni bizonyára adnak valamennyit, nem kell nekem olyan sok. Befogom a szám, meghúzom magam...”

Lázasan rohanó gondolataival küzdve a kölyök beállt a durva arcú lovas mögé, és szaporán kapkodva lábait elindult a sötéten komoruló vár felé. Mellette a három villogó szemű, ijesztő alak. Kicsit tartott tőlük, de megnyugtatta magát, hisz a katonák úgyis megvédik, ha kell.

 

Urblas, az árva, kegyelemkenyéren cselédeskedett a kocsmában, bár szegről-végről Korg távoli rokona volt. Felszolgált, fát vágott, pucolta a pöcét, mikor, mi akadt. Magának való, csendes gyerek lévén szorgalmasan elvégzett minden munkát, mégsem becsülték semmire. A szülei birtokoltak ugyan némi földet és kevéske jószágot, de azt Korg lefoglalta állítólagos adósság fejében, amikor belehaltak az éhtífuszba. A tíz év körüli kölyöknek megengedte, hogy meghúzza magát a kocsma végében. Befogta mindenféle munkára a ház körül, és dobott neki valamicske ennivalót is. A felnőttek csak átnéztek rajta, de a falubeli kamaszok kihasználták a védtelenségét, és vadászosat játszottak vele. Urblas kapta az üldözendő vad szerepét, és ha elkapták, megverték. Később, nem is tettették a cserkelést, hanem nekiestek, ha meglátták egyedül. Körberugdosták, meggyomrozták, mikor mit hozott a kedvük, bár mostanában nehezebbé vált a dolguk, mert a kis senki megtanult visszaütni. A halálraítéltek, a sarokba szorított állatok elszántságával védte magát. Termetéhez képest erős volt, rettentően szívós, és mintha előre látta volna az ellenfelek mozdulatait. Már csak husángokkal merték megtámadni, ami azért is tetszett a fiúbandának, mert a felnőttek nem engedték meg Urblasnak, hogy botot hordjon magával.  Egy kocsmapiszka nem veszélyeztetheti a rendes embereket, és a bot maga a fenyegetés. A kölyök kínjában, védekezésként újra feltalálta az ősi fegyvert, az ökölkövet. Ha markába szorította, elölről alig látszott – bár kétoldalt kilógott a hegye –, és sokkal nagyobb erővel tudott ütni. A heggyel hasított, zúzott, és öklének bütykei is kevésbé fájtak verekedés után, annyira jól alátámasztotta a szakóca. Amikor használta már nem csak az ő vére folyt, ettől olykor megijedtek a támadók, és el tudott szaladni. Máskor megvadultak tőle, akkor viszont a düh vakította el őket. Hadonásztak összevissza, s mire észbe kaptak, a falu senkije eltűnt. Ha futhatott, nem létezett olyan ember, aki utolérje. Értette a harcot, de nem kedvelte. Magától sohasem bántott senkit. Békés, jó gyerek lett volna, ha hagyják. De nem hagyták!

 

A menet lassan közeledett a vár felé, majd egyszer csak elkanyarodott, és a közeli kicsiny sziklahasadékba fordult. Az egyszerű lovasok szűk fele – talán féltucatnyi – ügetésbe váltva továbbment a megmászhatatlanul meredek oldalú szoros vége felé. A többiek megálltak a bejáratnál, széthúzódva az ötven-hatvan láb széles nyílás teljes szélességében. Látszott rajtuk, hogy nem először tesznek így. Úr közvetlen kísérete és a szélesen vigyorgó angyalarcú Örökös a hasadék közepén lévő kiszélesedéshez léptetett, majd megállt.

A testőrök villámgyorsan kiszabadították a három vad tekintetű férfit, és a kölyökkel együtt az Úr elé taszigálták őket. Urblas engedelmesen ment velük, de nagyon rossz előérzete támadt.

A merev arcú Úr feléjük fordult, nyugodtan megnézte őket, mintha egy lovat venne szemügyre, majd szólásra nyitotta száját.

– Nem kellene megindokolnom tetteimet, mégis megteszem, mert jó uratok vagyok. Akartok-e szabadságot és méltó életet? Persze, hogy akartok! De gyilkosok vagytok és rablók. Ez a vigyorgó kis takony pedig? Nos, ez a senki nem számít! Visszakerül a sárba, ahonnan kimászott. A halált érdemlitek mindnyájan, de kaptok egy lehetőséget. Itt van a fiam és örökösöm, aki a mi Urunk segedelmével indulni fog a kiválasztott kevesek és méltók hadiiskolájába. Mielőtt azonban távozna, le kell vizsgáznia az urak nemes tudományából, a harci ismeretekből. Nos, hosszú évek képzése után ma bizonyíthatja tudását. Itt ez a szoros, melynek végeit hű katonáim vigyázzák. Akkor engednek ki élőt e helyről, ha én úgy akarom.

Intett a katonák vezetőjének, ki néhány dorongot dobott a dermedten álló csoport elé.

– Íme, a parasztok nemtelen fegyvere a bot. Ez való nektek, hisz úgysem értetek nemesebb készségekhez. Bátor fiam egyedül fog küzdeni ellenetek, hisz egy úrnak nincs szüksége segítségre. Ha legyőzitek, szavamra mondom, szabadon távozhattok, méltó és gazdag jutalommal. Ha vesztetek… nos, akkor már nem lesz szükségetek semmire ezen a földön, és a Mennyek Királyának trónusa előtt feleltek bűneitekért!

A bátor fiú, köpenyét a ló farára eresztve, lassan leszállt a nyeregből. Orrvédős sisakját a nyeregkápára akasztotta, brigandinját,[1] láncingét a köpenyre dobta. Az egyik testőr átvette a kantárt, szíjjal a hátsó málhához erősítette a holmikat, majd a nagy kört formáló társaihoz csatlakozott. Az Úrfi mámorosan csillogó szemekkel lassan kivonta kardját és tőrét. Diadalittasan végignézett a dermedt csendben álló csoporton és felrikoltott:

– Urak! Sár nemes szülöttei! Hahaha! Harcra fel!

Urblas iszonyodva hallgatta a környék mindenható urának szavait, de nem mozdult.

„Levágnak, mint egy disznót, hogy ez az úri mocsok… ez a begőzölt agyú, vérszagtól mámoros gyilkos gyakoroljon? Szűzanya, hol vagy most? Hisz én nem tettem rosszat… Istenem az égben! Abban a beborult, szentségtelen, rohadt égben! Most mi lesz velem?”

A három villogó szemű, elvadult arcú férfi villámgyorsan a földön heverő husángokhoz kapott, és laza félkört alkotva széthúzódott. Látszott rajtuk, nem először tesznek ilyesmit. Nem is, hisz a közeli város börtönéből kiváltott elítéltek voltak, az utak megvámolói. Nem az úri népeké, mert őket védték a katonák, sem a módos kereskedőké, kikért zsoldosok harcoltak, hanem a kisemberek vámszedői. A védteleneké, a kis malackáját vásárba vivő megfáradt férfiaké, a hajnalban frissen leszedett salátát cipelő asszonyoké.

Vadak voltak, mint a csikaszok, és ugyanolyan gyorsak is. Gondolkodás nélkül, ijesztő ordítással vetették magukat a fölényesen vigyorgó Úrfi felé, ki alig mozdult… csak amennyit kellett.

Az egyik férfi mégis sikoltva nézte levágott kezét, mely botjával együtt lábai elé zuhant. Nem sokáig hangoskodhatott, mert a torkát átdöfő tőr hamar elhallgattatta.

Félelmetesen gyors volt az Örökös! Semmi felesleges mozdulat, erőlködés. Kidolgozott, míves mozgás, ahogy azt kell. Szinte elegánsan ölt, ha ugyan az ember életének kioltása lehet elegáns. Kicsit megbillentve fejét kérdően pillantott a merev arccal álló Úr felé, ki nem moccant.

A testőrök csoportja felől azonban elismerő moraj hallatszott. Szakmájuk a halál, és az ilyen szép munka megérdemli az elismerést.

A maradék két férfi óvatosan keringeni kezdett az angyalarcú ördög körül. Nem érdekelte őket kenyeres társuk halála. Rosszindulatú gondolataik szinte kiültek arcukra:

„Kellett neki, minek kapkodott az a barom? Hová rohant? El lehet kapni ezt a kis ugrómókust, csak okosan kell csinálni. Nyugodtan!”

Öltek ők már sokat, és néhányan pont ilyen ügyesen táncoltak, ameddig a dorong véres ronccsá nem zúzta fürge lábukat. Egyikük – a szakállas –, botját pörgetve jobbra-balra mozdult, kezdte becserkészni a démoni ellenfelet, míg a másik, akinek hosszú, loncsos haja volt, lassan oldalazva próbált kikerülni Úrfi látószögéből. Mikor az uracs a sompolygó után fordult, a szakállas villanásszerű sebességgel ugrott az úri gyilkos felé, majd hátra, és még hátrább. Igyekezett magára vonni ellenfele figyelmét. Társa eközben teljesen mögé kerülve, pörgetve vágta dorongját az Örökös lábába. Ezzel ugyan lefegyverezte magát, de Úrfi elkésve, csak félig tudta kivédeni a felé zúgó husángot, mely combjába vágódott. Az eddig csalimadárként ugrándozó szakállas óriás erővel vágott a sérült suhanc feje felé. Vigyorgó arcán látszott: ez a végső csapás, idáig tartott a harc és nem tovább. Az angyali szörnyeteget azonban lehetetlen volt meglepni. Féltérdre esett, kardját magasba rántva védte az ütést, és vérmocskos tőrét a most már védtelen támadó gyomrába döfte. Démonian gyors, tökéletes mozdulatsor. Tehetség és végtelen mennyiségű gyakorlás eredménye, igazi vizsgamunka.

Fegyverét elvesztő támadója, – villámgyors körülnézés után – az Urblas lábánál heverő karó felé kezdett el rohanni.

A kétszeres győztes büszkén pillantott apja felé, aki biccentett fejével, sőt talán pici mosoly is átsuhant arcán, szinte emberivé téve azt. A gyilkos állat – vagy a teljesítményére jogosan büszke gyermek – hirtelen támadt ötlettel tőrét és kardját a testőrök körén kívülre vetette.

– Majd én megmutatom, hogyan kell bottal küzdeni! – rikoltotta.

Felkapta a lábát megzúzó karót, és kevésbé táncos léptekkel ugyan, de a hosszú hajú felé indult.

A harmadik rabló most már tudta, hiába a sok-sok sikeres verekedés, a szétzúzott, legyőzött ellenfelek, semmi esélye győzelemre vagy menekülésre. Ez a gyáva, pisis kölyök itt mellette lótúrót se ér, nem fog segíteni. Egyedül maradt egy olyan harcossal szemben, akivel még összeszokott csapata sem bírt.

Megroskadt vállakkal, lehajtott fejjel, husángját maga elé eresztve lassan a térdére zuhant. Diadalittas támadója közelebb érve, a mindent befejező végső csapásra emelte botját, s közben büszke pillantást vetett apjára. Kár volt, mert utolsó ellenfele hatalmas lendülettel az elbizakodott suhanc ágyéka felé döfött. Ha nem is pontosan, de az ütés talált, megsértve vele az uracs csípőjét. Sokat ugyan nem ért vele, hisz a válaszul lesújtó fegyver szétzúzta fejét, vérrel és agyvelővel szórva tele Urblas arcát… aki ettől megvadult:

„Elég ebből a nyomorult életből… a vérgőzös gyilkos bandából, kik nyálcsurogva lesik, mikor döglök már meg én is!

Elég az ilyen apából és Úrból, aki bármit megtehet e földön!

És legyen elég ebből a gyönyörű arcú, beteges állatból, akiből majd Úr lesz, minden lélek gazdája, kinek duzzadó nadrágján már látszik az élvezet jele, hisz élvezet neki a halál!”

ELÉG!

 

A kölyök, a kiéhezett, agyonalázott senki… aki sohasem evett eleget és ki oly szenvedélyesen szeretett élni, még ha az élet ily végtelen megalázó is volt, most nekilódult. Elmosódott árnyként villant a tökéletes ütését ünneplő megtestesült ördög felé. A meghitten markába simuló ökölkővel hihetetlen erejű csapást vitt be a szépséges arcba, véres maszattá mázolva az ott terpeszkedő, önelégült vigyort.

Úrfi a földre zuhant. Díszes ruhája silány ronggyá alázódott az áldozatai vérével feldúsított sárban.

A döbbent nézők iszonyodva felhördültek.

– Földön a Kisuraság…

– A szutyok kölke…

– Még ilyet…

A démoni suhanc gyorsan kiheverte az ütést, és őrjöngve ugrott föl a mocsokból.

– Te senki! Te mocskos paraszt! Szaros kezeddel úri arcomat… én a sárban… ebben a ganés, büdös sárban? Megdöglesz, nemtelen! Megöllek! Véged van! – A végsőkig alázott Úrfi, kinek új még ez az érzés, pörgő bottal vetette magát Urblasra. Dühtől elvakultan – de a végtelen gyakorlás adta erővel és pontossággal – ütötte, zúzta a szerencsétlen gyereket.

Illetve csak akarta, mert a kis kocsmapiszka az ilyen elvakultan támadó akarnokok között élt mostanság, és nem illetődött meg a jogos haragtól. Gyorsasága felért a képzett harcos gyakorlatával, kétségbeesés szülte ötletessége az oktatott fogásokkal. Sarokba szorított állatok ereje költözött izmaiba, elmulasztva fájdalmát. Ezernyi megtaposott őse nevében kellett bosszút állnia. Vért akart látni, szétzúzni ezt az állatot. Elengedte maga mellett a zúgó fegyvert, és odacsapott. Nehezebb dolga volt ellenfelénél, közel kellett mennie, hogy elérje, de most hasznára vált a rengeteg gyakorlás, amikor egyszerre többen is támadták. Lehajolt, felugrott, hátradőlt, és jórészt elkerülte a botot, miközben ütötte, csépelte a gyűlölt, dölyfös arcot.

– Ezt anyámért és apámért, akik beledöglöttek a nincstelenségbe! – hörögte levegővétel közben. – Ezt azért, mert még sohasem laktam jól! A rongyokban átfagyoskodott éjszakákért vágom szét azt az úrias pofád, te harcipatkány!

Megvadult állatként, fogait kivicsorítva keringett az uracs körül, és vitte be egyre másra ütéseit, nem érezve a bot csapásait, pedig egy merő seb volt a teste. Lefejelte és eltörte az orrát, megzúzta a bordáit, hatalmasakat rúgott a másik gyomrába, veséjébe. Furcsán festettek, mert Úrfinak el kellett távolodnia, ahhoz hogy hosszú fegyverét használni tudja, míg a kis senki csak közelről tudta bevinni csapásait. Olybá tűnt, mintha Úrfi menekülne és Urblas üldözné őt. Egy idő után valóban ez történt, mert az Örökös kapkodta a levegőt, kezdett kimerülni és lemerevedni a sok bekapott ütéstől. Egyszerűen nem bírt ezzel az őserejű kis fenevaddal, hiába a rengeteg gyakorlás… de volt még egy végső fegyvere. Utolsó tartalékait összeszedve támadott, meghátrálásra kényszeríttette a kölyköt, majd botját elhajítva előrántotta rejtett tőreit, melyek éleit mocsári kígyók mérgével vonták be.

Elég egy karcolás, és megnyuvadsz, te gané! Mindenki meghal, akit ez elér – sziszegte diadalittasan –, nincs senki e világon, akit ezekkel a fegyverekkel…

Tévedett, mert volt ilyen ember, egy mocskos és szerencsétlen kocsmapiszka, a nemtelen, sárból fakadt senki. Ballal félresöpörte a tőröket, és ökölkövének hegyével lecsapott, végigszántva Úrfi angyali szépségű arcát, szájától a füléig. A gyilkos suhanc félájultan zuhant a sárba. Urblas ellenfele fölé hajolva az utolsó csapásra emelte öklét, amikor meglátta a sebtől ördögien rúttá torzult fejet.

– Milyen érzés a sárban, te beteg görény?  Te nemes seggből kinyomott potyadék! Mi mindig ebben élünk. Kóstold meg milyen ízű ez az élet! – rikkantotta, és jókora adag ganés sarat tömött az angyalból groteszk démonná vált uracska hitetlenkedő szájába, sebébe. – Megkönyörülök rajtad, te úri mocsok, mert most már lelkedhez méltó a pofád. Élvezzétek ki azzal a fagyottszar apáddal együtt, hogy olyannak lát a világ, amilyen vagy!

Felugrott, felkapta a botot és hatalmas lendülettel az Úrfi lovának kantárját szorongató, elbambult testőrhöz vágta, aki vérbeborult fejjel hanyatlott alá.

És a nemtelen senki, a vérben úszó, összetört, de magában végtelen erőt érző Urblas, a sár nemes szülötte – aki még sohasem ült lovon, mégis úgy vágtatott, mint a félistenek –, áttört a zavartan kapkodó külső őrök során. Ide látszottak a Kis-Kárpátok ormai. A bonyolult útvesztőjű szakadékokban, a sötét erdőkben volt remény eltűnni, mielőtt a piszkos senkivé alázott, mocskot köpdöső Örökös és az összedőlt világát dermedten gyászoló Úr észbe kap. A katonák íjai felajzatlanul, de kardjaikat is feleslegesen vonták ki, mert nem bírtak hátasaikkal, akik csikó koruktól meghátráltak az Úrfi csataménjétől. Ez elég volt a ló nyakához simuló Urblasnak, aki hihetetlen tempóban távolodva eltűnt a lassan leszálló köd és éjszaka homályában.



[1] Brigandin, vagy brigantin: Két réteg erős bőr közé szegecselt fémlemezek. Általában könnyebb láncinget is viseltek alatta, de magában is védte viselőjét.

 

 

Hírek

Honlap készítés ingyen

Asztali nézet