MENÜ

A fogadó (részlet)


 

 

– És, ha Búfelejtőnek neveznénk, az…

– Füst van! Büdös és rossz szagú! Mondtam én, hogy kemence kellene. Az nem füstöl!

– Ha begyullad rendesen a tűz, nem fog füstölni. Mifelénk ilyen kürtőt építenek a tűzhely fölé. Könnyű mindenfélét sütni-főzni alatta. Szóval a Búfelejtő jó név, iszogatós hangulatú, eszükbe jut a finom borocska és…

– Füstölődni lehet, nem sütni! Miért jönnék ide ki a vendégek közé, amikor ott az én kicsi konyhám, ahol senki sincs láb alatt! Méghogy én itt hajlongjak, mutogassam a fenekem, mint valami… És a borunk is savanyú lőre. Miért nem vettél jobbfajtát?

– Arany Szentem, örültem, hogy legalább ilyenre futotta, hisz nagyon kevés pénz maradt rá! Gondolod, találnál akár egy rossz, régi dénárt is a ládában? Semmi sincs benne, asszony! Nem is tudom, mi lesz velünk, ha a mai nap nem sikerül. Márpedig, ahogy látom, nemigen törődik velünk a Mi Urunk, hogy a ragya verné ki azokat a válogatós mihasznákat, akiknek nem jó ez a remek fogadó! A feneked pedig csak hadd lássák minél többen, nem kopik az el attól, ráadásul minden jó karban lévő férfiember megszomjazik a látványtól. Ne félj, ha valaki ennél többet akar, úgy kipenderítem, hogy az orra vérével mossa föl a kövezetet! – A mokány, fekete férfi rosszkedvűen meredt maga elé, majd dühösen a levegőbe öklözött. – Hagyjál Aranyom, van énnekem elég bajom, ne tetézd még zsörtölődéssel is. Nem tudom, mit lehetne még tenni, hogy vendég legyen ebben a nyomorult fogadóban. Kimeszeltünk mindenhol, jószagú, friss szalmával kitömve az összes ágyunk. Te jóízűen főzöl, én érdekesen tudok mesélni, barátkozós vagyok, de ha nem jön be senki, felkopik az állunk. Mi a jószagú istencsudáját találjak még ki, hogy boldoguljunk?

 

***

 

Komoly tervekkel érkezett a fiatal házaspár Szerdahely nagy falujába, ezelőtt egy hónappal. Mihály Debrecenből jött, ahol suhanc korától mindenesként dolgozott a híres Aranybölény vendéglőben, és minden obolust, jó és rossz dénárt félretéve kuporgatott saját fogadóra. Gyöngy, a feleség, kassai polgárlány volt, ahol a reménybeli vendéglős megállt vándorútjában pár hónapra és beállt felszolgálónak. Arra is kíváncsi volt alkalmatos-e álmai megvalósítására a város. Nem találta annak, viszont munkaadója szépséges lányának rebbenő szempillái, no meg takaros termete és kedvessége meghódította szívét. Megosztotta vele álmait és ezután már együtt tervezgettek. Hamar megejtették a lakodalmat is, nem volt miért halogatni. Három lánygyermek várt még kérőre a családban, pedig ketten már kirepültek. Mihály szívesen maradt volna vőnek, elvezetni a helyre kis fogadót, leadva becsülettel a haszon javát, de nem is kérdezték meg e felől. Gyöngy öccse akkortájt kezdte átvenni apjaura helyét, idegennek nem maradt hely a vezetésben. Összecsomagolták hát az asszony hozományát – elég kis láda kellett hozzá –, és elindultak útjukra.

Szerdahely faluja reménytelinek látszott. Volt ugyan egy rendesebb vendéglő és néhány kisebb kocsma is, de Mihály jó üzletet szimatolt. Pezsgett az élet ebben a majdnem-városban. Sok apró falu feküdt a közelében, mindenki ide tódult, mikor komolyabb mesterembert keresett, vagy ha a híres-neves Szent György templomban akart imádkozni. Nikolaus atya miséiről regélt az egész megye, főbb ünnepeken tűt se lehetett leejteni a Kálvária, vagy a Szent Miklós freskó előtt. Nagy hetivásárokat rendeztek, messziről jöttek ide a gazdák, hó végén több napi járásról is a híres kézművesek, sőt mutatványosok is. A fiatal pár meghúzta magát egy szerény és főleg olcsó, kis szobában, majd Mihály végiglátogatta az összes helyet, ahol bort, vagy egy tálka kását adtak. Jól megnézte magának, hogyan bánnak a vendéggel, azok mit szeretnek, miért morognak. Úgy érezte, helyük van ebben a városban. Tudta, hogy ő jobban fogja csinálni.

Serényen nekilátott a helykeresésnek, talált is egy elég nagy, bár elhanyagolt házat, amit kevés pénzből helyrehozott. Masszív, terméskő falú, módos polgárház volt, vaskos faajtaja fölé méregzöld futónövény kapaszkodott, szépen díszítve a sötétszürke falakat. Elöl három szoba összenyitásával alakították ki a nagytermet és a kármentőt, hátul takaros, bár picike hálókamrákat választott le az ügyeskezű Mihály. Csak akkorákat, hogy az ölnyi széles ágy beleférjen. Aludni ekkora is bőséggel elégséges, ha pedig máshoz van kedve a vendégnek, ott a nagyterem, ahol viszont fogyasztani illendő. Lőrésszerűen keskeny ablakok engedtek be némi fényt, és rekesztették kívülre a rossz embereket. „Ha később bővíteni kell, lehet ráépíteni még egy emeletet. A hátsó kiskertet pedig befedhetnénk vastag zsuppszalmával, hogy jó hűvös legyen alatta. Meleg nyári napokon ott üldögélne a sok vendég. Hasított rönkökből összerónám az asztalokat, padokat, nem kellene költeni a drága mesterekre. Egyszerű lenne, de barátságos. Otthon érezné magát a betérő. Ez lesz a legkülönb fogadó az egész vármegyében” – ábrándozott titokban Mihály. Aztán mikor visszatért erre a világra, minden maradék pénzükön főznivaló anyagot, bort vettek, és…

 

***

 

Odakint szaladgált a sok ember, zajlott a havi nagyvásár, idebent pedig néhány szakadt ruhás alak iddogált, ha ugyan annak lehet nevezni azokat az óvatos kortyintásokat, mellyel igazolták, hogy ők isznak ám derekasan, nem csak melegedni tértek be. Mihály sejtette, hogy inkább üldögélni akarnak, a jól megrakott tűzhely mellett, mint egyebeket rendelni – tisztes hasznot hozva a gazdának.

„Hm, tűzhely. Nem is füstöl az a nyavalyás, legfeljebb egészen kicsit. Férfiember nem törődik ilyen csekélységgel, ha már megitta a magáét. Asszonyi kényeskedés az egész füstdolog. Hamarosan elfelejti, csak legyen elég vendég” – gondolta.

– Szerintem a nyílt tűztől félnek az emberek, azért nem jönnek be! – Gyöngy fejébe beette magát: valamilyen módon ez az ormótlan tűzhely az oka annak, hogy üres ez a gyönyörűen kisubickolt terem, amin olyan sokat dolgozott. – Okoskodsz állandóan, pedig csak, abban az ostoba Debrecenben használnak nyílt tüzet lakásban. Kész életveszély, nem gondolod? Barbár pusztai népség él ott a marhák között, sárból építik a házaikat is, honnan lenne eszük…

És mondta, mondta, csípőre tett kézzel, mert az asszonynépnek meg kell találnia a bűnöst, hogy jól odamondogasson neki és megnyugodjon.

Jól áll neki, amikor dühös. Kipirul az orcája, azon a két ennivaló cicijén is szépen megfeszül az inge, ahogy ágál! Híjj, de szépen beleillene a markomba! Hm, nyam, nyam, vajon mi történne, ha most felkapnám és hátraszaladnék vele a hálókamrába? Hihi, leharapná a fejem, az egyszer szent” – gondolta magában Mihály, miközben egyetértően bólogatott.

– Csillapodjál, aranyom, áldjon meg a Szent Szűz, nehogy elriaszd a betérőket! Tegyél fel főni valami jószagút, én pedig kinézek az utcára, hátha be tudok rángatni néhány elbambuló alakot. A konyhából is látod az összes vendégünket, ámbátor nem hiszem, hogy túl sokat kellene foglalkoznod a kiszolgálásukkal, fene abba a spórolós fajtájukba! – Ezzel Mihály fogadós kilépett az utcára.

 

Már az ajtónyílásból rálátott a térre, melyen a vásár zajlott. Kiabáló árusok, röhögcsélő, jókedvűen alkudozó emberek töltötték meg a sátrak közti keskeny utcácskákat. Akkora volt a hangzavar, hogy a feje is belefájdult. A környék összes ráérő embere bejött ilyenkor a városba, ha volt pénze, ha nem. Akinek volt, az csörgette, akinek egy fabatkája se, az szép, lapos kavicsokkal tömte ki a pénzeszacskóját, sőt, óvatosan szorongatta is, hadd higgyék az irigyek, hogy gazdag. Persze csak bolond ember hordozta kívül az igazi erszényét. Az ezüstök, aranyak a gatyákon belül lapultak a másik zacskó mellett – elismerő pillantásokat aratva a fehérnép körében. A nevesebb kézművesek, kereskedők kifeszített színes vásznak alatt üldögéltek, pedig nem volt még ereje a napnak, sőt, jólesett erőtlen sugaraiban megmelegedni egy kicsit. De hiába esett volna jól, ennyivel tartoztak a tekintélyüknek. Komoly ember nem ül a napon, hisz azt hinnék, nem telik fedélre. Hiábavalóság ugyan, de az emberek ilyenek, abból ítélkeznek, amit látnak. Az asszonyok legszebb ruhájukban díszelegtek, méltóságteljes biccentéssel, vagy éppen vihogva fogadták a férfiak pillantásait. Pecsenyeillat úszott a levegőben, keveredve az állatok, emberek szagával. Az árusok fennhangon dicsérték az árujukat, hevesen, vagy félrevonulva alkudoztak a vevőkkel. Mindenki kereste a különlegességeket, a sikeres vételt, a jó fogást. Ez volt a híres Szerdahelyi Nagyvásár.

Mihály egy hevesen szitkozódó kereskedőre lett figyelmes, akit bizony nem érdekelt, mennyire süt rá a nap, milyen szépek az asszonyok, és aki az égre emelt kezekkel kérte az Úr áldását az előtte álló véreskötényes legényre.

– Még hogy harminc dénár, te zsivány, hisz’ nyolcvanat is kaptam volna ezért a szép hízóért. Megüti élősúlyban a százhatvan fontot is, ha hiteles a mérleg. Ha kimérném, száznegyvenet is megadnának érte a népek jóféle újdénárból…

– Ha maga kimérné, akkor a poroszlók dobnák ki a városból, mert csak bejegyzett, céhes mesternek van joga a húsárusításhoz. Maga meg disznókupec, ha jól tudom – vágott közbe a vigyorgó mészárossegéd –, így csak élő állatot adhat el. Eltört a lába a csökött jószágának, ezért tartozik a mesteremnek egy obolussal, de legalább egy bécsi dénárral, mert drága dologidőben idejöttem, és letaglóztam. Mivel nem szabályosan lett levágva, ez már hulladékhús, és ha azt akarja, hogy a városszolgák kivigyék a dögtemetőbe, akkor egy kisdénárt fizessen be a város kasszájába. Sőt, tudja mit? Nem adok én többet huszonöt dénárnál kendnek, mert Isten tudja milyen kórsága volt ennek a dögnek. Akár az is lehet, hogy maga törte el a lábát, mikor észrevette a betegséget rajta. Istuccse, ha jobban megnézem, csak a hasa nagy a szerencsétlennek. Bizonyára megitatta valami puffasztó löttyel, hogy nagyobbnak látszódjon, aztán megsuhintotta a botjával és üzent nekem, mert bolonddá akar tenni. Nem, nem! Huszonöt az utolsó ajánlatom, Isten ellen való vétek lenne, ha többet adnék. Kivetne magából a szakma, aztán mehetnék… mondjuk disznókupecnek, hahaha! – a mesterlegény élvezte, hogy kifigurázhatja a tekintélyes kereskedőt.

– Még hogy megitattam, meg kórság vitte el! A szél üsse össze a bokádat, te csavaros beszédű városi kutyaütő. Az apád lehetnék, te, te… Nem adhatom el a saját tulajdonomat, mert döghús! Hisz egy minutummal ezelőtt majd’ megsüketített a visongásával. A legszebb állatom volt, a konda dísze. Most a legjobb sütni, omlós húsú, szalonnája alig…

– Hoppá, hoppá! Álljunk meg egy szóra! – vágott közbe Mihály, akinek nagyszerű ötlete támadt. Kereskedő Uram, megkérném, húzódjunk félre, komoly ajánlatom lenne magának.

A dühöngő férfi, haragját lenyelve bólintott, majd egy utolsó, fenyegető pillantást vetve a nyíltan röhögő mészárosra, félrehúzódott fogadósunkkal.

– Hallgatom, de mondjon valami normális árat, mert Istenemre mondom elvesztem a türelmem!

– Idehallgasson kegyelmed! Mindketten tudjuk, hogy ez a kitanult zsivány el fogja csaklizni magától ezt az állatot. Én megadom érte a legmagasabb piaci árat, nyolcvan, sőt száz dénárt – itt elhallgatott és vett egy nagy levegőt a mi szépreményű Mihályunk, hisz innentől már ingoványos talajon mozgott –, de nem most fizetek, hanem holnap reggel. Kamatként, hogy maga se járjon rosszul, meghívom a fogadómba, ahol annyit fogyaszt, amennyi jólesik, és az éjszakáját is ott töltheti. Új fogadó, de a koszt – majd meglátja – különlegesen finom, és ebben főszereplő a maga híres visongó jószága lesz.

– Hahaha! Azt a szemtelen városi mindenit ennek az átok vásárnak. Még egy szerdahelyi csibész! Hovatovább az egész falu ide járul, hogy fizetség nélkül elvihesse a szerelmetes jószágomat. Falubolondjának néz kegyelmed? Azt akarja elhitetni velem, hogy egy nap alatt el tudja adni a kocsmájában az egész hízót, de nincs pénze megvenni? Olyan embernek látszom, aki elhisz ilyen meséket? – Megint elvesztette türelmét és majdnem ordított. – Mondhatom, maga zsiványabb, mint ez a szutyok, vigyorgó ökör, aki megpróbál fényes nappal kirabolni. Mondja már, mi a szentségért bízzak magában? A negyven ezüsttel elviselhető a károm, és le van tudva gondom-bajom – kissé megnyugodott, hisz az alkudozással már ismerős terepen csatázott –, de tudja mit? Győzzön meg és talán magának adom!

Mihály megvakarta az üstökét: látta a kereskedő szemében, hogy nem bízik benne.

Ezt az embert nem lehet pergő beszéddel, üres szavakkal rávenni valamire, mert szakmabeli, ő maga is ilyesmiből él. Igazsága van, miért bízzon bennem? Mi a szentséges… Tudom már!  Megmondom az igazat!”

– Őszinte leszek magához, hisz látom, hogy kitanult mestere az alkudozásnak. Fogadós vagyok és idejöttem meggazdagodni, bár ezidáig nem sikerült. Becsületes munkával akarom mindezt elérni, de mindketten tudjuk, hogy ez édeskevés a boldoguláshoz. Nem az igavonókat segíti az Isten, hanem azt, akinek jó ötlete támad. Nekem most van egy. Jó, vagy rossz, eldől hamarosan. Ha sikerül, akkor maga a mai napon tanújává válik egy vérbeli fogadó megszületésének. Komoly felvásárlója leszek a disznóinak, sőt, akár híressé is tehetem, mert fennhangon fogom hirdetni kitől vettem ezt a remek húsú állatot. Elmondom, mit tervezek, de nem szakmabeli, lehet, hogy nem tudom meggyőzni… Hoppá, még valami az eszembe jutott, amivel újfent csak magához vagyok kénytelen fordulni, de amit kérek, kegyelmedet is segíteni fogja az üzletben, higgye el. – Ezzel a már vigyorgó Mihály odahajolt a kupechez, és a továbbiakat halkan suttogta a fülébe. Miközben hallgatta, a férfi arca földerült, a végén hatalmasat röhögött és elismerően hátbaveregette fogadósunkat. Mosolyogva odavetett egy kisdénárt a mészároslegénynek, majd megvető legyintéssel elbocsátotta. A suhanc dühösen morogva az orra alatt eloldalgott. Nem folytatta a bolondítást, elfogadta, hogy ma már nem fog meggazdagodni. A kupec odakurjantotta segédeit és elvitette a fogadóba a szép hízót.

 

Mikor Gyöngy meglátta őket, csípőre vágta a kezét, hogy alaposan elmondja a véleményét arról az élhetetlen alakról, aki ilyenkor vesz disznót, de pillantása Mihály elgyötört arcára esett, és benne rekedt a szó.

– Hallgass, asszony, és tegyük a dolgunkat. Azt találtam ki, hogy… – és beszélt, hadart, idegesen, feszülten, ahogy minden férfi szokott, amikor valami nagy ötlete támadt. Gyöngy pedig, jó asszonyi szokás szerint, nem azt hallgatta, amit mondanak neki, hanem azt, ahogyan mondják és ki mondja. Nem kellett őt meggyőzni, hisz bízott ebben a feszülten hadaró, meg-megreszkető hangú férfiban. Annyira, hogy hozzákötötte az életét, akkor meg minek ez a szófia beszéd? Természetesen nem mondott még igent, hanem elgyönyörködött abban a meleg, barna szemben, mely hol hízelgően, hol parancsolóan tekintett rá, ahogy a mondanivaló megkívánta és bólogatott. Közben a helyére rángatta kissé elcsúszott derekú szoknyáját, megigazgatta haját a főkötő alatt, észrevétlenül megcsippentette kétoldalt arcát, hogy kipiruljon, sőt, kezével kissé jobban megnyitotta ingének kivágását, nagyobb betekintést engedve a férfiszemnek oly kedves gömbölyűségekre, mert kicsit unta magát. Közbe is vágott:

– Elég már a sok tervezgetésből! Nem kell mindent előre kigondolni, majd megoldjuk munka közben. Lássunk neki!

Mihály kirohant a tenyérnyi hátsóudvarra, ahol a kerekes kútjuk volt, és kíméletlenül szétszedte, szétverte a drága kötéltekerő szerkezetet, csak a vasrészt tartva meg. Gyorsan megtisztogatta, majd a nagyterembe vitte, ahol a nyitott tűzhely mellett ott hevert a jövő záloga, az időközben kibelezett, lemosott disznó. Még így is megvolt kilencven-száz font. Sebesen lefejtette a szalonnát, csak egy ujjnyit hagyva a húson, majd óvatosan, helyet metszve neki, átszúrta a forgatható nyárssá lefokozott kötélcsévélőt. Átdöfte a keresztirányú vasakat is, ami megakadályozta, hogy a nyárs elforogjon a húsban. A tűzhely két oldalán lévő vaskos tölgygerendákhoz erősítve vastag láncokat engedett le, melyekre feltették a hízót sülni. A láncokat Gyöngy asszony szerezte – legcsábosabb mosolyát elővéve –, hitelbe a kovácstól, akit meg is hívott vacsorára.

A készülődés elején alaposan felszították a tüzet, jó száraz (és drága) keményfával, így most vastag parázstenger izzott a sercegve piruló jószág alatt. Már lekaparták az elégett szőrt és Gyöngy asszony óvatosan, egyszerre csak keveset fordítva tekerte a kart, hogy az egyre jobb illatú hízó egyenletesen átsüljön. Mihály hosszú vágásokat nyitott az állat húsos részein és a szalonnából tömködött bele vékony csíkokat. Ez bőséges zsírgyöngyökkel kenegetve nem engedte kiszáradni a piruló húst. Megjött a vigyorgó kupec is, aki kisebb ládát hozott magával. Elismerően bólogatott a nyársrahúzott disznó láttán, és jókorákat nyelt.Nem csoda, hisz mostanra olyan illat terjengett a teremben, hogy az is enni akart volna, aki királyi lakomáról tért meg. Mihály ekkor kinyitotta az ajtót, ablakot és a gyönyörűséges illattenger kiáradt a szabadba. Egyenesen a vásár végére már minden földi jóval eltelt, fáradt emberek orra alá. És láss csodát, hirtelen elmúlt a fásultság, éberek lettek a tekintetek, melyek keresni kezdték a mennyei illatpatak forrását. A kupec kinyitotta a ládát és egy szép almával kezdte bosszantani a benne lévő éhes állatkát.

A vásár forgatagából hazafelé indulókat fülsértően éles malacvisítás rázta föl közönyükből. Mihályt látták hófehér ingben, vendéglős kötényben egy ládán állva, aki két kezével csendet kért majd így szónokolt:

 

Emberek!

Férfiak és asszonyok!

Városunk Tisztes Polgárai, és Nagyrabecsült Idelátogatók!

Íme, itt mögöttem megnyílt Szerdahely városának legfiatalabb, de legjobb illatú fogadója, ahol egy egész disznót húztunk nyársra! Kizárólag azért, hogy bebizonyítsuk, nincs olyan megrakott szekér, melyre, ne férne még, nincs olyan jóllakott ember, aki ne tudna enni pár falatot, ha az elég finom. Ha már bekapott pár falatocskát, kellemesen savanykás boritallal öblítheti le, mellyel helyet tud csinálni a következő adagnak. Ez így mehet, míg a világ, világ. Egy falat, egy nyelet. A Mennyeknek Országán kívül, csak egy olyan dolog van a világon, ami talán felérhet ezzel! Igen asszonyom, jogosan pirult el, ugyanarra gondoltunk mindketten. Azt is tudjuk, hogy ama dolog után tényleg farkasétvágya támad az embernek, asszonynak egyaránt. – Mögüle olyan illattenger tört elő, ami szinte elkábította az embereket. Fülig érő szájjal harsogott tovább. – Tessék, tessék! Friss, ropogós kenyér várja kegyelmeteket, melyre friss, ropogós asszonyka, az én drága feleségem szeleteli a legízesebb falatokat. Csak ameddig a készlet tart. Ráadásként egy különlegesség: bent a nagyteremben sütjük nyárson a disznót, és egy szippantásnyi füst sem zavarja kegyelmetek orrát. A világ távoli nagyvárosából, Debrecenből hoztam eme nagyszerű találmányt, kizárólag azért, hogy az itt lakókat megörvendeztessem. Igyekezzenek, kérem, mert alig ötszáz embernek lesz elég az a gyönyörűséges disznóság, melyet az én drága barátom, a legfinomabb húsfélék nagyszerű kereskedője szállított – ekkor rámutatott a hangosan röhögő kupecre, akinek nagyon tetszett ez a harsány előadás és magasra emelte a visítva tiltakozó malackát. – Jöjjenek sebesen, mert aki lemarad, az örök életében sajnálhatja…

Mondta és mondta: harsányan, vidáman, hihetetlen meggyőző erővel. Az emberek eleinte tétován, majd egyre sebesebben megindultak a fogadó felé. Látni akarták a disznót, melyet a csodák csodájára házon belül húztak nyársra, és aminek ilyen mennyeien jó illata van.


*

*

*

*

*

Kedves Olvasó!

Elnézését kérem, de ez az írás része a 2011. szeptember 30-án megjelenő antológiámnak, ezután csak ott olvashatják. Címe: Odakint, a pusztában (Historium kiadó)

 

 

Hírek

Honlap készítés ingyen

Asztali nézet